Tisztelt Szerkesztőség! Kedves Olvasó!
Meglepődve vették kezembe ismerőseim, barátaim a szombati (2012. december 15.) Magyar Nemzetet, amelynek címlapján nevem, születési dátumom és egyes képzési adataim köszöntek vissza (utóbbiak egyébként nem hibátlanul). A címlapon közzétett táblázat a cikk tartalmával összefüggésben arra utalt, hogy a hallgatói önkormányzatok egyes vezetői hosszú ideje járnak felsőoktatási intézménybe, mintegy „főállású” diákok.
Úgy gondolom, hogy minden élet egy sors, én csak saját gondolataimat tudom – szeretném – megosztani a kedves olvasóval a cikk kapcsán.
Valóban régóta tanulok – és ebben még javításra is szorul a táblázat, hiszen nem 12, hanem 18 éve – , de ennek sajátos története van. Tanulmányaim legtöbbjét költségtérítéses hallgatóként, dolgozó emberként végeztem. Ezt azért tartom fontosnak kiemelni, mert – érzésem szerint – nem mindegy, hogy valaki hosszú időn át az állam pénzén, felelőtlenül és eredménytelenül éli diákéveit, vagy költségtérítéses hallgatóként, dolgozó és adófizető polgárként, emellett magát folyamatosan képezve tölti el az egyébként hosszú éveket.
A mai – gyorsan változó, állandóan új és szerteágazó ismereteket igénylő – világban ennek különös jelentősége van. Nem beszélve az értékrendi válságról, XX. századi történelmünk viszontagságairól, melyben könnyen mindenét elveszthette az ember. Ennek tükrében nyilvánvaló, hogy a tudás, ismeret, tapasztalat – a kiművelt emberfő – nagy érték a társadalomnak és kisebb közösségeinek egyaránt. Remélem, nem főbenjáró bűn, hogy végzett közgazdászként érdeklődésemre, családi indíttatásomra is tekintettel még 2000-ben felvételiztem orvosi szakra. Úgy gondoltam, hogy ezzel embertársaim hasznára lehetek. Akadályként jelentkezett azonban, hogy már rendelkeztem diplomával, így nem kezdhettem meg orvosi tanulmányaimat. Kis túlzással azt értem el korábbi sikeres tanulmányaimmal – és a fizetett tandíjakkal – hogy „kizártak” a támogatott képzésből. (Orvosi szakon akkoriban kb. félévente 800.000,- Ft volt a költségtérítés, ami egy átlagos magyar család számára megfizethetetlen összeg még ma is, nemhogy 12 éve…) Azonban nem törődtem bele a sorsomba, és hosszú évekig küzdöttem azért, hogy orvosi tanulmányaimat megkezdhessem. Annyit tehettem, hogy dolgoztam tovább és a nyilvánvalóan méltánytalan helyzetet vitattam több fórumon (Minisztérium, Oktatási Jogok Miniszteri Biztosa, Alkotmánybíróság, Emberi Jogok Európai Bírósága, stb.) és közben (2001-ben) beiratkoztam jogász szakra, ezzel is alapot és hátteret biztosítva küzdelmemnek. Természetesen költségtérítéses hallgatóként, levelező tagozatra, az egészségügy és az egészségbiztosítás területén végzett munkámmal is összefüggésben. (Jogász szakon a költségtérítés összege kevesebb, mint 1/10-e volt az orvosiénak.) 2006-ban végeztem és időközben – talán egy kicsit ügyemmel is összefüggésben – a jogszabályok is megváltoztak és immáron nem lettek finanszírozott képzés akadályai korábbi, költségtérítés fizetésével szerzett végzettségek. Orvosi képzésemet csak mindezek után kezdhettem meg.
Sajátos életutam több ponton is összefügg a felsőoktatás mai aktuális kérdéseivel, az állami támogatással, a keretszámokkal, hallgatói képviselettel, stb. Az előbbiekből adódóan van véleményem és személyes tapasztatom arról, hogy a felsőoktatás mennyire a jövő záloga, milyen mértékben vezethető be költségtérítés, mennyire különleges azon hallgatók helyzete, akik olyan hivatást választottak, amely anyagi megbecsültséget nem biztosít, de annál nagyobb felelősséget és szakértelmet igényel. (A teljesség igénye nélkül: orvos, ápoló, tanár, mentőtiszt, szülésznő, szociális munkás, pedagógus, stb.) Ezek közül egyesek képzésének költségtérítése – különösen az orvosoké – ráadásul átlagember számára megfizethetetlen. Talán mindezek hozzájárultak ahhoz, hogy hallgatótársaim úgy látták, hogy tudok tenni értük és az Egyetemért egyaránt. Így lettem „hökös”, majd az Egyetemi Hallgatói Önkormányzat elnöke a Semmelweis Egyetemen. (Korábbi tanulmányaim során soha, egyetlen hallgatói önkormányzatban sem tevékenykedtem.)
