Dr. Mandl József egyetemi tanár, igazgató, az MTA rendes tagja kapta 2011-ben a Semmelweis Ignác emlékérmet, mellyel az egyetem ötvennegyedik alkalommal tüntette ki az orvostudomány egy kiemelkedő művelőjét. Kutatásaiban a biotranszformáció, a májműködés, az endoplazmás retikulum (ER) molekuláris működési mechanizmusai foglalkoztatják. Az 1997-ben indított metabolikus szindrómához kapcsolódó kutatásai folyamatosan vetik fel az újabb és újabb kérdéseket. Egyik fontos terület egy klinikai kipróbálás alatt álló cukorbetegségellenes gyógyszer májvédő hatásainak felfedezése. Munkája mellett diótortát süt karácsonyra laboratóriumának, szabadidejét elsősorban az unokák, Sári és Robi birtokolják.
Mandl professzor 1992 óta a Semmelweis Egyetem Orvosi Vegytani, Molekuláris Biológiai és Pathobiokémiai Intézetének tanszékvezető tanára, s emellett számos kihívást adó funkciót tölt be, de arról, hogy mi vezérelte a pályájára, minek örül és miben kételkedik, arról igen keveset tudunk. Ezekről kérdezem az önmagától mindig maximális teljesítményt váró, emberségében rendíthetetlen tudóst.
Azért is jelentkeztem az orvosegyetemre – kezdi a történetet –, mert az apám nem lehetett orvos. A numerus clausus okán nem vették fel az egyetemre. Hárman voltak testvérek, édesapám a középső fivér, aki a történelem viharai miatt egyedül nem lehetett orvos közülük. Nagyapám kereskedő volt, az ő boltjában maradt. A fasizmus meggyilkolta a feleségét, gyermekeit és a szüleit, majd az államosítások elvették az üzletét is. Mi lettünk a családban „a szegény rokon”. Apám orvosi hivatás iránti sóvárgása örökre megmaradt, álmait az események elsodorták. Így tehát családi kötelességemnek is éreztem, hogy az orvostudomány irányába induljak el. Jó tanuló voltam, tehát nem volt akadálya a tanulmányaimnak, de valójában semmit nem tudtam akkor még arról az orvostudománynak nevezett egészről, mindössze vonzó dolognak éreztem az orvoslást, az ez irányú tudást, a segíteni akarást. Ez volt az egyik oka, hogy az orvosi pályára indultam: a szegény rokon státuszból kitörni, – nem anyagi, hanem erkölcsi értelemben – apám két orvos testvére mellett. Különböző egyetemekre jelentkezhettem volna, és az biztos, hogy van bennem egy nagy adag bölcsész.
Az első csapás életemben az volt, hogy elsőre nem vettek fel az egyetemre, ráadásul behívtak katonának. Az maga volt a borzalom. Viszont biztos, ha nincs az a két év, akkor én most egészen más személyiség vagyok fizikailag és lelkileg is. Teljesen idegen közegbe kerültem, ráadásul, ma sem tudom miért, politikailag megbízhatatlan elemnek minősítettek. Kivettek azok közül, akikkel együtt behívtak, és egy olyan alakulathoz kerültem, ahol szinte egyedül voltam pesti és érettségizett. Ezek az események előzték meg pályám kezdetét.
Az igazi fordulat orvossá válásomban, aki-ami miatt most ebben a székben ülök: orvosi kémia gyakorlatvezetőm, Machovich Rajmund személye volt. Bekerültem az egyetemre és tele voltam szorongással, hogy helyt tudok-e állni és, hogy mi lesz velem. Az első két hónap után jött a „tekintélyes pozíciójú és korú” – az akkor harminc éves! – tanársegéd úr és felajánlotta, hogy dolgozzam vele! Ez hatalmas jelentőségű dolog volt, meghatározta az egész pályám, pedig soha nem dolgoztunk végül együtt. Másképp soha nem jöttem volna ebbe az intézetbe tudományos diákkörösnek. Amikor elvégeztem az egyetemet, „sem rokona sem ismerőse nem voltam senkinek”. Belgyógyász akartam lenni, de állást Budapesten nem kaptam, hiába voltam én akármilyen kitűnő tanuló, TDK-konferencia első stb. Megpályáztam ebben az intézetben egy állást, amit az akkori intézetigazgató, Antoni Ferenc támogatásával meg is kaptam, és azóta itt dolgozom.
