Mély megrendüléssel tudatjuk, hogy dr. Bernád Irén, a Semmelweis Egyetem II. Sz. Belgyógyászati Klinikájának radiológus adjunktusa 2016. március 2-án elhunyt.
Bernád Irén 1936. december 6-án született Budapesten. Egyetemi tanulmányait 1955 és 1961 között a BOTE Általános Orvosi Karán végezte. 1958-től demonstrátorként dolgozott, majd 1961-ben felvételre került a Szövet- és Fejlődéstani Intézetbe. A kutatómunkába 1957-ben kapcsolódott be, a szövetimmunitás, bioregulatio és transplantatio kérdéseivel foglalkozott. Néhány év múltán a radiológia felé fordult érdeklődése. 1973-tól az egyetem Radiológiai Klinikáján folytatta munkáját. 1976-ban szakképesítést szerzett radiológiából. Radiológia pályafutásának legnagyobb részét – két rövid kitérő kivételével: MÁV Kórház Radiológiai Osztálya és Csepeli Szakrendelő – a II. Sz. Belgyógyászati Klinika Radiológiai Osztályán töltötte, ahol csaknem 40 évig dolgozott.
Számos közlemény, előadás, könyvfejezet, egyetemi jegyzet szerzője, társszerzője, szakkönyv-fordítása is megjelent a genetika tárgyköréből. Tagja volt a Magyar Anatómusok, Histológusok és Embryológusok Társaságának, a Magyar Biológusok Társaságának, a Magyar Humángenetikai Társaságnak, a Magyar Teratológiai Társaságnak, a Magyar Radiológusok Társaságának. 1974-ben ez utóbbi Társaság vezetőségi tagjaként is munkálkodott. 1964-től 7 évig az MTA angol nyelvű tudományos folyóiratát, az Acta Biologica Academiae Scientiarum Hungaricae-t szerkesztette.
Dr. Bernád Irén a klasszikus radiológia mestere volt. A hagyományos röntgenológia volt a kedvenc szakterülete, azon belül is a mellkasi és csontdiagnosztikával foglalkozott a legszívesebben. A bonyolult eseteket hosszasan elemezte, bújta a hozzátartozó szakirodalmat. Kiváló radiológus és oktató volt, de mindenekelőtt a szívünkhöz közel álló ember. Sok időt töltöttünk együtt, e sorok írója csaknem harminc évet. Akkor ismertem meg, amikor kezdő radiológusként kerültem a II. Sz. Belgyógyászati Klinikára. Bármikor bátran fordulhattam hozzá segítségért szakmai kérdésekben. Egyenes beszédű, szókimondó ember volt, aki nem kereste a népszerűséget, mégis mindenki tisztelte és becsülte nagy szakmai felkészültségét, hatalmas tudását.
A harminc év alatt, melyet egymás közelében töltöttünk, azt láttam és tapasztaltam, hogy mindig segítőkész volt, azonnal szervezett és tevékenykedett, amikor munkatársainak arra szüksége volt. A klinikusokkal bármikor szívesen konzultált, soha nem volt türelmetlen. Kiemelkedő volt a betegekkel szemben tanúsított mély empátiája, türelme és segítőkészsége.
Ő maga azonban túl szemérmes, tartózkodó volt. Ha rajta kellett volna segíteni, néma maradt. Másfél éve vette fel a harcot a gyilkos kór ellen, mindent megtett a gyógyulásért. Betegen is panasz nélkül jött be hozzánk, hogy hiánytalanul elláthassa a napi munkát, nem rettentette vissza az osztályunkon bevezetett számos új technika alkalmazása sem. Nagyon jó orvos és remek diagnoszta volt, azonkívül igazi tanár is. Messze a nyugdíjkoron túl is dolgozott, vizsgálta a betegeket, oktatta a radiológiát. Az oktatásban eltöltött sok évtizedes munkássága számtalan korosztályban hagyott mély nyomot. A klinika és a radiológiai munka volt az élete. Szívesen beszélgetett mindenkivel. Szeretett kérdezni és a saját gondolatait, tapasztalatait is szívesen megosztotta másokkal. Sajátos humora az élet és a környezetünk sok furcsaságát, ellentmondását tárta elénk. Két lábbal járt a földön. Bölcsen javasolta nekünk, hogy szerezzük meg a hétköznapi dolgokhoz való értést, érezzük a napi megerősítést munkánkban. Ilyen volt egy-egy hallgató, kolléga odafigyelése, a kérdéseikre választ kapó betegek pillantása.
Kedves Irén! A munkában eltöltött sok-sok év során nagyon közel kerültél hozzánk. Mikor eltávoztál, mint sűrűn nőtt erdő fáinak gyökerei, a közülünk való kidőlésedet törzsünket megtámadó módon észleltük, emelkedtek a mi létgyökereink is, megfeszültek és ropogtak, kapaszkodtunk, de Téged már vissza nem ránthattunk. Ez a kapcsolati háló összehúz bennünket most is a klinikán, az osztályunkon, ahol asztalodnál a széked üresen áll. A rideg valóság nemcsak az, hogy veled e földi életben már nem találkozhatunk és nem válthatunk szót, nem kérdezhetünk Tőled. A valóság az is, hogy Te bennünk maradtál, bennünk élsz tovább.
Az utolsó veled kapcsolatos személyes élményem is mélységes kötelességtudatodról, segítőkészségedről szól. Nagyon gyenge voltál, amikor betegként utoljára bekerültél a klinikánkra. Én végeztem az ultrahang vizsgálatodat, mondtam, hogy másnap elutazom radiológiai kongresszusra. Amikor visszavittek a kórtermedbe, azt üzented, hogy holnap már biztos jobban leszel és lejössz segíteni az osztályra, amíg távol leszek. Sajnos erre már nem adott lehetőséget az Élet.
Dr. Jakab Zsuzsanna
A cikket a Semmelweis Egyetem Kommunikációs Igazgatósága tette közzé.
