Itt olvasható Szabó László professzor úrnak a Semmelweis Egyetem Gyógyszerésztudományi Kar jubileumi díszoklevél átadási ünnepségén elhangzott beszéde
Beszéd a Gyógyszerésztudományi Kar jubileumi díszoklevelek átadási ünnepségén
Budapest, 2004. november 20.
Tisztelt Rektor Úr, tisztelt Dékán Úr, tisztelt Dékánhelyettes Asszonyok, tisztelt Dékánhelyettes Ur, tisztelt Jubilálók, kedves Vendégeink!
A Semmelweis Egyetemnek dicséretes hagyománya, hogy 70, 65, 60 és 50 évvel korábban végzett diákjainak rubin-, vas-, gyémánt-, illetve aranydiplomát adományoz, elismerve azt a tevékenységet, amelyet oklevelük elnyerése óta szakterületükön végeztek. Érdekes, hogy e jubileumi oklevelek nevükben kémiai szubsztanciák neveit viselik. Mit szimbolizálnak e nevek?
A rubin lényegében aluminiumoxid ásvány. Az amorf aluminiumoxiddal legtöbbünk mint porszerÚ adszorbenssel találkozik szakmájában. A különleges geológiai körülmények között, magas hőfokon és nagy nyomáson képződő rubinban azonban az aluminiumoxid, némi krómoxiddal színezve, sajátságos, átlátszó és vörösen fénylő kristályok formájába rendeződik, vagyis az egyik legkeményebb és legértékesebb drágakő lesz. A rubindiploma tehát az 1934-ben végzett diákok kivételesen hosszú, kemény körülmények között megélt sorsát és munkáját jelezheti. Az Egyetem nevében tisztelettel köszöntöm Abod Margit és dr. Kenéz Endre jubilánsokat.
A szürkésfehér vas látszik a felsorolt anyagok közül a legprózaibbnak. Nevének hallatára a vaskor kifejezés jut eszünkbe, mint kemény és durva koré, és valóban egy ilyen brutális vaskor kezdődött 1939-ben. A 56-os tömegszámú vasizotóp különleges szerkezetÚ atommagja azonban a világegyetem egyik legstabilisabb atommagja. A 65 évvel ezelőtt végzett kollégák tehát a vasdiplomát joggal tekinthetik következetes, szívós és nehéz helyzetben végzett munkájuk szimbolumának. Az Egyetem nevében tisztelettel köszöntöm Posgay Lilly és dr. Wimmer Károly jubilánsokat.
A gyémánt a szénnek, ennek a biológiai életben centrális fontosságú elemnek az egyik allotróp módosulata. A gyémántnak a tetraéderes geometriájú szénatomok által alkotott, maximális keménységÚ és színtelen ragyogású kristályai az életet és értéket szimbolizálják, amelyből 1944-ben különösen sok pusztult el. A gyémántdiploma mindkettő fontosságára figyelmezteti a 60 évvel ezelőtt végzett diákokat. Az Egyetem nevében tisztelettel köszöntöm Molnár Éva és Török Eszter jubilánsokat.
És végül az arany manapság szinte mindenkinek a gazdagságot és annak eszközét, a pénzt juttatja eszébe, de középkori miniaturákon a királyoknak és a szenteknek, tehát a megbecsülésnek az attributuma volt. Mi azonban, akik 50 évvel ezelőtt fejeztük be tanulmányainkat, nem voltunk sem gazdagok, sem királyok, sem szentek. Azt gondolom, hogy az aranydiplomával Egyetemünk egyszerÚen azt ismeri el, hogy becsülettel megtettük azt, ami tőlünk telt.
Különleges korban éltünk. 1949-ben mi voltunk az akkor már nem Királyi Magyar, de még Pázmány Péter Tudományegyetemnek az utolsó, majd a Budapesti Orvostudományi Egyetemnek az első diákjai. Már egyetemi pályafutásunk is furcsán kezdődött. Miután megfogadtuk, hogy tisztességes diákjai leszünk az Egyetemnek, kivezényeltettünk egy tisztességesnek nem nevezhető tüntetésre Rajk László és társai ellen. Utolsó egyetemi vizsgánk után néhány nappal pedig, 1953. július 4-én mondta el híres beszédét a parlamentben Nagy Imre. E két dátum által határolt és együtt töltött négy egyetemi évünk jellemzésére a költőt hívom segítségül:
Hol zsarnokság van,
ott zsarnokság van
nemcsak a puskacsőben,
nemcsak a börtönökben,
nemcsak a titkon
félig nyílt ajtón
ijedten
besuttogott hirekben,
nemcsak a talpra álltan
harsogott éljenekben,
az utcán oly szokottan
ismételt hogy-vagy-okban;
Fönn a Tejút is már más:
határsáv, hol fény pásztáz,
a nyüzsgő égi sátor
egyetlen munkatábor;
s mert minden célban ott van,
ott van a holnapodban,
gondolatodban,
minden mozdulatodban;
hol zsarnokság van,
mindenki szem a láncban.
