Dr. Dabasi Gabriella docens, a 2011. január 1-jétől működő Nukleáris Medicina Tanszék leköszönt első vezetője olyan kedves szerénységgel beszél a nemzetközi tudományos életben is kimagasló eredményeiről, életbevágó kutatásairól, mintha az lenne a legtermészetesebb a világon, hogy véletlenek sora vezeti ilyen irányba egy orvos sorsát. Tele tervekkel, a gyógyítás vágyával néz a jövőbe most, hogy átadja a tanszék vezetését. Hogyan válik igazi orvossá az ember, hogyan ötvöződik a fizika iránti vonzalom a gyógyítással – erről beszélgetünk.
Dr. Dabasi Gabriella itthon elsőként végzett mellékvesekéreg scintigráfiás vizsgálatot, neuroblastomás gyermekek MIBG radioizotópos vizsgálatát kezdte el, majd a gyermekkori agydaganatok vizsgálatával foglalkozott: többek között a neuroendokrin daganatok somatostatin receptorok vizsgálata, agyi vérátáramlás SPECT vizsgálata, mellékpajzsmirigy scintigráfiás vizsgálata, sentinel nyirokcsomó izotópos vizsgálata keltette fel érdeklődését. Szeret tanítani: jelenleg három PhD-hallgatót és egy fiatal szakorvost vezet a theranosticum ösvényein.
„Mindenekelőtt el kell mondanom, hogy a nukleáris medicina atyja Hevesy György, magyar származású tudósunk volt. A nukleáris medicina alapvetően funkcionális vizsgálat, kimutatja azt, hol van ami működik. A sejtfelszíni receptorokhoz, a sejteken belüli célpontokhoz szelektíve kötődő, radioizotóppal jelölt molekulákkal ábrázolhatóak a kóros szerv-,szövet-, és molekuláris funkciók. Napjainkban már a génállomány is feltérképezhető, a génexpresszió vizsgálható” – fejti ki a docens a tudományág lényegét.
„Orvosnak szántak a szüleim, mert édesapám ágán mindenki orvos volt. Én már a negyedik generációt képviselem, s már az ötödik generáció is készül a családban. Gimnazista koromban ugyan lázadtam egy darabig, mert sokkal jobban érdekelt a fizika és a matematika, ami talán kicsit megmagyarázza miért kötöttem ki itt a nukleáris medicina területén. De aztán mégiscsak az orvosi egyetemre felvételiztem, mert édesanyámnak – aki zöldkeresztes védőnő és a védőnőképző igazgatónője volt Kassán a háború előtt és alatt –, ez volt a legfőbb vágya, s innen eredhet az elhivatottság a hivatás iránt. Tehát olyan nagy volt a presszió, hogy orvosira felvételiztem, és mivel fizika felvételi volt, nem volt nehéz bejutnom. Az egyetemet nagyon szerettem, ezek az évek képviselik életem egyik legszebb időszakát. Mivel tiszta lányiskolába jártam addig, és az egyetemi közösségben sokkal szabadabbnak, szellemileg kiteljesedettebbnek érezhettem magam. Negyedéves koromban hallottam egy rendkívül érdekes előadást az izotópdiagnosztikáról – ahogyan a nukleáris medicinát akkor nevezték –, Hernády Tibornak hívták az előadót, azután később ő lett a főnököm, csodálatos ember volt. Őt tartom tanítómesteremnek és etalonnak is bármilyen erkölcsi kérdésben, a mai napig megkeresem, mert a véleménye nekem mérvadó. Az utolsó években nagyon érdekelt az ideggyógyászat is, meg is hívott Horányi professzor, a híres ideggyógyász, hogy menjek oda dolgozni. De nem engem vettek föl, hanem egy fiút, és aztán én ehhez a fiúhoz hozzámentem feleségül. Már anekdotává vált, hogy így bosszultam meg a szakmai csalódást, hogy a férjem lett az az ideggyógyász, amiért az én helyemre őt vették fel akkor. Később a lányom – aki örökölte a matematika-fizika iránti vonzódásomat –, két éjjel-nappal dolgozó orvos szülő mellett már eleve eldöntötte, hogy bármilyen más hivatást választ, de orvos biztosan nem akar lenni, nem is erőltettük erre. Mérnöki és pénzügyi diplomát szerzett, s megajándékozott három csodálatos unokával, akiket imádok.
