Elhunyt dr. Simon György professzor

Elment dr. Simon György professzor úr, az Örökös Tiszteletbeli Oktató, a nagy Hálózatépítő, az egyszemélyes Tehetséggondozó Intézmény!
Dr. Rosivall László nekrológja

A Semmelweis Egyetem Kórélettani Intézete nevében, kollégaként és barátként emlékezem Simon professzorra, a biológiai tudományok kandidátusára, a kórélettan és a laboratóriumi szakma jeles képviselőjére, aki mintegy hat évtizedet töltött Egyetemünkön, először intézetünkben, majd Hársing professzor nyugdíjazását követően az Orálbiológián. Simon professzor úr közszeretetnek örvendő, mindenki által ismert, szakmai, emberi és információs központ volt. A kutató munka mellett kezdettől fogva elkötelezetten, szeretettel és tisztelettel ápolta és egyengette a tehetségek életútját teljesen függetlenül attól, hogy ismerte, vagy csak éppen elé került az illető fiatal.

Ma divat hálózatokról beszélni.  Ő messze megelőzve korát építette az egyetemi, az országos, sőt a világ hálózatot a jó emberek, a jó zenészek, a kitűnő szakemberek, a tehetségek segítésére, együttműködésére. Sohasem hivalkodott, sohasem helyezte magát előtérbe, de ott volt az egyetemi zenekar alakulásánál, a szakszervezeti érdekképviseletnél, a kulturális eseményeknél, a diákkörösök gondjainál, munkájánál, előadásainál, mindenütt, ahol szükség volt támogatásra, jó szóra, segítségre, sokszor szinte láthatatlanul a háttérben, de aktívan részt véve mindezekben.

Számos tudományos eredmény született segítségével, hiszen a Hőgyes Endre utcai Izotóp Labor vezetőjeként, kémikusként olyan módszereket is beállított és használt, amelyek nélkül nehéz lett volna például feltárni a renális mikrocirkuláció vagy az enterális felszívódás újabb részleteit. Sem TDK absztrakt, sem egyetemi szakdolgozati, sem Természet Világa orvosi diákpályázati bírálat nem ment ki kezünk közül anélkül, hogy ő ne látta volna. Mindenkor nagy szeretettel, gonddal, lelkiismeretesen és kiváló érzékkel, józan szemlélettel, egyszerűen mondva bölcsen tanulmányozta a diákok pályázatait, munkáit. Amikor pár éve elindítottam a cigány orvosképzési programot, már közel volt a 80-hoz, mégis a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy jön, vizsgáztat, ellenőriz és segít; minden szombaton és vasárnap meghallgatja az előadásokat és tanácsokat ad az előadóknak éppen úgy, mint a hallgatóknak. A gyerekek azonnal megérezték jóságát, és rendszeresen látogatták nagy ragaszkodással; ez vonzalom kölcsönös volt.

Simon György 1957 májusában kapott diplomát summa cum laude eredménnyel az ELTE Vegyész szakán. Az Orvostudományi Egyetem Kórélettani Intézetébe került, mint gyakornok. Fokozatosan előre lépve 1986-ban tudományos tanácsadó, 1993-ban pedig egyetemi tanár lett.  2004 óta nyugdíjas tanácsadó volt egészen csütörtökig, halála napjáig, amikor itt hagyott bennünket.

1992-ben került át a Fogorvostudományi Karra, ahol szinte az utolsó napig, az Orálbiológia Tanszéken Kórélettant és Orálbiológiát oktatott magyar és angol (néha német) nyelven.

1959-ben, mint vendéghallgató beiratkozott az Általános Orvostudományi Karra, ahol néhány tárgy lehallgatása és vizsgáit, valamint disszertációjának megvédését követően elnyerte a DMD (Orvosi Biológia Doktora) címet. 1973-74-ben dolgozatai és disszertációja alapján a Biológiai Tudományok Kandidátusa, majd 1993-ban pályázat alapján professzor és habilitált oktató lett.

Főbb tudományos kutatási témái eleinte a transzport folyamatok kórélettana, később a kolinerg szabályozás voltak, amely témákból mintegy 50 dolgozata valamint hazai és külföldi előadása született.

Kiváló munkája elismeréseként a Magyar Klinikai Laboratóriumi Diagnosztikai Társaság Pándy éremmel, a Magyar Vese-Alapítvány Hársing éremmel tüntette ki. 2014-ben Magyar Érdemrend Lovagkereszt polgári tagozat állami kitüntetésben részesült.

