A Dies Academicus ez évi, november 8-án megrendezett ünnepségéhez a Semmelweis Egyetem fennállásának 239. évfordulója szolgált apropóul.
A hagyományok megtartása és ápolása nem csupán egy ország, hanem szűkebb közösségek életében is nagy jelentőséggel bír, különösen akkor, ha nehéz időkben ennek a közösségnek a megtartó ereje az egyetlen, amibe az épp talajt vesztettek kapaszkodhatnak. Fontos, hogy a hétköznapok szürkeségét megtörjék ezek az alkalmak, amikor a lelkünket is ünneplőbe öltöztetve örülhetünk a magunk, vagy mások sikereinek, megbecsülésének.
Egyetemünk életében számos olyan hagyomány él, amely hozzájárul ahhoz, hogy minden dolgozóban, volt és leendő hallgatóban erősítse az összetartozás, és az összetartás hitét. Ilyen a Dies Academicus ünnepe, amelynek ebben az évben is a Szenátus ünnepi ülése adott méltó keretet. Az avatási ünnepség során 135 PhD jelölt vehette át ünnepélyes eskütételét követően doktori oklevelét, a jelölteket dr. Tulassay Tivadar rektor, és dr. Szél Ágoston, a Doktori Tanács elnöke kézfogásukkal fogadták doktortársukká.
Jók közt a legjobbnak lenni? ki ne álmodozna erről? Van, akinek ez sikerült, hiszen dr. Kiss Dorottya teljesítményének köszönhetően kiemelkedett társai közül, így egyetlen kitüntetett doktorként őt érte az a megtiszteltetés, hogy dr. Sólyom László köztársasági elnök úrtól átvehette a neki járó arany pecsétgyűrűt.
A Doktori Tanács határozata alapján 2003 óta nem csupán a PhD jelöltek, hanem a doktori képzés területén kiemelkedő munkát végző oktatók munkája is elismerésre talál ezen a napon. Ebben az évben dr. Bagdy György egyetemi docens, prof. dr. Gergely Péter egyetemi tanár, és prof. dr. Tihanyi József egyetemi tanár részesült ?kiváló PhD oktató? kitüntetésben.
A kitüntetettek névsora persze még hosszan sorolható lenne, hiszen az ünnepség keretében sor került még egyetemi magántanári, címzetes egyetemi tanári és docensi, mesteroktatói címek, valamint a „Veritas et Virtus”, és a dr. Generish Antal alapítványi díjak átadására is. Valamennyi kitüntetésben illetve alapítványi díjban részesült ünnepeltnek ezúton szeretnénk gratulálni, és munkájukhoz a jövőre nézve is jó egészséget és sok sikert kívánni.
Dr. Szél Ágoston, a Doktori Tanács elnökének a beszéde:
Tisztelt Köztársasági Elnök Úr, Tisztelt Rektor Úr, Kedves fiatal Barátaim!
Önök az imént esküt tettek, majd a patinás „doktorrá fogadom” elhangzása, a rektori és elnöki kézfogás után megkapták a fokozatszerzésről szóló diplomát.
Mit is kaptak Önök most tőlünk?
Igazolást arról, hogy immár önálló kutatómunkára alkalmasak. Tudományos fokozathoz kötött állásokat tölthetnek be, önállóan pályázhatnak meg és nyerhetnek el tudományos támogatásokat, jelentkezhetnek témavezetői akkreditációra és bírálóként vagy szigorlati bizottsági tagként részt vehetnek fokozatszerzési eljárásban. Őszintén remélem, hogy ezeket a lehetőségeket Önök nálunk, a Semmelweis Egyetemen használják ki.
Miért fontos ez nekünk?
Azért, mert tudásukat és tapasztalataikat így adhatják tovább legfiatalabbjainknak, azoknak, akik Egyetemünkön még most csak kóstolgatják a kutatómunka alapjait. Nem biztos, hogy mindegyikük tovább akarja adni a tudást, lesznek Önök között olyanok, akik közvetlenül fel akarják használni, lesznek, akik más irányban mennek tovább, pl. a klinikai gyakorlat felé kacsingatnak, vagy a gyógyszeriparban kívánnak érvényesülni. Aki azonban kutatómunkát végez, az nem dolgozhat másként, mint csapatmunkában, vagyis óhatatlanul megosztja majd tudását másokkal is. Amit Önök a Doktori Iskolában tanultak tőlünk, azt fogják továbbadni. Tanítványként nagyon sok mindent lestek el mestereiktől, és Önök közül kerülnek ki Egyetemünk jövendő tanárai és kutatói, hogy a végtelen folyamat saját tanítványaikban éljen majd tovább.
