„Azt szeretnénk kérni, hogy dúdolják velünk a következő dalt, ha felismerték és ha tudják, se mondják még a szöveget, mert előbb artikulációs gyakorlatokat fogunk végezni” – kéri Fekete Zsófia gitárral a kezében a körülötte ülőktől, majd a mellette ülő férfihez fordul és arra kéri, hogy mondjon egy magánhangzót. Ő nehezen formálja meg a kért hangot, mire Cselenák Zsolt támogatólag rávezeti az E hangra, ami stabilan megy már, majd a körben ülő többi beteg felé fordulva közös E hangos éneklésre, és lábbal ritmusadásra hívja őket. Zsófia gitárkísérete mellett a klinika Stroke Rehabilitációs Osztályának mintegy tucatnyi betege tapsolva, lábbal dobogva közösen dúdolja E hanggal az „A horgosi csárda” kezdetű dalt.
A dúdolást ugyanezzel a népdallal, de immár egy másik betegtől kapott másik hanggal folytatják, és Zsolt kérésére a karokat, lábakat keresztbe mozgatják. A stroke utáni maradványtünetekkel, afáziával küzdő betegek ezután a dal sorait próbálják felváltva kimondani, majd Zsolt légzőgyakorlatot vezényel. Gyorsuló ritmusú közös éneklés következik, előkerül a zeneterápiás alkalmak egyetlen segédeszköze, Zsófia és Zsolt hosszú évek munkájával összeállított, 160 oldalas daloskönyve is, amelyet láthatóan mindenki jól ismer, és amelyben a népdaloktól a népszerű popslágerekig széles a választék, hogy mindenki megtalálja a kedvére valót.
A foglalkozáson mindenki elmondhatja, hogy érzi magát: a válasz megformálása többeknek is nehézséget okoz, ám amikor a dalokról kell beszélni, már könnyebben megy a kommunikáció még annak is, aki korábban hallgatott. Egy-egy dal éneklésénél Zsolt felidézi egy tábortűz hangulatát, ez láthatólag sokakat jó érzéssel tölt el, oldódik a feszültség, alakul a beszéd is.
Az egyik résztvevő – a két hónapja bent fekvő Tibor, akit már nem először kezelnek az osztályon, két hónapos kúrája alatt immár megtanult beszélni, és mehet is haza – búcsúdalt választ. Felcsendül a körben Péterfy Bori „Hajolj bele a hajamba” című slágere, majd Tibor búcsúüzenete: „Gyógyuljatok, és énekeljetek tovább ilyen vidáman!”
A zeneterápia kezdete
Az afáziások zeneterápiás gyógyításának története a 18. századba nyúlik vissza. 1736-ban egy svéd orvos, Olaf Dalin megfigyelte, hogy egy agysérülése után a beszédképességét elvesztett fiatal férfi tökéletes szövegmondással énekelte a zsoltárokat a templomban. A látszólag megmagyarázhatatlan jelenséget sok, afáziás betegekkel dolgozó terapeuta tapasztalta meg. A legtöbb embernél a verbalitásért felelős idegi hálózatok a bal agyféltekében helyezkednek el, nem véletlen, hogy az afáziás betegek többségénél bal oldali agysérülés figyelhető meg. Az éneklés – a hangmagasság, az intonáció és a ritmus és egyéb zenei elemek komplex működése miatt – azonban szimmetrikusabban aktiválja az agyat. Ennek köszönhetően olyanok is képesek lehetnek énekelni, akik beszélni nem tudnak, mert a feladat más, épen maradt agyterületeket is bevon.
A foglalkozás lassan véget ér, néhányan még velünk maradnak beszélgetni. Zsókától megtudjuk, a heti zeneterápia összehozza társaságot, a zene, a hangképzés sokat segít azoknak is, akiknek a beszéddel nem sok gondjuk akadt a stroke után. Márta a jókedvet említi, a közösségi zeneterápia erre hangolja a társaságot, jó érzés készülni erre az alkalomra, a vidám arcok látványára, a közös éneklésre – állítják egybehangzóan a rehabilitációs osztály lakói, köztük a különleges szerepet játszó Zsolt, aki hatalmas utat tett meg a gyógyulás útján, mióta stroke-ját követően, 13 évvel ezelőtt először feküdt az osztályon. Zsolt, a sorstárs ma már „révészként” segíti, biztatja társait, hogy a betegségből „evezzenek” a gyógyulásba. Ildikó az énekhangját szeretné visszakapni a gyakorlástól, óvónőként ugyanis az éneklés az élete. Katalin reménykedik, hogy a zene, az ének hat az idegrendszerre is, és így segítheti a mozgása fejlődésében.
„A zenét mint művészeti ágat nem lehet úgy standardizálni, mint egy vegyületet, egy fájdalomcsillapító tablettát, hiszen a hatása akkor is mindenkinél más, ha mindig ugyanazt a zenét tesszük be, ugyanakkor tudattalan szinten azonnal érvényesül” – magyarázza kicsit később, már a zeneterápiás szobában a klinikán csaknem 30 éve zeneterápiával foglalkozó Zsófia. „A foglalkozás elején, már a mozgásra felszólító instrukciók elhangzása előtt mozgolódnak a betegek, a dúdolásnál pedig beindul az érzések áramlása. Mi ezeket az érzéseket próbáljuk meg felszínre hozni, tudatosítani” – teszi hozzá. „Nem beszélve arról, hogy egy ilyen ülésen nem pusztán a zene, hanem az együttlét, a terápiás kapcsolat, a terápiás tér is hat” – fűzi hozzá Zsolt.