Illyés Gyula
E korban természetesen mély barátságok csak ritkán alakulhattak ki, és így érthető, hogy az elmúlt félévszázad után most találkozunk másodszor, és most szoríthatunk kezet először őszinte, igaz barátsággal, akármi is a véleményünk az akkori és mai korról. Az Egyetem nevében is, sok szeretettel köszöntöm valamennyi kedves évfolyamtársamat, köztük három albán társunkat, és kegyelettel emlékezem azokra, akik már nem lehetnek köztünk.
A mi diákkorunkban tört szét hazánkban a klasszikus egyetem egysége, amelyet Budapesten többé nem sikerült helyre állítani. Amikor mi voltunk diákok, még nem létezett a Gyógyszerésztudományi Kar, amely csak 1955-ben szerveződött meg, tehát a jövő évben érkezik olyan jubileumhoz, amit mi ma ünnepelünk. Ez a Kar azonban létében talán egy kicsit szimbolizálja a hajdani egyetemi egységet, hiszen a mi Karunk diákjai az anya-Egyetem Természettudományi Kara és a Semmelweis Egyetem Általános Orvostudományi Kara közremÚködésével nyernek kiképzést, amit mutat az is, hogy a Kari Tanácsban a két Egyetem három Karának oktatói egyenrangúan vesznek részt.
Ha kemény és szürke is volt az a kor, amelyben diákok voltunk, kiváló oktatóink jóvoltából megkaptuk azt az alapkiképzést, amelyre szükségünk volt pályánk kezdetén. Az oktatás széles arculatú volt, és lehetőséget adott a szorosan vett gyógyszerészi feladatok ellátása mellett rokon területek egyenrangú állásainak betöltésére is. Ha beletekintünk jubiláló kollégáink életrajzaiba, vagy meghallgatjuk később végzett diákjaink beszámolóit, csodálkozva látjuk, hogy az Egyetem által adott diploma, egyéni képességekkel társulva, milyen sokfajta feladat eredményes ellátására tett alkalmassá minket itthon és a nagyvilágban. Ls ezért nagyon hálásak vagyunk. Igy Egyetemünk tisztelt vezetői talán nem tartják szerénytelennek első üzenetünket: ne engedjenek már az ötven évvel ezelőtt is megnyilvánuló és sürgető prakticizmusnak, hanem tartsák meg a szilárd alapképzést és a széles intellektuális nyitottságot. Gyorsuló világunkban az Egyetem nem képezhet kész szakembereket, hanem csak az elinduláshoz adhat olyan megbízható alapot, amelyen a további épitkezés lehetséges és szükséges. Ezt mi megkaptuk, amiért, sajnos, legtöbb oktatónknak már csak szimbolikusan fejezhetjük ki köszönetünket. E helyen tisztelettel köszöntöm dr. Petri Gizellát, a Semmelweis Egyetem emeritus professzorát, kevés még élő oktatónk egyikét, aki jelenlétével megtisztelte ünnepünket.
A Kar az elmúlt ötven évben igen sokat fejlődött mind szervezetében, mind felszereltségében, mind tartalmában. Felnőtt lett. A korábbi három saját intézettel szemben jelenleg hat önálló intézettel rendelkezik. Felszereltsége, különösen az utóbbi 15 évben kiemelkedően gazdagodott, tartalmában pedig folyamatosan bővült és még sokarcúbb lett. És örömmel állapíthatjuk meg, hogy vannak kitÚnő diákjaink is.
Az elmúlt 50 év lényegében a XX. század második felét jelenti, annak három tudományos forradalmával együtt, amit valamennyien megéltünk. Az első az 1960-as évek kozmológiai forradalma volt, ami közvetlen munkánkat talán kevéssé, de egész világszemléletünket alapvetően befolyásolta. Ekkor tudtuk meg, hogy az univerzum tágul, tehát valószínüleg kezdete volt és valószínüleg vége is lesz. Ekkor tudtuk meg, hogy világegyetemünk fejlődése 14 milliárd évvel ezelőtt egy elképzelhetetlenül kicsiny, 10-43 cm sugarú és elképzelhetetlenül nagy, 10120Joule/m3 energiasÚrÚségÚ térből indult el. Ekkor tudtuk meg, hogy fejlődésének nem a központja, hanem a nyílvesszője az ember, aki csodálatos kulturát teremtett, de súlyos bÚnöket is elkövetett. Szinte a teremtés pillanatát tudtuk tetten érni, de az apokalipszisét is. Azt ugyanis eddig is tudtuk, hogy porból vagyunk, és porrá leszünk, de azóta tudományos bizonyosságal azt is megtudtuk, hogy az egész emberiség életének is vége lesz majd, még pedig rettenetes körülmények között, mert éltető forrása, a Nap vörös óriássá dagadva minden életet és kulturát feléget a földön.
