Dr. Thomas Pechacek a Semmelweis Egyetemen szerzett diplomát 1989-ben általános orvosként, majd 1992-ben fogorvosként. Az alapképzését követően a svájci Berni Egyetemi Kórházban (Inselspital) képezte tovább magát koponyaalap-sebészetből. Száj- és állcsontsebész, valamint implantológus. 2000-ben magánklinikát alapított Kölnben, ami átállást jelentett a klinikai gyakorlatról a vállalkozói tevékenységre. Pályája második szakaszában a filantrópia került előtérbe: Gambia tiszteletbeli konzuljaként dr. Thomas Pechacek elkötelezetten támogatja az orvosi infrastruktúra fejlesztésének és az oktatási intézmények alapításának ügyét Nyugat-Afrikában.
Mi késztette arra, hogy az általános orvosi és fogorvostudományi képzés mellett döntsön?
Mély szakmai érdeklődés és stratégiai megfontolások miatt döntöttem úgy, hogy két diplomát szerzek. Azonban az első találkozásom a száj- és állcsontsebészettel váltotta ki az egész pályámat meghatározó szenvedélyt.
Európában csak az vehet részt ilyen irányú szakképesítésben, aki mind általános orvosi, mint fogorvosi licenccel rendelkezik. Ez a nagy kihívásokkal járó pálya tökéletesen kielégítette szakmai ambícióimat: lehetőséget adott számomra, hogy olyan sebészeti szakterületen dolgozzak, amely ötvözi a technikai precizitást a komoly orvosi felelősséggel.
Hogyan fordult érdeklődése a száj- és állcsontsebészet felé?
Háziorvos és patológus szülők gyermekeként szinte eleve előre meg volt írva a pályám. Már fiatalon lenyűgözött a sebészet mint „a kézművesség és a művészet találkozási pontja”.
A száj- és állcsontsebészetben az arcon, azaz az emberi önkifejezés legközvetlenebb területén végzünk műtéteket. Legfőbb motivációm az lett, hogy a rekonstrukciós sebészet segítségével pozitív hatást gyakorolhassak egy személy megjelenésére – és ezáltal önbecsülésére is.
Mi volt a leghasznosabb dolog, amit magyarországi egyetemi tanulmányai során elsajátított?
A Semmelweis Egyetemen folytatott tanulmányaim többet nyújtottak, mint pusztán szakmai képzést: rugalmasságra, szigorú módszerességre és interkulturális alkalmazkodásra tanítottak.
A mindennapi klinikai gyakorlatvégzéshez hatalmas szellemi kihívást jelentett a magyar nyelv elsajátítása. Az, hogy komplex orvosi kérdéseket kellett megértenem és közvetítenem egy bonyolult idegen nyelven, fejlesztette a kifejezőkészségemet – ez pedig felbecsülhetetlen a sebészetben, ahol minden szónak jelentősége van a csapattal és a pácienssel folytatott kommunikációban.
A Semmelweis Egyetemet kiemelkedővé tette a pedagógiai támogatás színvonala. A kar és az oktatói gárda nem pusztán a ténybeli ismeretek átadóiként tekintettek saját magukra, hanem a kialakulóban lévő orvosi személyiség mentoraiként is. Meggyőződésem, hogy ilyen mértékű oktatói elkötelezettséget és személyes támogatást ritkán találni a nyugat-német egyetemeken, amelyeket gyakran a tanárok és a hallgatók közötti bürokratikus távolság jellemez.
A magyarországi orvosi tanulmányaim megtanítottak arra, hogyan kell hatékonyan, strukturált módon és következetesen, céltudatosan dolgozni. A Semmelweis Egyetem nem csupán az orvostudomány „mit” kérdéseire, hanem főként arra is megadta a választ, hogy „hogyan” válik valaki orvossá.
Hogyan alakult a karrierje a Semmelweis Egyetem elvégzése után?
Annak ellenére, hogy két diplomát is szereztem, a németországi visszatérésem szakmai szempontból bonyolultabb kérdésnek bizonyult, mint amire számítottam.
Mivel huzamosabb időt töltöttem Magyarországon, így a szakmai kapcsolatrendszerem erősen megkopott. Amikor 1992-ben elkezdtem rezidensként dolgozni a drezdai egyetemi kórházban, a korábbi NDK épp teljes átalakuláson ment keresztül.
Miután rájöttem, hogy a drezdai intézmények nem tudnak speciális, nemzetközi szinten is versenyképes képzést nyújtani, döntő lépésre szántam el magam: csatlakoztam a Berni Egyetem Inselspital kórházához.
Ez több volt, mint puszta helyszínváltás: egy olyan környezetbe kerültem, amely élen járt mind technológia, mind módszertan tekintetében. Fordulópontot jelentett, amikor intenzíven belevetettem magam a komplex koponyaalap-műtétekbe, ezzel az idegsebészet és a fül-orr-gégészet közötti rendkívül kényes határterületen végeztem műtéteket.
