Tisztelt Gyászoló Család, Kedves Munkatársaim és Barátaim!
Nemcsak a Semmelweis Egyetem rektoraként, hanem megrendült munkatársként és barátként is állok itt, dr. Hüttl Kálmán egyetemi tanár ravatalánál, tudván, hogy a fájdalom enyhítésére – amit mindannyian érzünk – kevés a szó, kevés a könny, kevés az ölelés. Hüttl Kálmán professzor nagyrabecsült, nemzetközileg elismert szakember, a magyar intervenciós radiológia kiemelkedő, ikonikus alakja volt. Távozásával pótolhatatlan veszteség érte a Városmajori Klinikát, a Semmelweis Egyetemet és a magyar tudományos és szakmai közösséget. 1955-ben született Semmelweis Ignác egyenes ági leszármazottjaként egy többgenerációs sebészdinasztiába, ahol a becsület, a tisztesség és emberség mellett az orvosi hivatás iránti elkötelezettség és a legmagasabb szintű szakmai igényesség volt a zsinórmérték.
Tanulmányai befejeztével 1979-ben került a Semmelweis Egyetemre, amit tehetségével, kiemelkedő munkabírásával és szorgalmával 40 éven keresztül hűségesen szolgált. A radiológia és angiológia iránt érdeklődve Szlávy professzor hívására 1982-ben kezdte meg a kivételes szellemi és manuális készségei révén gyorsan felívelő és kiteljesedő szakmai életútját a Városmajori Ér- és Szívsebészeti Klinikán. 1989-től volt a Radiológiai Diagnosztikai részleg vezetője, 2006-ban egyetemi tanári kinevezést kapott. Munkásságát és megkérdőjelezhetetlen szakmai tudását az egyetem kiváló oktató kitüntetéssel és Pro Universitate díjjal, az állam a Magyar Érdemrend Tisztikereszt polgári tagozatának kitüntetésével ismerte el.
Hüttl Kálmán professzor az érbetegségek katéteres, endovascularis kezelésének egyik hazai kidolgozója és bevezetője volt, úttörő és útmutató egyénisége a magyarországi intervenciós radiológiának. Kutatási eredményeit és szakmai tapasztalatát nagyszámú hazai és nemzetközi publikációban adta közre és megszámlálhatatlan kongresszuson, fórumon osztotta meg.
Hazai és nemzetközi közéleti tevékenységét 13 szakmai társaság vezetőjeként vagy vezetőségi tagjaként végezte, melyekben higgadt, megfontolt szakmai véleménye mindig iránymutató volt.
Gyógyító munkájának – az általa végzett több ezer diagnosztikus és intervenciós beavatkozásnak – sikerét nemcsak kivételes kézügyessége, felkészültsége és alapossága biztosította, hanem a betegekhez fűződő szeretetteljes viszonya is, amit a bizalom és elkötelezettség jellemzett. 2016-ban az Év orvosa pályázat nyerteseként Astellas-közönségdíjat kapott. Kiváló oktató is volt, diákjait, tanítványait mindig magával ragadta közvetlen, megnyerő, szellemes és hiteles egyénisége, ezért válhatott iskolateremtő személyiséggé. Szeretett vezető volt, aki munkatársai erényeit keresve alakította ki maga körül a folyamatos fejlődést biztosító, támogató és inspiráló szakmai légkört. Mindannyiunk példaképe volt az élet minden területén és legvégül példaképpé vált fegyelmezettségében és hosszú tűrésében is, mellyel betegségét viselte. Szellemi öröksége a Semmelweis Egyetem örök kincse marad.
Kedves Kálmán, soha nem szűnő szeretettel, tisztelettel és hálával emlékezek Rád. Kitörölhetetlen emlékként él bennem, hogyan tanítottál engem a katéteres beavatkozások legfinomabb mozdulataira és támogattad intervenciós szárnybontogatásaim, hogyan küzdöttél a beteg ember életéért a katéteres asztal mellett fáradtságot nem kímélve órákon át, és hogyan álltál ki munkatársaid és barátaid mellett, ha szükségük volt rá.
Nem úgy, miként Antonius, én Téged dicsérni jöttelek, nem temetni! Mert a jó sírba szállna ugyan veled, ám mi szívünkben megőrzünk Téged. Nemcsak a kiváló orvost, a remek kollégát, hanem az embert, és magam a barátot. Nehéz szívvel állok most itt, családod és kollégáid körében, s nehéz szívvel szövöm azokat a mondatokat, melyeket az éjszaka sötétjében vetettem papírra, hogy elköszönve megtartsunk körünkben szellemed által, ha már a múlandó és esendő test nem lehet közöttünk.
Mi, orvosok, köztük Te is, Barátom, nap mint nap szokjuk a halált. Itt jár közöttünk, és kivételes ajándéka a sorsnak vagy a Mindenhatónak, hogy részünk lehet a megmaradás sikerében. Most azonban e siker elmaradt, mert Te már nem vagy itt, nem maradtál, nem maradhattál. Ilyenkor kell rádöbbennünk, hogy a halál szokhatatlan, hogy az emberfia elvesztése fájdalmas felismerés. Akkor is szokhatatlan, ha hivatásunk része a visszavonhatatlan közvetlensége. Mert az agyunk lázasan dolgozik minden megadott pillanatban, de a szívünk mást érez: az érzés a mindennapoké, a mindenkié, aki elveszíti a családapát, a férjet, a testvért, a barátot, a munkatársat.
Miként József Attila mondja az Eszméletben:
“Az meglett ember, … ki tudja, hogy az életet halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja bármikor – ezért őrzi meg, …”
Kedves Kálmán, Te megvívtad a harcot, egész életedet a betegek megsegítésének, az Úr útjának egyengetésének szentelted. Sok völgyet feltöltöttél, sok halmot elhordtál, sok görbe utat kiegyenesítettél. Előttünk jártál, és példát mutattál. Most rajtunk a sor, utódokon, hogy az örökségedet jól felhasználva folytassuk a munkát!
Hiszünk a Mindenhatóban. Hiszünk abban, hogy célja volt Veled, s célja van most is, amiért elszólított. Hogy nem távoztál, hanem figyelsz bennünket odafentről. Hogy gyógyítasz ott is, hogy vigyázod családodat, s bennünket, akik itt maradtunk. Ezért mondunk imádságot, s adunk hálát akkor is, amikor nagyon nehéz. S talán érthetetlennek érezzük, gondoljuk a történteket, gondoljuk halálodat, ám mégis reménykedünk. Hogy majd viszontláthatjuk egymást, s üdvözölhetjük, miként tettük nap mint nap otthonunkban, a Városmajorban.
Békesség legyen Veled, könnyű Néked a föld, s a Jóisten áldása kísérjen égi utadon. Mi őrizzük arcod, hangod, mozdulataid, Te bennünk élsz tovább!
Dr. Merkely Béla,
a Semmelweis Egyetem rektora, a Városmajori Szív- és Érgyógyászati Klinika igazgatója
