„Minden elmúlik, és helyet ad másnak: leggyötrőbb fájdalmainkat is feloldja az idő.”
Most a leggyötrőbb fájdalmat érezzük, amikor megérkezett a hír, hogy elment, itt hagyta a földi világot egy nagy gyermekgyógyász, a hazai gyermekgyógyászati klinikai genetika egyik megteremtője, Fekete György professzor úr. Ismét egy, az elmúlt évtizedeket meghatározó gyermekgyógyász távozott. Sokszor hangzik el ilyenkor vagy mondjuk ki, hogy hatalmas űrt hagyott maga után. Professzor úrra emlékezve, az ő életútját, gondolkodását ismerve, lássuk egy kicsit másképp a dolgokat. Nem hatalmas űrt hagyott, hanem tanítványokat, gyógyult betegeket, gyermekgyógyászok utána jövő generációit, tehetséggondozásba vont fiatalok százait és nem utolsósorban családjának fiatalabb, az ő hitvallását, vonásait, mozdulatait és tanításait továbbvivő tagjait hagyta maga után és természetesen feladatot számunkra, hogy folytassuk, amit ő 56 éven át végzett. Az idő, Hioszi Tatiosz fenti idézete alapján feloldja, de legalábbis enyhíti a fájdalmainkat. Ez annál hamarabb fog bekövetkezni, minél inkább a teljességgel megélt életre, a 80 évre, a klinikán, a Semmelweis Egyetemen eltöltött évtizedekre gondolunk és felidézzük, nem felejtjük, hanem továbbadjuk tanításait, a beszélgetések során elhangzott gondolatokat és a következő generációk számára is biztosítjuk, hogy ismerjék, megismerjék Fekete Györgyöt.
Azt a Fekete György professzort, aki három szakvizsgával rendelkezett, hiszen nemcsak csecsemő- és gyermekgyógyász volt, de klinikai genetikus és klinikai farmakológus is. Az ő nevéhez fűződik a Tűzoltó utcában működő fázis I. gyermekgyógyászati klinikai vizsgálati labor megteremtése. Professzor úr 1968-ban Kerpel-Fronius Ödön professzor MTA ösztöndíjas állásán kezdett dolgozni az akkori II. Sz. Gyermekklinikán. Csatlakozhatott Schuler Dezső professzor genetikai kutatócsoportjához a veleszületett kromoszóma-rendellenességek és a malignus daganatképződés összefüggéseinek vizsgálatával.
1972/73-ban a Marburgi Gyermekklinikán, 1977/78-ban a München-Neuherbergi Sugár- és Környezetkutató Intézetben, 1987/88-ban Indianapolisban az Orvosi Genetikai Intézetben végzett kutatómunkát. 1990-ig az MTA állásán dolgozott a II. Sz. Gyermekklinikán, majd docensi, professzori és 1994-ben tanszékvezető egyetemi tanári kinevezést kapott. Az MTA doktora címet 1992-ben, a molekuláris genetikai diagnosztika gyermekgyógyászati alkalmazásáról írt értekezéséért kapta. 1993-ban a SOTE Kiváló Oktatója címmel tüntették ki. Szerkesztésében valósult meg a Nelson Textbook of Pediatrics alaptankönyv 1995. évi első és 1998. évi átdolgozott magyar nyelvű kiadása.
A Magyar Gyermekorvosok Társasága elnöke, a Magyar Humángenetikai Társaság főtitkára volt, tudományos és egyetemi bizottságok tagja volt. Élete utolsó napjáig elhivatottan vezette a Semmelweis Egyetem Kerpel-Fronius Ödön Tehetséggondozó programját.
Kedves Professzor Úr! Kosztolányi Dezső szavaival vesszük tudomásul és fogadjuk el, hogy testben nem vagy velünk, de a mindennapokban itt vagy, figyelsz és ha kell, finoman továbbra is mutatod a helyes utat.
Mert ami elmúlt, az csodásan kísért az én dalomba még,
Mert aki meghalt az időben, úgy van fölöttem, mint az ég.”
A Gyermekgyógyászati Klinika közösségének nevében:
Dr. Szabó Attila, klinikaigazgató, Gyermekgyógyászati Klinika
A cikket a Semmelweis Egyetem Kommunikációs Igazgatósága tette közzé.