A svájci Bernben található egyetemi kórház nemzetközi szinten is kiemelkedő sebészeti központként működött. Folyamatosan lehetőségem volt eszmét cserélni a világ minden tájáról érkező orvosokkal. Ez a nemzetközi tudástranszfer lehetővé tette számomra, hogy tökéletesítsem azokat a technikákat, amelyek a lehető legkisebb trauma mellett a lehető legjobb eredményeket biztosítják a látás terén.
Milyen lehetőségek segítették ahhoz, hogy megalapítsa magánklinikáját?
A pályámat alapvetően meghatározó fordulat volt, amikor 2000-ben a klinikumban aktív szakemberből egy magánklinika ügyvezető igazgatójává váltam.
A Köln belvárosában nyíló klinika jelentős tőkebefektetést igényelt. Ez nem csupán a speciális orvosi technológia finanszírozását jelentette, hanem a műtőegységek és a fekvőbeteg-ápolási kapacitások biztosítását is.
A betegek ellátási folyamatának racionalizálása kulcsfontosságú gazdasági tényezőnek bizonyult. A diagnosztika, a járóbeteg-műtétek és a fekvőbetegek utókezelésének egy tető alá hozásával olyan szinergiákat hoztunk létre, amelyek nemcsak a költséghatékonyságot növelték, hanem az ellátás zökkenőmentességének köszönhetően az orvosi eredmények is javultak.
A gazdálkodás egyik meghatározó eleme a humánerőforrás-gazdálkodás volt. Egy tizenkét orvosból és körülbelül 35 alkalmazottból álló csapat vezetése egyértelmű vállalatirányítást igényel. Bevezettünk egy minőségirányítási rendszert, amelynek keretében olyan „teljesítményorientált munkakultúrát” alakítottunk ki, amelyben az egyes munkatársak anyagi felelősségvállalását összhangba hoztuk azzal az orvosi elvvel, hogy a betegeknek a lehető legjobb ellátást szükséges nyújtani.
Munkája mely területei segítették leginkább a készségei fejlődését?
Ha megkérdezik tőlem, mi járult hozzá leginkább klinikai készségeim fejlődéséhez, gyakran hangsúlyozom, hogy a sebészet nem versenysport. A sebészet inkább egy reflektív és rendkívüli fegyelmet igénylő mesterség.
Ennek alapja, hogy hajlandóak vagyunk felelősséget vállalni és csak a saját bizonyított kompetenciánk keretein belül végzünk beavatkozásokat. A túlzott önbizalomtól mentes, fokozatos, lépésről lépésre haladó megközelítés az egyetlen megbízható módja a szakterület elsajátításának.
Kiváló sebésszé az válik, akinél nemcsak a kézügyesség adott, hanem a napi szintű ismétlés is. A sebészi munkához ugyanolyan elszántsággal kell hozzáállni, mint egy virtuóz zongoristának: a következetes, napi gyakorlás az egyetlen út a mesteri szint eléréséhez és fenntartásához.
Mi jelenti ön számára a legfőbb motivációt?
A fő motivációm két alapvető forrásból fakad. Először is hatalmas öröm számomra, hogy alapítottam egy klinikát, amelynek hírneve messze túlmutat a régió határain.
Emellett fontos a klinikai eredményeink mindennapi kihatása: a kezeléseink látható sikere és a betegeink boldogsága is motivál. Az az őszinte hála, amelyet orvosként kapok, továbbra is a szakmai elkötelezettségem legerőteljesebb hajtóereje.
Mióta értékesítette a sikeres klinikáját, mire fordítja az idejét és szakértelmét?
59 éves koromban eladtam a klinikámat, hogy más irányba csatornázzam az energiáimat. Gambia tiszteletbeli konzuljaként most már más természetű kérdésekért vállalok felelősséget.
Tevékenységem elsősorban Nyugat-Afrika, konkrétan Gambia oktatási infrastruktúrájára irányul. Az általános iskolák építése alapvető fontosságú, mivel az oktatás az egyetlen hosszú távú megoldás a szegénység felszámolására. Emellett egészségügyi alapellátást biztosító projekteket is támogatunk.
Mit üzen a ma orvostanhallgatóinak?
Azt tudom tanácsolni nekik, hogy ne pusztán egyfajta halmozódó memoriterként tekintsenek tanulmányaikra. Egy olyan korszakban, amikor a ténybeli ismeretek a mesterséges intelligencia és a digitális adatbázisok révén mindenütt elérhetők, az orvosok szerepe is változik. Őrizzük meg kíváncsiságunkat és a klinikai gondolkodás iránti lelkesedésünket!
Arra kérem kollégáimat, hogy gondolkodjanak a saját rendelőjük vagy klinikájuk keretein túlmenően. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy a világ egyik legfejlettebb egészségügyi rendszerében dolgozhatunk. Felelősségünk azonban nem ér véget az országhatárnál.
Nem szükséges nemzetközi alapítvány ahhoz, hogy iskolákat építsünk vagy stabilizáljuk az alapellátást Nyugat-Afrikában; elegendő a szándék, hogy sikereink egy részét visszaadjuk a nemzetközi közösségnek.
Szekeres Hanna – Nemzetközi Kapcsolatok és Alumni Igazgatóság
Fotó: Thomas Pechacek
