Elhunyt dr. Vígh Béla, az Anatómiai, Szövet- és Fejlődéstani Intézet professor emeritusa. Dr. Szél Ágoston nekrológja.
A hazai anatómia egyik nagy öregje távozott közülünk – Vígh Béla (1932-2016)
Amikor 1980-ban a Semmelweis Egyetem akkori II. Sz. Anatómiai, Szövet- és Fejlődéstani Intézetébe kerültem mint orvos-gyakornok, különös érzés volt a hallgatói és demonstrátori múltamból jól ismert Vígh tanár urat kollégámnak és többé nem előadómnak, gyakorlatvezetőmnek vagy vizsgáztatómnak tekinteni. Ma azt mondhatom, hogy mesterem volt, ami a felsoroltakat egyszerre jelenti, de annál sokkal többet is. Ha kérdésem támadt, lett légyen az szakmai, munkaügyi vagy éppen magántermészetű, pillanatig sem haboztam, hogy a kedélyes, mindig rendkívül segítőkész vezető oktatóhoz, Vígh tanár úrhoz, később Vígh professzorhoz forduljak. Kitűnő érzéke volt ahhoz, hogy problémákat, konfliktusokat, bonyolult élethelyzeteket bölcsességgel és beleérzéssel, empátiával oldjon meg – minden érdekelt fél megelégedésére. Ez a képesség olyan emberi tulajdonság, amely keveseknek adatik meg, és keveseknek írják a javukra, hiszen manapság inkább az azonnali, politikai szempontból is megfelelő döntést várja el a közösség a vezetőktől. Talán ezért is nem lett Béla tanszékvezető vagy bármilyen szintű magasabb vezető (mintegy 10 évvel a pályakezdésem után nyertem el azt a privilégiumot, hogy mesteremet tegezhessem). A legfontosabb és legmagasabb beosztása – emlékezetem szerint – az igazgatóhelyettesség volt, amelyet több éven keresztül töltött be igazi hatalom nélkül, de óriási emberi és kollegiális presztízs birtokában.
Amikor néhány órája Vígh Béla haláláról értesültem, azonnal sorra vettem azokat a meghatározó élményeket, amelyek hozzá kötöttek. Életem egyik első komolyabb nemzetközi konferenciájára készültem Indiába, amikor hosszan sorolta azokat a dolgokat, amelyekre ebben a különleges országban oda kell figyelni, a vízivástól az indiaiakkal való kommunikációig. Nyilván a tanácsoknak és azok megtartásának eredményeképpen maradt meg utam örökké szép emléknek. Másik meghatározó emlékem, amikor egy hétvégi munkaszüneti napon a metrón találkoztunk, amidőn mindketten az Intézetbe tartottunk. Megtudván, hogy nagydoktori értekezésem megvédésére a következő napokban kerül sor, megkérdezte, hogy felmondtam-e az előadásomat valakinek. Megdöbbenve az indiszkrét kérdésen, ugyanakkor reménnyel eltelve, nemmel válaszoltam, amikor is tőle szokatlan határozottsággal azt mondta, hogy legyek 10 percen belül az előadóteremben. Kulcsunk nem lévén a szentélyhez, akrobatikai mutatványhoz méltó elszántsággal és merészséggel másztunk be egy rejtett nyíláson a tanterembe, ahol kívánságát megszeppenve, de lelkesen teljesítettem, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy az akkor még nagyon modernnek számító Power Point ábrákat egyetlen érdeklődő hallgatómnak, Vígh Bélának „mondtam fel”. Nem volt elragadtatva! Rengeteg tanácsot adott, és azt mondta, hogy kezdjem elölről. Így tettem! Ma büszkén mondhatom, hogy a 100 százalékos szavazati értékelésben nemcsak tudományos munkám eredményessége, hanem egy csodálatos oktató-kutató személyiség váratlan és hatékony segítsége is benne volt.
Nehéz lenne egy néhány órája elhunyt, közel negyven éven keresztül társamnak, barátomnak, főnökömnek, beosztottamnak, egyszóval örökös pályatársamnak számító nagyszerű embernek minden tettét, személyiségvonását egyetlen írott oldalba besűríteni. Tulajdonképpen, ezen írás harmadik bekezdése elején veszem észre, hogy nekrológot írok, ami önmagában abszurd, hiszen Bélát mindannyian halhatatlannak tekintettük, akinek eltávozása nem könnyen feldolgozható gyászélményt és veszteségérzést idéz elő bennünk.
