Dr. Polgár Veronika docens, a kar oktatója közel két évtized után adta át a SE Egészségtudományi Kar Morfológiai és Fiziológiai Tanszék vezetését, bár továbbra is segíti az új vezetés munkáját tapasztalataival. Most kicsivel több ideje lett, nyugodtabban és elmélyültebben tud felkészülni az órákra, többet tud beszélgetni a hallgatókkal, és élete része lett újra az első szerelem: az írás. Két novellás kötetét olvashatjuk már a Semmelweis Kiadó gondozásában.
Fiatal biológusként a humán ivari kromoszómák numerikus és strukturális aberrációinak tanulmányozásába fogott egy akkor még kuriózumnak számító cytogenetikai laboratóriumban, valamint kutatási témája volt a prenatalis cytogenetikai vizsgálórendszerek laboratóriumi technikai megvalósítása. A hypogonadizmus cytogenetikai háttere című tudományos munka volt egyetemi doktori disszertációjának témája. Később foglalkozott a veleszületett, illetve családi halmozódást mutató szemfejlődési rendellenességek cytogenetikai hátterével, majd az autoszomás domináns retinitis pigmentosa molekuláris genetikai hátterének vizsgálata felé fordult. A kutatási eredményeiről hazai és külföldi szakfolyóiratokban publikált, és tartott előadásokat hazai és nemzetközi fórumokon.
Felidézte: 1973-ban végzett az ELTE TTK-n, ahová nem volt egyszerű bejutni abban az időszakban. „A végzés után egy különös dilemma elé kerültem. Ugyanis a szívem legmélyén én a film és az irodalom felé vonzódtam. Eredetileg a bölcsészkarra készültem, de oda engem akkor nem vettek föl. Gondoltam: ha nem kellek a BTK-ra, elmegyek a TTK-ra. Amikor megkaptam a diplomámat, akkor az édesapám révén – mert ő filmes volt –, kaptam egy megkeresést az akkori MOKÉP-tól, hogy elmennék-e filmrecenziókat csinálni. Természetesen felcsillant a szemem, de ugyanakkor azt mondtam, hogy egy biológia-kémia szakos diplomával? És ugyanazon a napon felhívott egy ismerősöm, hogy keresnek az akkori Orvostovábbképző Intézetben, a Szabolcs utcában egy fiatal biológust cytogenetikai labor vezetésre. Nekem összesen negyvennyolc órám volt a döntésre. A józan ész azt diktálta, hogy oda szavazzak, ahová a diplomám szólt. Nem bántam meg, mert egy hallatlanul izgalmas időszak kezdődött, ugyanis a hetvenes évek első fele a cytogenetika aranykora volt. A főnököm László János nőgyógyász professzor volt, ugyanis a labor oda tartozott. Olyanokkal dolgoztam együtt, mint Papp Zoltán professzor, aki akkor Debrecenben dolgozott és számtalan munkát kellett kikísérleteznünk meglehetősen mostoha körülmények között: sem megfelelő anyag, sem vegyszer nem volt. Külföldről kaptunk nagyon sok vegyszert, műszert, így tudtunk dolgozni. Mindezek mellett és ellenére, – illetve, gondolom, hogy főleg az ifjonti lelkesedésemnek köszönhetően – két év múlva már doktoráltam. Ritka dolog volt, hogy ez két évvel a végzés után sikerült, de sok újszerű publikációm, előadásom volt. Könnyen és örömmel írtam az irodalmi témáktól merőben eltérő tudományos anyagokat is. Örök köszönettel tartozom a nemrég elhunyt László János professzornak, aki végig korrekt önzetlenséggel támogatott, és belém oltotta a tudomány iránti feltétlen alázatot” – idézte fel.
Dr. Polgár Veronikát 1978-ban keresték meg az akkori Egészségügyi Főiskoláról. Már abban az időben is jártak ki hozzánk hallgatók a laborba, vezettem nekik bemutató gyakorlatokat és az orvostovábbképzésben is részt vettem, hiszen a cytogenetika akkor nagyon új és még ismeretlen területnek számított. Szeretettel és érdeklődve jöttek mindig a laborba látogatni, továbbképzésre, orvosok is itthonról és külföldről, és akkor bevontuk a főiskolai hallgatókat is az oktatásba. Így kerültem kapcsolatba a főiskolával, majd felkértek, hogy jöjjek át a karra adjunktusi beosztásba. Elvállaltam, de nem volt arra mód, hogy féllábbal ott maradjak a genetikai laborban, mert azt úgy vezetni nem lehet. Amíg ott dolgoztam – öt évig –, egyetlen nyáron sem voltam szabadságon, nem lehetett otthagyni az anyagot, mert a vizsgálatoknak folyni kellett. Tehát átjöttem a karra és ezzel párhuzamosan kaptam egy felkérést a Tömő utcai Szemklinika cytogenetikai laboratóriumába félállású tudományos munkatársnak. Így egyszerre oktattam és kutattam tizenkét évig. Időközben megkaptam egy oktatásszervezeti egység (Morfológiai és Fiziológiai Intézet, jelenleg tanszék) vezetését és úgy gondoltam, – ezt a mai napig is úgy tartom –, hogy tisztességes módon tizenöt embernek a munkájáért és körülbelül nyolcszáz hallgató oktatásáért csak úgy lehet felelni, ha azt az ember teljes munkaidejében végzi. Ez valóban így volt, mert az oktatási munkám mellett a tanszék vezetése átlagban napi négy-négy és fél órát vett igénybe. Nem lehetett azt sehogyan sem kivitelezni, ha van egy óra szünet, akkor valahová kutatni szaladjak. De megérte, mert a Morfológiai és Fiziológiai – kezdetben tanszék, aztán lett intézet, aztán most újra tanszék az átszervezések következtében – munkacsoport az egyik legjobban teljesítő kollektívája lett a karnak, ezt minden hiúság nélkül mondhatom. Szerencsém is volt, mert olyan kiváló kollégákat tudtam magam mellé állítani, akik hozzám hasonló módon őrült lelkesek voltak, megszállottként csináltuk azt, amit csináltunk – hangoztatta.