Hogyan ír erről a folyamatról Eötvös Lóránd?
„Az egyetem ma, azt az elvet követve, hogy tudományt közölni csak az tud igazában, ki azt maga is előbbre vinni képes, vonzókörébe gyűjti a tudománynak majdnem összes munkásait, ellátja őket a szükséges segédeszközökkel, kötelességükké azt az egyet tevén, hogy tanítsanak úgy, amint azt meggyőződésük sugallja, megad nekik mindent arra, hogy egyéniségüket a tudományos kutatás terén szabadon érvényesíthessék, s maguknak tanítványaikból utódokat nevelhessenek. Csodálhatjuk-e, hogy az egyetem szabad légkörében pezseg ma leghevesebben a tudományos élet?”
Mit adjanak tovább tanítványaiknak?
A folyamat nem akkor teljesedik be igazán, ha Önök csak a megszerzett tudást és tapasztalatot adják át, hanem akkor, ha azt a készséget viszik tovább, amellyel az újat megérthetik, és új ismeretek befogadására lesznek alkalmasak. Ha mi így tettünk Önökkel, és Önök is így tesznek követőikkel, akkor cselekszünk helyesen, mivel a puszta ismeretanyag, amellyel ma rendelkezünk, már holnap kevésnek bizonyul, és egyre több és mindig más információ lesz szükséges ahhoz, hogy megálljuk a helyünket a világban vagy akár itthon is. A doktori képzésben a lexikális ismeretanyag kisebb súllyal esik latba, mint a középiskolában vagy az egyetemen. A tudományos gondolkodás képességét kellett tehát megszerezniük ahhoz, hogy saját kutatómunkájuk sikeres legyen, és ezt kell majd tovább adniuk ahhoz, hogy az iskolateremtésben is eredményeket mutathassanak fel. Tudják, hogy a következő tudományos címet, az akadémiai doktorit, csak akkor szerezhetik meg, ha sikeres tanítványokat tudnak kinevelni.
Olyan ez, mintha a bankár tőkéjének nagyságát és a pénz megforgatásának képességét hasonlítanánk össze. Tőke nélkül nem lehet gazdálkodni, legfeljebb szerencsejátékot lehet játszani a siker minimális reményével. Tudás nélkül nem lehet értelmes kérdést feltenni a természetnek, legfeljebb a véletlenben reménykedhetünk, hogy rábukkanunk valami újra. Ha azonban jó érzékünk van a pénzmozgások törvényszerűségeihez, kis tőkét is sikeresen kamatoztathatunk. Gondolkodó?képesség révén pedig kevés információból kiindulva is jó kísérletet tervezhetünk. Az intuíciót már sokkal nehezebb tanítani és elsajátítani, erre születni is kell, de 4-5 év alatt ezek a képességek kitűnően fejleszthetők. Önök olyan doktori iskolában nevelkedtek, ahol nemcsak „ismerettőkét” kaptak, hanem jó „gazdálkodási képességet” is.
Azért hallgassák meg Szent-Györgyi szavait is:
„A kutatás azt jelenti, hogy kimerészkedsz az ismeretlenbe. Kezedbe veszed a puskádat és kimész vadászni. Ha felröppen valami, akkor rálősz. Hogy eltalálsz-e valamit, az már az eszeden is múlik! Tehetségre, speciális tehetségre van szükség, hogy a természetet megértsük, hogy nagyon halk hangját meghalljuk.”
Adhat-e valamit a tanítvány is mesterének?
Hát persze! Felkészülésük során Önök végig ezt tették. Képzésük elején bizonyára jóval kevesebbet tudtak, mint témavezetőik. Ennek ellenére abban a kutatóműhelyben, amelyben mesterükkel együtt dolgoztak, mesterük is tanult Önöktől! Naiv vagy akár tudatlan kérdéseikkel, eredeti ötleteikkel mesterük gondolkodását is alakították, elősegítve ezzel a kutatás sikerét vagy jobb közlemény megírását. És amikor majd Önöknek is lesznek tanítványaik, legyenek mindig készen arra, hogy legártatlanabb kérdéseiket is komolyan vegyék. Ez a nyitottság nemcsak a kutató, hanem a tanár legfontosabb személyiségjegye is. A legtöbbet tudó ember tudása is talmi, ha nem képes azt újragondolni, újrarendszerezni, vagy akár felülbírálni az újabb adatok vagy ötletek hatására.