A tudósról is kell, hogy szóljak. Aligha van ma a világon olyan orvos-biológus, aki a tobozmirigyről (corpus pineale) többet tudna, mint Vígh Béla. Idevágó közleményeinek száma lenyűgözően magas, és jelen sorok írója büszkén mondja, hogy ezek közül nagyon soknak társszerzője is. A látószerv, a tobozmirigy és a vegetatív idegrendszer kapcsolata Vígh Béla kedvenc területe volt, amelynek alapján a világhírre is joggal tarthat számot. Barátai közül nagyon sokan voltunk jelen nagydoktori védésének sorsdöntő perceiben, amikor egy zseblámpa és egy emberi koponyacsont segítségével bizonyította a Magyar Tudományos Akadémia előtt, hogy a fény igenis keresztül tud hatolni a csonton, így befolyásolva a tobozmirigy fényérzékeny sejtjeinek működését.
Talán indiai útján, vagy még korábban jegyezte el magát a jóga elméletével és gyakorlatával. Megszámlálhatatlan mű és közlemény tanúsítja, hogy századunk legjelesebb jógatudósa ő. Évtizedeken keresztül tanítványok százai sajátítottak el tőle a jóga elméleti és gyakorlati kérdéseinek legjavát. Aktív oktatói éveinek végét a szó legszorosabb értelmében az éves szinten 2-300 főt vonzó jógatanfolyam kényszerű feladása jelentette.
Kevesen tudják, hogy Vígh Béla nemcsak vérbeli oktató volt, hanem művész is. Különlegesen bizarr alkotásaira nagyon büszke volt, és minden évben előrukkolt valami meglepővel, újjal, amelyet büszkén mutatott be barátainak. Talán nem véletlen, hogy már betegségének eluralkodása idején, egyik utolsó műalkotásával a múltba nézett, mert egy neandervölgyi ősember képét varázsolta elénk egy megkérdőjelezhető minőségű nyomat segítségével. Soha nem felejtem el, mivel ez volt utolsó találkozásunk, amikor tanszékvezetői irodámba váratlanul bejött, és szó nélkül kezembe nyomta a fenti műalkotást. Soha nem fog kiderülni, hogy a természettudós egyik utolsó műve milyen utalást hordoz ránk nézve, én úgy értelmezem, hogy utódokként az ősökre is kell, hogy emlékezzünk. Kimondhatatlan, de Vígh Béla professor emeritusunk személyében már nincs köztünk, ám emlékét szellemi örököseiként mindörökké megőrizzük.
Az elképzelhető idézetek százai közül, engedjék meg (és, kedves Béla, talán Te is egyetértesz velem), hogy egy Márai idézettel búcsúzzam egykori példaképemtől és mesteremtől, aki haláláig a Semmelweis Egyetem professor emeritusa volt.
„Nincs más fegyver a világgal szemben, csak az alázat; nem a hajbókoló és mellverdeső alázat, hanem az a másik, mely nyugodtan és mozdulat nélkül néz farkasszemet a világgal, nem bizonygatja, hogy igaza van, nem mutogatja hisztériásan bűneit és fekélyeit, nem kér jutalmat az alázatért, mely az emberi nyomorúság és reménytelenség, pimaszság és cinkosság láttára megejti; van egyfajta alázat, mely fegyver is, van egyfajta meghajlás, melyre csak meghajlással lehet válaszolni. Nem mondom, hogy dobd el a kardot. De ne hadonássz vele. Tartsd szerényen, mint a középkor embere, aki tudta, hogy a karddal nemcsak marhát és házat, hanem hitet és eszmét is lehet védeni. Erős akarsz lenni? Maradj nyugodt, figyelmes és alázatos.”
Kedves Barátom, szeretett Mesterem, kedves Bélám, Isten Veled!
Budapest, 2016. július 31.
Dr. Szél Ágoston, igazgató
Anatómiai, Szövet- és Fejlődéstani Intézet
A cikket a Semmelweis Egyetem Kommunikációs Igazgatósága tette közzé.