A hosszú évek munkájával a daloskönyvbe gyűjtött repertoár minden csoportfoglalkozáson előkerül, és mint a terapeuták elmondják, előfordul, hogy valaki hetekig őrizgeti az abból kiválasztott dalt, hogy az elköszönésekor együtt énekelhesse a csoporttal. De arra is van példa, hogy egy-egy dal köré falak, blokkok épülnek, amelyeket a gyógyulás folyamata segít lebontani. „A terápia során beszélgetnek arról is, hogy ennek vajon mi lehet az oka. Fontos, hogy ezek a belső, lelki tartalmak, erőforrások, emlékek, érzések legyenek valahogy kihangsúlyozva, fókuszba téve. Ahogy újra járni vagy beszélni kell tanulni, a lelki életet is újra kell stabilizálni” – állítja egybehangzóan Zsófia és Zsolt. Úgy vélik, a dalok a nagyon komoly élethelyzetekben, életválságokban is segíthetnek kapaszkodókat találni, vagy talpra állni.
„Néha a dal maga jelenti a segítséget, máskor az éneklés közben váltott pillantás, vagy egy kézszorítás. Nekünk pedig fontos, hogy ezekre figyeljünk, kihangosítsuk, tudatosítsuk, visszatükrözzük” – vallják. „Egy akadályozott mozdulat elvégzéséhez az izomerőn kívül lelkierő, megküzdési stratégia is kell, mindebben a zene hatalmas segítség. Az iménti foglalkozásunk is szomorúan indult, a végére azonban átfordult a hangulat. A veszteség, a hiány, a búcsúzás, a gyász, az elmúlás mind megjelent az éneklés során, de a nehéz tartalmakkal való szembesülés is része a gyógyulásnak. Egy ilyen védett, biztonságos közegben pedig könnyebb az ezzel való szembesülés mint otthon egyedül” – teszik hozzá.
„A betegeink zöme afáziás, de a szeptikus és a baleseti osztályról is érkeznek egyéni zeneterápiára olyanok, akik egyáltalán nem érintettek beszédzavarral” – magyarázza Zsolt. Számukra ez egy támogató, erőforrás-növelő, picit talán traumafeldolgozó folyamat is, ami egyfajta kiegészítő terápiaként működik.
Zsófia és Zsolt zenészből váltak zeneterapeutává, és állítják, ez az indulás nagyon erősen meghatározza a zeneterápiához való hozzáállásukat. Zsolt szavai szerint ez azt jelenti, hogy anyanyelvi szinten használják a zenét, annak az összes elemét. Zsófia filozofikusabban fogalmaz, és valamiféle hitként definiálja a zenét. „Megtapasztaltuk saját bőrünkön is, hogy a zenével mennyi mindent ki lehet fejezni, hogy a zene egy olyan, az itt és mostban való kapcsolódási lehetőség, ami semmi mással nem pótolható. Ilyeténképpen a gyógyuláshoz kapcsolódása is egyértelmű.”
„A széles spektrumú zeneterápia a születés előttől kezdve egészen a hospice osztályokig mindenféle életszakaszban folytatható” – vallják a zeneterapeuták, hozzátéve, hogy azért nem mindenhol egyszerű szervesen beilleszteni a folyamatokba, ez nem működik gombnyomásra, sok idő kell az elfogadásához. Klinikai csoportjaik mindenesetre nagy létszámmal működnek, az egyéni foglalkozások is lefedik a három zeneterapeuta – harmadik kollégájuk Oláh Marcell riportunk készítése idején szabadságát tölti – idejét. A betegek visszajelzései pedig egyértelműek: Tiborhoz hasonlóan nem egy távozó, gyógyult beteg üzeni bent maradó társainak, hogy énekeljenek tovább.
Galéria
Díjnyertes magyar film az afáziások zeneterápiájáról
Hangok fogságában címmel forgatott dokumentumfilmet az afáziáról és az Afázia Egyesületről a Semmelweis Egyetem Rehabilitációs Klinika egy korábbi betege, Dessewffy Zsuzsa, aki jelenleg a Hangadó Énekegyüttes tagja, filmes szakember és maga is afáziás. A film nagy sikert aratott a 2025. november 8-án megrendezett 11. Nemzetközi Speciális Filmfesztiválon, és Dessewffy Zsuzsa – mint a Hangok fogságában című film rendezője – elnyerte vele a Legjobb magyar film díját. A film azt hivatott bemutatni, hogy nyelvi kommunikáció hiányában az afáziás érintettek hogyan találják fel magukat az élet kihívásaival szemben, illetve hogy a zene és a művészetterápia segítségével hogyan fejleszthető és hozható újra felszínre az elveszettnek hitt képesség.
A film az alábbi linkre kattintva megtekinthető.
Hangok fogságában
Szepesi Anita
Fotó: Barta Bálint – Semmelweis Egyetem
A cikket a Semmelweis Egyetem Kommunikációs Igazgatósága tette közzé.