Csak önálló témavezetőként válhatnak mesterré?
Dehogyis! Önök közül nagyon sokan már most is mesterek! Abban az Intézetben vagy Klinikán, ahol eddig a doktori cselekményre készültek, vannak diákkörös hallgatók, akiknek a munkáját Önök is segítették. Köztük már ott rejtőztek azok, akik az elkövetkező években fognak a doktori iskolába beiratkozni. Ha a jövő kutatóit felismerték bennük, érdeklődésüket ébren tartották, serkentették, akkor máris beléptek a mesterek táborába. A folyamat ugyanis már akkor elkezdődik, amikor közreműködésükkel a hallgatók diákköri konferenciára készülnek vagy szakdolgozatot írnak. Tudom, hogy Önök közül, akik az imént vették át doktori diplomájukat, sokan vannak olyanok, akik maguk is TDK hallgatóként tették le az asztalra első, esetleg meghatározó tudományos eredményeiket. PhD felvételijük során pedig egyesek már jelentős publikációs teljesítménnyel rendelkeztek, amellyel megalapozták fokozatszerzésüket. A mesterek felelőssége tehát igen nagy, hiszen éles szemmel fel kell figyelniük azokra, akik kiemelkednek a sorból, és a jövő iskolateremtő egyéniségeinek ígéretét hordozzák. Tehetséggondozás terén a Semmelweis Egyetem úttörő a magyar felsőoktatásban.
Most pedig hadd mondjak Önöknek köszönetet!
Talán szokatlan, de engedjék meg, hogy a Doktori Tanács elnöke ezennel ünnepélyesen kifejezze háláját Önöknek. Az elmúlt években Önök mintegy 300 impakt faktort termeltek tudományos közleményeikkel, amelyeken ott van a Semmelweis Egyetem neve. Emellett doktoranduszként tevékenyen részt vettek egyetemünk graduális képzésében, és egyetemi oktatóként sokszáz gyakorlatot tartottak hallgatóinknak. Tanítványaik sikerei pedig nemcsak a Semmelweis Egyetem, hanem az Önök oktató képességét is dicsérik. Mindezt a doktoranduszi szerződés keretében jelképes összegért tették. Hadd köszönjem ezt most meg, és egyben hadd kérjem, hogy tartsák meg kötődésüket az Alma Materhez, amelytől ma diplomát kaptak, és amelyet Önök négy-öt sikeres oktatói és kutatói év gyümölcsével ajándékozták meg.
Búcsúzóul egy gondolat, amely Eötvös Józseftól, Eötvös Lóránd édesapjától származik.
„Mint a napvilág elébb a legmagasabb csúcsokat világítja meg, s csak később terjed el a rónaságon, behatolva végre a legszűkebb völgyekbe is: ugyanezen utat követi minden civilizáció, s az egész történelemben nem mutathatunk fel példát, hogy a tudományokban tett haladás ne vont volna haladást maga után a társadalom és politikai élet körében is. Lehetetlen, hogy azon igazságok, melyeket a tudomány feltalált, elébb-utóbb az élet minden viszonyaira ne alkalmaztassanak, és akik a tudományt, melynek közvetlen anyagi hasznát nem látják, fölöslegesnek hirdetik, hasonlók ahhoz, ki a magas hegyláncot, melynek sziklái vetéseket nem teremnek, haszontalannak tartaná, elfeledve, hogy a folyó, mely a rónaságon termékenyítve átfolyik, csak e kopár csúcsok között vehette eredetét.”
Ezzel az archaikus hangvételű, mégis rendkívül időszerű gondolattal szeretném kifejezni meggyőződésemet arról, hogy csak az az ország számíthat gazdasági fellendülésre, amely nem sajnálja a pénzt a tudományfejlesztéstől és a tudósképzéstől.
Tanítványként és mesterként egyaránt sok sikert kívánok Önöknek! Köszönöm szépen, hogy meghallgattak, és szívből kívánom, hogy bölcs emberként, nagyszerű tudósként, kitűnő egészségben a legmagasabb csúcsokat járhassák be, és sokáig élvezhessék tudományos fokozatuk örömeit. Áldja meg Önöket az Isten!