A második forradalom 1980-as évek óta folyamatosan zajlik az informatikában, és ennek eredményeit valamennyien tapasztaljuk mindennapi életünkben, és minden patikában is.
A harmadik áttörés, a biológiai forradalom kezdőpontját dátumszerÚen tudjuk megadni: a harmadik évezred második hónapjának 15. napján ugyanis a Nature folyóirat különszáma négy papírsávon myilvánosságra hozta a teljes humán genom térképét. Megpillantására elakad a lélegzetünk. Benne van potenciálisan az egész emberiség multja és jövője. A folyóirat egyúttal megadott egy internet címet is, ahová bárki minden megkötés nélkül beléphet, onnan annyi tudást szerezhet és oda annyi tudást adhat be, amennyit egyéni ismeretei lehetővé tesznek. Az áldemokratikus szólamokkal ellentétben – a halál demokráciája mellett – ez egy ritka példája az igazi demokráciának. Fontosságát alig lehet felbecsülni és túlbecsülni, tartalmát évtizedek vagy évszázadok munkája fogja feltárni és hasznosítani. Egészen biztos, hogy a gyógyszerészet és gyógyszertudományok területén is alapvető változásokat fog hozni, de már csak a jövendő generációk életében és munkájában.
Ebben a szédítő iramban a gyógyszerkutatás kevésbé látványosan vett részt. De ha belegondolunk abba, hogy ötven év alatt gyógyszerkincsünk szinte kicserélődött, sokkal hatékonyabb és szelektívebb, teljesen új terápiás területekre alkalmazható gyógyszerek sokasága került forgalomba, akkor elismeréssel kell adóznunk ezen eredményeknek. Nélkülük életünk sokkal nyomorúságosabb és rövidebb lenne. Ennek a fejlődésnek fontos jellemvonása az, hogy ismereteink egyre inkább molekularizálódnak, vagyis az atomok és molekulák világába, ha úgy tetszik az elektronhéj kémiájába mélyednek. Egyre többet beszélünk a molekuláris biológia mellett a molekuláris farmakológiáról és molekuláris patológiáról. És itt hangozzék el második üzenetünk. A Kar oktatásában a molekuláris szemlélet, mindig nagy hangsúlyt kapott. Mi hajdani és mai diákok egyaránt büszkék voltunk és vagyunk erre, még azok is, akiknek a kémia gyötrelmet vagy unalmat jelentett. Ez nem szakmai sovinizmus, ez szükségszerÚség. Általa tudunk megnyílni a fizikai és biológiai folyamatok értelmezésére. Szükséges, hogy ezt a tradiciót a Kar megtartsa és megerősítse.
Az elmúlt 50 év politikájáról nem nem akarok beszélni. Csak arra szeretném emlékeztetni tisztelt jubiláns társaimat, hogy az Üllői út és a Körút kereszteződése és környéke, ahol diákkorunkban annyiszor jártunk, vérrel áztatott föld, ahol 1956-ban fiataljaink a XX. századi magyar történelem legszebb lapjait írták.
Nem lenne helyes, ha az elmult 50 év tudományos eredményei elhomályosítanák a következő ötven év súlyos problémáit. Ezek között a legnagyobb kihívást kétségtelenül környezetünk romlásának megállítása, tágabb és divatos értelemben a fenntartható fejlődés megvalósítása jelenti. Néhány évvel ezelőtt egy statisztikai adatokkal alátámasztott olyan tanulmány jelent meg az Egyesült Államokban, amelynek végkövetkeztetése megdöbbentő: ha a jelenlegi világtendenciák folytatódnak, a mostani kapitalista életszínvonal fönntartásához a következő ötven évben a föld lakosságának egy harmadával kell csökkennie, vagyis kb. 3 milliárd embernek meg kell halni, vagy nem szabad megszületnie. Hogy az emberiség képes lesz-e a jövő problémáinak humánusabb megoldására, nem tudjuk, Megoldása már nem a jubilánsok nemzedékének feladata, de a megoldás sürgetése az unokák és az Egyetem szintjén egyaránt fontos. És ez legyen harmadik üzenetünk. A nagy- és dédszülőknek és az Egyetemnek egyként az a feladata, hogy olyan diákokat és olyan embereket neveljenek, akiknek morális tartásuk van, akik nem akarnak 10 milliárd forintos vagyont szerezni 10 év alatt, akik tudják mi a becsületes munka, mi az az érték, amelyre érdemes egy életet rátenni. A jövő nemzedékeinek értelmes okossággal, szívós erőfeszítéssel és tisztességes ügyességgel kell dolgozniuk, és csak ez lehet az egyén és a nemzet fenntartható jövőjének záloga. Erre neveljék a jubiláns nagy-és dédszülők, és az Egyetem is az unokákat.
Úgy tÚnik azonban, hogy erre saját erőink nem elégségesek, ezért aki tud, fohászkodjék: Isten, áldd meg a magyart, minden magyart és e kis magyar haza minden polgárát!