Dr. Polgár Veronika úgy érzi, nagyon sokat tanult a közel húsz év tanszékvezetői munkája alatt és szerinte a munkatársai is jól érezték magukat ebben a vezetésben. „Alapelvem és hitvallásom, hogy ha az ember a munkahelyén tölti az életének egy jelentős részét, nem elhanyagolható, milyen lelki tartással, milyen attitűddel és milyen hozzáállással teszi azt. Ennek is köszönhető, hogy itt jórészt természetes fluktuáció volt: vagy az ment el, aki az életkorából eredően nyugdíjba vonult, vagy aki sajnálatos módon hamarabb eltávozott, mint ahogy az várható volt. Szerencsés embernek tartom magam, mert egész életemben azt csinálom, amit szeretek. Arra törekszem, hogy érezze magát mindenki jól, aki mellettem dolgozik. Soha nem vártam, hogy engem valaki a pozícióm miatt tiszteljen, mert számomra a takarítónő éppen olyan munkatársam, és éppen olyan tiszteletet érdemel meg, mint a docens vagy tanár kollégám, mert mindenki a saját területén pótolhatatlan. Én ezt így gondolom” fogalmazott.
Mint mondta, az oktatás egy adakozó hivatás és adni jó dolog, természetesen olyanoknak, akik erre fogadóképesek. „Amit különösen szeretek, hogy a volt mentőtiszt hallgatóim, amikor látják a szemközti ablakból, hogy elindulok a szobámból végig a folyosón, még mindig elém rohannak üdvözölni. Pont ma mondták, hogy legközelebb virágcsokorral várnak. Olyan helyesek! Minden évfolyam más és más. Azt figyeltem meg, hogy azoknak a csoportoknak, ahol fiúk is vannak, más a dinamikája, sokkal lazább, sokkal fesztelenebb. Abszolút baráti viszonyt alakítok ki a hallgatóimmal és nem is tekintem úgy, hogy én a lövészárok a másik oldalán vagyok, mert úgy nem lehet közös célt elérni. Vizsgán azt szoktam mondani, hogy nem kell félni, mert egy tisztességes vizsgáztató nem azt akarja bebizonyítani, hogy mit nem tudsz, hanem az ellenkezőjét. Mindig meg szoktam beszélni, hogy egy jegy miért annyi amennyi, egyetlenegy hallgató sem áll úgy fel, hogy nem tudja, miért kapott ötöst, vagy miért bukott meg. Soha nem is volt méltatlankodás. Van persze olyan hallgató is, akiről nyilvánvaló, hogy nem kaphat diplomát és nem szívesen kerülnék a keze közé, mint beteg. Amióta nincs felvételi, már a szorgalmi időszakban is szembesülök azzal, hogy ide bekerül olyan hallgató is, aki fizikális vagy mentális képességei miatt nem alkalmas a pályára. Szégyen, nem szégyen, de ezt ki lehet mondani! Szóval színes a kép. Én nagyon szeretem a hallgatókat és sokáig megmarad a kapcsolatom velük még végzés után is” – hangsúlyozta.
Dr. Polgár Veronika beszélt arról is, hogy lényegesen több ideje lett, ami azt jelenti, hogy sokkal nyugodtabban és elmélyültebben tud felkészülni az óráira, a gyakorlatokra, többet tud beszélgetni a hallgatóival.
Kiemelte: a tanszék jelenlegi vezetőjét, Bednárikné dr. Dörnyei Gabriellát maximálisan segíti és támogatja. Ő szintén évek óta itt dolgozó kolléga, ugyanazt a vonalat viszi, amit én, a tapasztalataimra szívesen támaszkodik. Segítem a munkáját és ezt nagy örömmel, szívesen teszem – jelezte.
Kitért arra: az oktatáson és a kutatáson kívül itt az utóbbi négy-öt évben kialakult egy másik élete is: ez pedig az írás. „Úgy érzem, hogy erre most több időm van. Most jelent meg ugyan egy elektronikus jegyzet, a Biológiai gyakorlatok, de az írás alatt, – ami a jövőmet illeti –, az irodalmi területet gondolom. Úgy érzem, hogy most köszön vissza az, amit érettségi után élethivatásnak is gondoltam. Négy-öt éve írok, és azóta tizenöt antológiába kerültek be novelláim, több pályázatot megnyertem, két irodalmi folyóiratban rendszeresen publikálok, s ez boldoggá tesz. Tudom azt, hogy sok tehetséges író elvész az ismeretlenségben részben azért, mert a szépirodalommal foglalkozó kiadóknál van egy belső kör, ahová nem nagyon lehet betörni. Két önálló novellás kötetem, 32-32 novellával már megjelent a Semmelweis Kiadó gondozásában, és kijutott Angliába is, ahol egy magyar nyelvű könyveket árusító könyvesboltban elérhető. Végtelenül hálás vagyok Táncos Lászlónak, hogy bízott bennem, fölvállalt, és szellemes illusztrációival megjelentette a két kötetet” – hangsúlyozta dr. Polgár Veronika.
Urbán Beatrice
Semmelweis Kiadó
A cikk szerkesztett változata a Semmelweis Egyetem Újságban jelent meg.
