Fogyatékos hallgatók a felsőoktatásban címmel rendezett közös konferenciát a Semmelweis Egyetem (SE) és az MTA Szociológiai Kutatóintézete. Dr. Szél Ágoston, a SE általános rektor-helyettese nyitóbeszédében Hankiss Elemér Társadalmi csapdák című művéből idézett egy jelenetet. Eszerint, ha egy fogyatékos ember az utcán nagy tömegben üldögél, nagy valószínűséggel senki nem segít neki az arra járók közül, mert mindenki azt gondolja, hogy majd a másik megoldja a helyzetet. Viszont ha csak egyetlen ember van a közelben, akkor az valószínűleg segédkezet nyújt. Mindez a rektorhelyettes szerint rámutat arra, hogy a társadalom szervezetlen formában nehezen tud segíteni. Ugyanakkor dr. Szél Ágoston hozzátette: egyetemi oktatóként másik irányból is látja a kérdést. Gyakran jelennek meg tanszékvezetői irodájában olyan hallgatók, akik azt állítják, hogy valamilyen fogyatékossággal élnek és ezért kedvezményeket (például nyelvvizsga mentességet vagy a vizsgákon időhosszabbítást) kérnek. Egy részükön azonban látszik, hogy csak – kihasználva a lehetőségeket – könnyebben akarják elérni a megfelelő eredményt. Dr. Szél Ágoston hangsúlyozta: egy racionális, előre jól megfogalmazott ösvény mentén kell ezen a kényes területen haladni.
A felsőoktatásban tanuló fogyatékkal élők többsége úgynevezett „disz”-es, vagyis diszlexiával, diszgráfiával esetleg diszkalkúliával, vagyis olvasási, írási, számolási nehézséggel küzd. Így van ez a Semmelweis Egyetemen is, ahol jelenleg mintegy nyolcvan fogyatékkal élő tanul, közülük hatvan „disz”-es – mondta Horváth Balázs, az egyetem fogyatékosügyi koordinátora. A tapasztalatok szerint a közoktatásban a fejlesztés helyett inkább különböző felmentéseket kapnak a diszlexiások. Az egyetemekre többletpontokkal bekerülő „disz”-esek pedig nemegyszer nincsenek tisztában a felsőoktatás követelményeivel. Azonban számos intézmény, így a Semmelweis Egyetem is különböző programokkal segít a hatékony tanulási stratégiák kialakításában – jegyezte meg Horváth Balázs.
A helyzet azonban valóban kettős, mivel a jogosan segítségre szorulók mellett mindig megjelennek azok is, akik megpróbálnak visszaélni a lehetőségekkel. „Előfordul, hogy csak negyed-ötödévben jelenik meg nálunk valaki azzal, hogy ő diszlexiás és ezért felmentést kér a diplomához amúgy kötelező nyelvvizsgák alól” – vázolta a helyzetet Horváth Balázs.
Tizennyolc éves kor felett csak igazságügyi logopédiai szakértő véleményére alapozott NRSZH (Nemzeti Rehabilitációs és Szociális Hivatal) bizottsági szakvélemény alapján adható ki diszlexiát igazoló papír, ha valaki azonban korábban kapott ilyen véleményt a nevelési tanácsadóban, azt is el kell fogadnia az egyetemnek. Dr. Csépe Valéria, a Magyar Tudományos Akadémia főtitkárhelyettese, levelező tagja előadásában arról beszélt, hogy ma Magyarországon hiányzik az a diagnosztikai környezet, ami más uniós országokat jellemez.
Mint megjegyezte, nagyon eltérő felfogások vannak azzal kapcsolatban, hogy kit tartunk diszlexiásnak. Ha valaki gyengén olvas, rossz a szövegértése, akkor ezen segíteni pedagógiai feladat, nem kell feltétlenül „disz” címkét rakni az ilyen gyermekre – hangsúlyozta. Ő úgy látja, sokszor összekeverednek az ok-okozati összefüggések. Szerinte például tévedés azt gondolni, hogy a digitális kor gyermeke azért diszlexiás, mert nem olvas.
Dr. Gyarmathy Éva, az MTA Pszichológiai Kutatóintézetének tudományos főmunkatársa viszont épp az ellenkező irányból közelítette meg a kérdést előadásában. Szerinte a diszlexia terjedése a megváltozott életmód és a digitális kor kulturális hatásainak következménye. Ő a fő problémát abban látja, hogy míg a mai kultúra a holisztikus-vizuális feldolgozást erősíti, addig az oktatás továbbra is az elemző-verbális gondolkodásmódra épít.
A konferencián a többi meghatározó egyetem fogyatékosügyi koordinátora a tudomány és a napi gyakorlat szemszögéből mutatta be a saját intézményeikben működő specifikus szolgáltatásokat. DP
