Mit jelent az Ön számára az egyetemi tanári kinevezés?
Természetesen nagy megtiszteltetés, de nemcsak számomra, hanem az intézet és az elméleti oktatás, kutatás számára is. Ugyanakkor azt gondolom, nem a cím a fontos, hanem hogy ezáltal jobban tudjuk képviselni közvetlen munkatársainkat és az általunk művelt diszciplínát. Minden elismerés, ami az elméleti intézetek felé irányul, különösen fontossá vált az utóbbi időszakban. A kinevezésre természetesen nem lehet úgy tekinteni, mint egy sportversenyen elért eredményre, ahol az ember adott pillanatban jól teljesít, maga az egyetemi tanári pályázat egy hosszú kutatói, illetve oktatói életutat kíván meg, a feltételek között szerepel az is, hogy hány évet kell eltölteni például az oktatásban.
Az egyetemi tanári szint elérése egy határozott cél volt Ön számára, vagy inkább egy természetes folyamat eredményeként jutott el eddig a munkája során?
Inkább egy hosszú folyamat természetes eredménye. Az elméleti területen gyakran elvárás a tudományos fokozatok megszerzése, az MTA doktora cím megléte gyakorlatilag feltétele az egyetemi tanári kinevezésnek, míg a klinikai területen ez nem mindig van így. Ugyanakkor nem szeretek hátrafelé nézni, mestereimtől is azt tanultam, hogy mindig előre tekintsünk, mindig a következő cél legyen a szemünk előtt. Úgyhogy most sem gondolkozom azon, hogy ezt miért értem el, vagy, hogy pontosan mi vezetett idáig. Bár nem vágytam rá feltétlenül, természetesen jólesik, és annak nagyon örülök, hogy büszkék rám a kollégáim, a családom és a barátaim, emellett a munkacsoportom rangját is emeli a cím megszerzése.
Volt-e olyan publikációja, amely esetleg különösen nagy súllyal esett latba a professzori cím elnyerésénél, vagy amire különösen büszke?
Nem tudnék egy konkrét cikket kiemelni. Többféle területen kipróbálhattam magam, mire végül is megállapodtam a 2000-es évek elején annál a témánál, amivel most is foglalkozom: az élettani folyamataink napi ritmusát szabályozó óraműködéssel, a cirkadián ritmussal. 2007-ben indítottam el az Élettani Intézetben a jelenleg velem együtt hat főből álló munkacsoportomat, akikkel azt kutatjuk, hogy hogyan működik molekuláris és szervezeti szinten a belső óra, és milyen következményei vannak annak, ha a belső időmérés nincs szinkronban a környezet napszaki változásaival. A vizsgálatok jelentőségét jól mutatja, hogy akiknél valamilyen oknál fogva ez az összhang zavart szenved, sokkal gyakrabban fordulnak elő anyagcsere betegségek – mi jelenleg elsősorban ebben az irányban végzünk vizsgálatokat – de gyakoribbak a keringési megbetegedések, a daganatos elváltozások, valamint a pszichés zavarok, így a depresszió is. Számomra nagyon fontos, hogy humán vizsgálatokat is folytassunk, és örülök annak, hogy részt vehettem olyan munkákban, akár első szerzőként, akár társszerzőként, amik a terület alapvető törvényszerűségeit tárták föl.
Fontosnak érzem azt is, hogy több mint húsz évvel az egyetem elvégzése után egy rövid időre, a laboratóriumi diagnosztikai szakvizsga megszerzéséhez visszatérhettem a klinikai életbe – ami az elméleti intézetekben dolgozók között ritka. Fontos tapasztalat volt, hogy mennyi minden változott a klinikai gyakorlatban, mennyit fejlődött a diagnosztika is. Ezt a tudást az oktatásban is rendkívül hasznosnak érzem, így jobban tudom kapcsolni az elméleti alapismereteket a klinikai gyakorlathoz.
Hogyan lehet ennyi feladat és szerep mellett a munka és a magánélet összhangját megteremteni?
Egy családos nőnek általában sokkal több kompromisszumot kell kötnie a szakmájával kapcsolatban, mint egy férfinek, ezen nincs mit szépíteni. És sokszor nyilván kevesebb idő jut a családra, mint ami optimális lenne, de ez nem csak a tudományos területre igaz. A férjem szintén kutató, így megértő volt ezzel kapcsolatban, és szerencsés voltam olyan szempontból is, hogy anyukám, illetve férjem szülei rendkívül aktív nagyszülők voltak és sokat segítettek abban, hogy a gyerekeim ne érezzék elhanyagolva magukat. Egy klinikussal szemben nekem talán annyi könnyebbségem volt, hogy nincsenek ügyeletek, így az estéim mindig a gyerekekről szóltak, ilyenkor megpróbáltam intenzíven részt venni az életükben.
Az idei évben összesen öt nő kinevezett van az új professzorok között a Semmelweis Egyetemen, amely az utóbbi éveket nézve a legmagasabb szám. Több, a címet frissen elnyerő munkatárs is úttörő a maga klinikáján, intézetében, vagyis az első női egyetemi tanár. Sorozatunkban mind az ötükkel interjút olvashatnak: a dr. Vágó Hajnalkával készült beszélgetés ezen a linken, a dr. Szirmai Ágnessel készült interjú ezen a linken, dr. Fekete Andrea gondolatai ezen linken érhetők el, dr. Márton Krisztinával készült interjú pedig itt olvasható.
Bódi Bernadett
Fotó: Kovács Attila – Semmelweis Egyetem, Bartos Gyula – Sándor-palota
A cikket a Semmelweis Egyetem Kommunikációs Igazgatósága tette közzé.