Ideggyógyász férjem oldalán sok mindent a pszichiátriából, ideggyógyászatból is áthallottam és ez meg is maradt a tudományos érdeklődésemben. A nukleáris medicinában megtaláltam a fizika tudománya iránti vonzalmam és a betegellátáshoz fűződő elhivatottságom összhangját. Az egykori fizika tudásom segített megérteni a radioaktív bomlástörvényeket, a méréstechnikát, de ugyanakkor megbarátkoztam a betegekkel is. A fizikát már régen elfelejtettem, de rengeteg betegre, emberre, gyerekre, sorsra emlékszem, és ma is azt gondolom, hogy nagyon fontos az orvos-beteg kapcsolat még a molekulák, a nanotechnológia korában is! A távleletezés ennek ellene dolgozik, nem szimpatikus, mert valóban nagyon jó leleteket kapnak a betegek, de az orvos sokat veszít így az élményből.
Pályakezdőként az idegklinika mellett a Radiológiai Klinikát jelöltem meg, pont a hallott remek előadás hatására. 2013. október 2-án volt negyvenegyedik éve, hogy beléptem ebbe a laboratóriumba. Azóta több másik egyetemi izotóp laboratóriumban is dolgoztam, de visszatértem ide. 1972-ben dr. Zsebők Zoltán professzor osztott be ide az izotópdiagnosztikai osztályra, ahol dr. Hernády Tibor lett a főnököm és tanítómesterem, és mindig szoktam mondani, hogy én Hernády-iskolába jártam. Tőle kaptam azt a szemléletet, hogy nem csak a képernyőt kell nézni leletezéskor, hanem bizalmi kapcsolatot kell kialakítani a pácienssel és komplexen kell megfigyelni, kezelni a beteg embert, mert csak így kapunk teljes képet az egyes szervezetben zajló elváltozásokról” – idézte fel.
Szavai szerint nagyon szerencsés időben kezdett el dolgozni a klinikán 1972-ben. „Abban az évben került ide az első gamma-kamera Magyarországra, ami alapműszere az izotópdiagnosztikai vizsgálatoknak, s ugyanakkor kezdte el dr. Perner Ferenc professzor a szervátültetéseket. Akkoriban nem volt CT, nem volt ultrahang és óriási élmény volt, amikor láttuk, hogyan működik a szervátültetett beteg új veséje. Vonzódásom a transzplantációhoz is valószínűleg innen datálódik, és gyakran elgondolkozom azon, az ember sorsa gyakran véletleneken múlik. Az is véletlen volt, hogy dr. Gláz Edit professzor asszony azt szerette volna, hogy mellékvesét vizsgáljak. Be is szerezte hozzá a szükséges anyagokat, amelyekkel ezt meg lehet jeleníteni, mert ő a leglehetetlenebb helyzetekben is mindent megszerzett ami a munkánkhoz szükséges volt. Előbb a mellékvesekérget, majd a mellékvesevelőt kezdtük el vizsgálni Gláz professzor betegein és megtaláltuk, hogy melyik mellékvese okozza a magas vérnyomást, vagy egyéb, addig ismeretlen eredetű tüneteket. A nemzetközi irodalomban is nagy érdeklődést váltottak ki ezen vizsgálataink alapján született tudományos publikációink.
Erzsike volt egyik 13 éves kislány betegem – akinek mellékvese daganata androgén hormonokat termelt olyan mennyiségben, hogy a kolléganők kisfiúnak nézték amikor a folyosón várakozott –, a daganat eltávolítás után teljesen felépült.