Jelen pillanatban az foglalkoztat, hogy milyen módon lehet a metabolikus szindrómát kezelni. Egyik alapítója vagyok az NGene gyógyszercégnek, és van egy gyógyszerjelölt molekulánk – meséli Mandl professzor. – Munkacsoportunk az elhízással kapcsolatosan kialakuló betegségekkel összefüggő ER stressz létrejöttéhez vezető okokat, közülük elsősorban a redox homeosztázis változásaihoz köthető folyamatokat vizsgálja. A metabolikus szindróma – amely az inzulinrezisztencia révén a kettes típusú cukorbetegség fokozott kockázatát jelenti – az elmúlt évtizedek talán a legnagyobb populációt érintő „világjárványa”, így jelentős kihívás az elméleti 
orvostudomány terén kutatók számára is. A májban, a zsírszövetben és a hasnyálmirigy béta sejtjeiben egyaránt megfigyelhető ER stressz fontos szerepet játszik a fenti állapotok kialakulásában. A kettes típusú cukorbetegséget jelenleg a legtöbb embert érintő ER stressz következtében kialakuló megbetegedésnek tekinti a nemzetközi tudományos irodalom. A munkacsoport a redox homeosztázis változások ER stresszor hatásait vizsgálja, írja le. Az ER lumenében zajló protein folding során diszulfid hidak képződnek; amely egy még számos részletében felderítetlen, redox folyamat. A munkacsoport több mint 15 éve foglalkozik a kismolekulasúlyú, redox aktív vegyületek ebben betöltött szerepével és mikroszomális transzportjával, melyről számos közleményt jelentetett meg. ER stresszor többek között az ebbe a kategóriába tartozó C-vitamin hiánya – a C-vitamin szerepéről több közleményt publikáltak – és a redox egyensúlyt jelentősen változtató igen gyakran alkalmazott, lázcsillapító acetaminofen is. Leírták, hogy a nagy dózisú acetaminofennel indukált májkárosodásban is ER stressz, illetve ennek nyomán mitokondriális apoptózis alakul ki. Szemben számos, más, cukorbetegségben alkalmazott inzulinszenzitizáló gyógyszerrel, amelyek gyakran májkárosítók, a munkacsoport által vizsgált – már klinikai kipróbálás stádiumában lévő, inzulinszenzitizáló gyógyszerjelölt jelentős májvédő hatásokat mutatott acetaminofennel kiváltott, súlyos májkárosodásban. Többek között gátolta az apoptózist kiváltó AIF (apoptosis inducing factor) mitokondriumból a sejtmagba történő transzlokációját és jelentősen csökkentette a nekrózisra jellemző májenzimek vérben történő felhalmozódását egereken. Amerikában eddigi ismereteink alapján sikerrel folyik jelenleg egy fázis II. klinikai vizsgálat ezzel a szerrel. Magyarországon alacsony betegszámmal – 30-40 beteg tesztelésével – már lezajlott két, sikeres fázis II. vizsgálat. A jelenlegi eddig egy 200 fős vizsgálat, amit 300 főre terveznek. Hatalmas áttörés lehet, hogy egy magyar fejlesztésű gyógyszer az Egyesült Államokban sikeres. Az is izgalmas kérdés, hogy ennek a molekulának az inzulinszenzitizáló hatása mellett milyen más, klinikai gyakorlatban is esetleg alkalmazható hatásai lehetnek. Az inzulin szenzitizáló szerek daganatellenes és gyulladásgátló hatásairól több cikk jelenik meg. A szer pedig egy új hatásmechanizmusú, inzulinszenzitizáló molekula, ami igen nagy lehetőség és kihívás. Ennek alapján más kinázgátló molekulák lehetséges inzulinszenzitizáló hatásait is vizsgáljuk egyelőre sejtes rendszereken. Ez egy rendkívül összetett folyamat, ami ezerfelé ágazik és rengeteg kutatási kérdés vethető fel. Amikor az NGene-t létrehozták, láttak bennem fantáziát és bevontak a munkába. Természetesen voltak a témában olyan elképzeléseim, amik nem bizonyultak igaznak. Az ember az előadásokon és akadémiai székfoglalókon a sikeres dolgokról tart előadást, ha a sikertelenségekről beszélnénk az sokkal hosszabb lenne. Végül is nemcsak az a kérdés, hogy mivel foglalkozzunk, hanem az is, hogy mivel nem!
A kutatásokkal egyidejűleg most igyekszem kialakítani magamban azt a világot, ami a tanszékvezetői funkcióm lezárását követi majd, hiszen 2012-ben betöltöm a 65. életévemet és megszűnök az intézet igazgatója lenni. Szakmai munkámat természetesen tovább folytatom úgy az oktatás, a kutatások, mint a más jellegű, szakmai-etikai kihívásokkal szembesítő tevékenységemben; mindez további területekkel is kiegészülhet majd.
Urbán Beatrice