Sokat foglalkozott a kórélettan klinikai kémiai vonatkozásaival, amely keretében egyik szerkesztője volt a Sós-Goreczky-Simon Laboratóriumi Diagnosztika tankönyvnek. Évtizedekig szervezője, majd 35 éven át előadója volt a Gyógyszerésztudományi Kar, majd az ELTE később a BME Klinikai Kémia tárgyának.  Ezért az ELTE c. egyetemi docens címmel, a BMGE az Egyetem Örökös Tiszteletbeli Oktatója címmel tüntette ki.

Hamar bekapcsolódott a kórélettan gyakorlati oktatásába, majd a tantermi előadások tartásába is magyar, újabban angol és alkalmilag német nyelven.

Laboratóriumában mindig szívesen fogadott diákkörös hallgatókat, számuk az évtizedek alatt szinte megszámlálhatatlanná vált. A TDK Tanács Kiváló Diákköri nevelő címmel tüntette ki. Korábbi diákkörösei közül több egyetemi tanár, főorvos lett.

Fiatal korától kezdve sokat foglalkozott a hátrányos helyzetűek oktatásával. Kiváló Előkészítő Oktatói címmel is elismerték.  A Cigány Orvosképzés előkészítőjének felvételiztető bizottságában szakértelemmel és türelemmel vett részt; nagyban hozzájárult a program sikeréhez. 

Minden hallgatójával közvetlen, barátságos és segítőkész volt; mind a magyar, mind a külföldi hallgatók közt nagy népszerűségnek örvendett.

Oktató és tudományos tevékenységén túl az Egyetem kulturális szervező munkájában is jelentős szerepet játszott. Így a Semmelweis Kamarazenekar alapításában és számos művészeti szakkör szervezésében is.

Ahogy nincs nappal éjjel nélkül és nincs fény sötétség nélkül, úgy nincsen élet halál nélkül; aligha vitatható, hogy az életnek a halál ad értelmet, a halálnak pedig az élet. Ezért hát ne szomorkodjunk, mert Simon professzor élete igazi, értelmes, az emberi küldetést és létet igazoló volt. És ezt mind jól tudjuk, akik ismertük, akik együtt dolgoztunk, alkottunk vele. Ő felismerte a közösség és az egyéni munka eredményes összehangolásának fontosságát és vállalta, hogy a nagy rendszerben egy csavar legyen és önként segítse az összes többi csavar összehangolt, előrevivő működését.

Most egy szakasz ismét véget ért Simon professzor úr életében és egy újabb kezdődik, mert, ahogy Arany János mondja, „nem hal meg az, ki milliókra költi dús élet kincsét…”.

Mi, akik ismertük, akikkel így vagy úgy kapcsolatban volt, hordozzuk magunkban emlékét; de a mi halálunkkal sem ér majd véget, mert az egyes emberek feladataik teljesítése közben feloldódnak az emberiség nagy rendszerében hozzájárulva a közös, a nagy út építéséhez, melyen az emberiség halad előre. Ezért hát ne szomorkodjunk, inkább legyünk tanúi a természet évmilliárdos rendjének.  És amikor majd újra és újra érezzük hiányát, gondoljunk arra, hogy csak az az érték, ami/aki ilyen űrt hagy maga után, és ezt az értéket mi már egyszer megkaptuk. Tudomásul kell vennünk Kosztolányi sorait is:

„Ilyen az ember. Egyedüli példány.

Nem élt belőle több és most sem él

s mint fán se nő egyforma-két levél,

a nagy időn se lesz hozzá hasonló.”

És bár igaz, ahogy Weöres Sándor írja:

 „Mind elmegyünk, a ringatózó fák alól mind elmegyünk,
a párás ég alatt mind indulunk a pusztaságon át
a száraz ég alá,…”

De, mi az itt maradottak, tudjuk, hogy nem ez a vég! Mi hisszük és valljuk, hogy mindnyájan az emberiség része vagyunk és feladatot teljesítünk mindnyájunkért, a jövőért, és miközben hamuvá és porrá válunk, nyomunk marad és abból új élet fakad.

Leljünk vigasztalást Teller Ede bölcs szavaiban…

„Tudni: az ész rövid, az akarat gyenge.
Hogy rá vagyok bízva a vak véletlenre.
És makacs reménységgel mégis, mégis hinni.
Hogy amit csinálok, az nem lehet semmi.
És örülni tudni a nagy megnyugvásnak,
A fájdalmat, örömöt gyógyító halálnak.”

Dr. Rosivall László 
Kórélettani Intézet