Majd a gyermekkori neuroblastomát kezdtük el vizsgálni. A neuroblastoma az. ún. szimpatikus idegrendszer rendszerint igen rosszindulatú daganata. Leggyakrabban a mellékvese velőállományában jelentkezik, de jelentkezhet a szervezet bármely más helyén. Előfordul, hogy jelen van már a születéskor, néha az is megtörténhet, hogy magától is meggyógyul. Nem ismerjük még a betegség kiváltó okát, változatos lefolyását sem tudjuk megmagyarázni, sok mindent nem tudunk még az emberi szervezet működéséről. Egyik tanítónőm mondta egyszer az iskolában, hogy a tudás olyan mint egy luftballon, ami a tudatlansággal érintkezik: minél nagyobb a tudás, annál nagyobb felületen érintkezik a tudatlansággal. A 80-as évek elején voltunk egy páran izotóposok Európában, akik azt gondoltuk, hogy az MIBG vegyület halmozódni fog ebben a daganatban, bár az első közlések sikertelenségről számoltak be. A radioizotópos MIBG vizsgálat és terápia a mai napig része a betegség követésének és kezelésének. A Tűzoltó utcai gyerekklinikával kerültem nagyon jó kapcsolatba, sorra megvizsgáltuk a kis betegeket, sokáig az összes gyerek nevére emlékeztem. Az első betegem egy orosz kislány volt, Annának hívták, ő teljesen meggyógyult, s utoljára azt hallottam róla, hogy jól van és férjhez ment.
Később felnőttkori neuroendokrin betegségekben somatostatin receptor vizsgálatokat végeztem. A neuroblastomához hasonlóan sugárzó somatostatin analóg vegyületekkel a beteg sejteket tudjuk megjeleníteni. Ezek a sugárzó vegyületek a daganatos sejteket megcélozzák (target), ezekbe belemennek, de az egészséges sejtekbe nem. A terápiában is el tudjuk ma már ugyanazt érni, ha csak a daganatos sejtekbe jut a sugárzó anyag, akkor a daganatos sejtet el lehet pusztítani, a környező ép szövet megkímélésével. Ezt el lehet érni béta-sugárzó, sőt újabban alfa-sugárzó radiogyógyszerekkel, melyeknek mindössze egy-két milliméter (az alfa sugárzóknál még ennél is jóval rövidebb) a hatótávolsága, ahol elnyelődik ott nagyon kis térfogatban elroncsol mindent. A nukleáris medicina fejlődésének, ma úgy gondoljuk ez az egyik útja, a theranosticumok alkalmazása, a terápia és diagnosztika végzésére is alkalmas target-specifikus molekulákkal csak a beteg sejteket ábrázoljuk, csak azokat kezeljük, a környező ép sejtek megkímélésével. A nukleáris medicina biológiai érzékenységét in vivo viszont csak úgy vizsgálhatjuk, ha a folyamatokat leképező képalkotó berendezések felbontó képessége sokkal jobb az eddigieknél. Ez együttműködést feltételez a fejlesztő céggel, szoros kapcsolatot az innovációval. Magyarországon működik egy képalkotó berendezéseket gyártó cég: a MEDISO, mely a nemzetközi nagyok mellett is életben maradt. Kiváló szakemberek maradtak itthon, akik nagy szaktudásukkal ötleteiket itthon akarják megvalósítani óriási küzdelemmel felvéve a versenyt a világcégekkel. Ebben vagyunk partnerek, mivel humán SPECT-CT kutató központ is vagyunk. Meg kell találnunk a közös nyelvet: mi az amire az orvostudománynak szüksége van és mi az amit műszakilag meg lehet valósítani. A jövő a hibrid berendezéseké. A kóros folyamatok, a funkcionális változások előbb jelennek meg a beteg sejtekben, mint a morfológiai változások .Ez a betegségek koraibb felismerését teszi lehetővé, és így a betegségek akár már a preklinikai stádiumban is gyógyíthatóak” – vélekedett dr. Dabasi Gabriella.
Urbán Beatrice
Fotó: Kovács Attila – Semmelweis Egyetem
A cikk rövidített változata a Semmelweis Egyetem újságban jelent meg. A leköszönt tanszékvezetőkkel készült interjúsorozatunk online változatát hamarosan folytatjuk.
A cikket a Semmelweis Egyetem Kommunikációs Igazgatósága tette közzé.
