Szkok Iván festő- és szobrászművész alkotásaiból nyílt kiállítás a Semmelweis Szalonban. A megnyitón dr. Bánhidy Ferenc általános rektorhelyettes köszöntötte a megjelenteket, kiemelve: a kiállított művek jól mutatják, hogyan ötvözhető a festészet a szobrászattal. A művésszel festőtársa, Mészáros Géza beszélgetett.
„Már a születésem pillanatában eldőlt, hogy festőművész leszek” – emlékezett vissza Szkok Iván, aki öt testvére közül egyedüliként választotta ezt a pályát. Mint elmondta, gyerekkorában sokat betegeskedett, ilyenkor mindig rajzolt otthon. Szülei a háború idején lexikonokból kitépett lapokat adtak neki, hogy tudjon rajzolni. Már három éves korában felfigyeltek szokatlan tehetségére, az általános iskolában pedig rendszeresen ő készítette el a nagyobbak rajzait is egy kifliért vagy zsíroskenyérért cserébe – mesélte a művész. Az első komoly dicséretét még hatodik osztályos korában kapta akkori rajztanárától, aki a következőket mondta: „gyerekek, van itt köztetek egy fiú, aki ügyesebben rajzol, mint én” – idézte fel az elismerő szavakat Szkok Iván, ami nagyon sokat jelentett számára. Akkor eldöntötte: olyan nagy festő szeretne lenni, mint Munkácsy vagy Rembrandt.
A művész beszélgetőtársa, egyben szomszédja és egykori gimnáziumi osztálytársa, Mészáros Géza festő visszaemlékezett közös indulásukra. Kiemelte, hogy Szkok Iván szakmai tudásban mindig is messze osztálytársai előtt járt, egyszerre tanult rajzolni, festeni, mintázni. Portréi jellemzően nagyon közelik, fontos számára, hogy a modellel létrejöjjön a szemkontaktus is. Kitért rá, hogy Szkok Ivánnak nyolc unokája és két dédunokája van, akik közül többen a megnyitón is jelen voltak.
Galéria
Szkok Iván, mint mondta, minden emberben a modellt látja: képei az emberről, a realitásról szólnak. Alkotásaiban mindenféle művészeti irányzatok és műfaji kötöttségek nélkül ötvöződnek egymással a festészet és a szobrászat kellékei. A figurativitás mindig valamilyen konkrét jelentéseket hordozó motívumok és szimbólumok képében jelenik meg alkotásain. A művész úgy véli, hogy az érzékeink által megfogott képekben, az áramló testek folyamatos mozgásában, egy gesztusban vagy egy felfokozott érzelemnyilvánításban mindig van valamilyen feszültség. A pozitív és negatív formák játékából következő „mozgó képek” aktív szemlélődésre késztetik a nézőt. Elmondása szerint a néző a fontos, és csak aztán a művész: a nézőnek kell tehetségesnek lennie. Festmény-domborműveihez agyagot, gipszet vagy poliésztert használ, illetve temperát vagy olajfestéket. Mint kitért rá, a szobrászatot abban újította meg, hogy szobrait nem mindig a valódi színnel festi ki, hanem a megvilágítás fényében, így mintázott portréi olykor kékek vagy narancssárgák. „Amikor kézbe veszem az ecsetet, szinte nem is kell arra figyelnem, hogy mit rajzolok, mert a szívem tudja” – fogalmazott.
Szkok Iván szerint a művészetet nem lehet tanítani, mert az valójában filozófia, a gondolat kifejezése és láthatóvá tétele. A művészettörténet az emberiség történetének „képes könyve”, az ókortól napjainkig, hiszen a műalkotások igazságot tesznek a társadalmi erők örök harcában, a diktatúrák és a demokrácia küzdelmében – hangsúlyozta. Szkok Iván küldetése saját bevallása szerint, hogy a demokráciát és a realizmust hirdesse. Éppen ezért a rendszerváltás előtt giccsfestőnek titulálták, amiért realista festményeket készített az akkor megszokott absztrakt, nonfiguratív ábrázolások helyett. Legkorábbi, a villanygyújtás című képével – amin egy ablakban álló hölgy alakja látszik – a szocialista realizmus végét jelentette be – idézte fel.
A kiállítás megnyitóján Székely Veronika hegedűn, Turzó Sándor brácsán és Kusoly József nagybőgőn előadott zenei összeállítását hallgathatta meg a közönség.
Bódi Bernadett
Fotó: Kovács Attila – Semmelweis Egyetem
A cikket a Semmelweis Egyetem Kommunikációs Igazgatósága tette közzé.