Munkámat mindig szilárd értékrenddel és erkölcsi alapokon végeztem. Nálunk ismeretlen fogalom volt, hogy a HÖK az Egyetem vezetését a Szenátusban „zsarolja”, és ugyanígy nagy összegű ösztöndíjakat, juttatásokat sem kaptak a Hallgatói Önkormányzat vezetői. Ettől függetlenül határozottan kiálltunk és küzdöttünk diáktársainkért (és itt elsősorban a tanulmányi körülményekre, vizsga- és egyéb szabályzatok jobbítására, minőségfejlesztésre gondolok). A feladatokat emellett azért is vállaltam, hogy hozzá tudjak járulni egy-két különösen értékes hagyomány továbbéléséhez. Nálunk a Gólyatábort nem profik és pénzért szervezik, hanem több száz diák önkéntes munkával egy hallgatói öntevékeny csoport keretén belül, több évtizedes hagyomány folytatásaként. Mikor 12 éve gólyaként lementem a táborba, meghatott a szellemisége. Annyira, hogy annak ellenére vállaltam önkéntes munkát a későbbi táborok megszervezésében, hogy tanulmányaimat el sem kezdhettem 2000-ben az Egyetemen!
Remélem, hogy a fentiek ismeretében minden kedves Olvasó átérzi, hogy miért alakult így az életem, miért vagyok még hallgató. Talán így már azt is megértik, hogy miért nem fogadtam kitörő örömmel, amikor a Felsőoktatási Információs Rendszerből (FIR) kiszedett adataimat viszontláttam az újság hasábjain. Felmerül a kérdés, hogy helyénvaló-e, hogy egy napilap címoldalán állami adattároló rendszerekben rögzített adatok tűnnek fel. Ha esetleg én tennék valami hasonlót, nem követnék-e el büntetendő cselekményt? Ezekre a kérdésekre választ kell találni és előre lefektetni, mi a nyilvános adat és mi nem. Létezik-e olyan elhatárolás, hogy egy zárt, nem nyilvános adathalmazban egyes személyek adatai mégis nyilvánosak? Veszélyes útnak tartom, ha elindulunk ebbe az irányba, hiszen a leközölt adatoknál léteznek még személyesebbek, pl. az egészségi állapotra vonatkozóak. E gondolataimat csak azért fogalmaztam meg, mert úgy érzem, kulcskérdés: meddig mehetünk el érdekeink érvényesítése, mindennapi életünk vitái, konfliktusai során, olykor „szent” cél érdekében… Ez vonatkozik mindenkire, a kormányzat és a felsőoktatás szereplőire is. Én még úgy tanultam, hogy az „úriember” nemcsak az illemszabályokat ismeri, hanem bizonyos erkölcsi határoknál megáll: nem megy tovább, nem tesz meg mindent, csak amit méltósága megenged és inkább azon fáradozik, hogy letegyen valamit az asztalra, és nem azon, hogy minél többet felmarkoljon onnan.
Úgy érzem, elvárható, hogy anyagi helyzete senkinek se tegye lehetetlenné tanulmányai végzését. A jövő nemzedékének oktatásába fektetett pénz az egész Hazának a felemelkedését szolgálja. Másik oldalról azonban a társadalom jogosan várhatja el, hogy ez a forrás valóban hasznosuljon. A hallgató minőségi oktatást kapjon és maga is járuljon hozzá szorgalmával, majd megszerzett tudásával a közös terhek viseléséhez és mindannyiunk sikeréhez.
Végül soraimat azzal zárom, hogy a hallgatóknak és a kormányzatnak meg kell érteniük egymást, hiszen partnerek Magyarország közös jövője érdekében.
Áldott, békés karácsonyi ünnepeket és boldog új esztendőt kívánok!
Szécsényi-Nagy Balázs
(2012. december 28.)
