Elhunyt Fonyó Attila

Nekrológ

Fonyó Attila 1927-ben született Budapesten. Gyermekkorát Újpesten töltötte. 1945 és 1951 között általános orvosi tanulmányokat folytatott a Semmelweis Egyetem jogelődjén, a Pázmány Péter Tudományegyetem Orvostudományi Karán, ahol 1951-ben általános orvosi diplomát szerzett. 1949-ben demonstrátorként csatlakozott az Élettani Intézethez, ahol 1951-től végzett orvosként folytatta tudományos pályafutását. 1959-1981 között az egykori Klinikai Kísérleti Kutatólaboratórium és II. Sz. Élettani Intézet munkatársa volt. 1962-ben elnyerte az orvostudományok kandidátusa, 1972-ben az orvostudományok doktora címet. 1975-ben vette át egyetemi tanári kinevezését. 1981-ben intézetigazgatóként tért vissza az Élettani Intézetbe, melyet 1995-ig vezetett. 1997 óta az Élettani Intézet professor emeritusa volt.

Tudományos szakterülete a biokémia és sejtbiológia határterülete, a mitokondriális transzportfolyamatok és a bioenergetika mechanizmusainak feltárása volt. Alapvető megfigyeléseket tett a mitokondriumok transzportfolyamataival kapcsolatban, melyek jelentős részben járultak hozzá a mitokondriális oxidáció és a Mitchell-féle kemiozmotikus folyamatok megértéséhez. Tudományos szemléletében meghatározó volt a celluláris és molekuláris folyamatok megértésére való törekvés, de emellett – orvosdinasztia tagjaként és saját diagnosztikai tapasztalatai alapján – a gyakorlati orvoslás szempontjai is fontosak voltak számára.

Kiemelt figyelmet fordított a modern tudományos és oktatási megközelítések hazai bevezetésére, a legmagasabb szakmai színvonalú orvosképzés szempontjainak  érvényesítésére, az Egyetem és az Élettani Intézet nemzetközi kapcsolatainak a kiszélesítésére, a fiatal kutatók fejlődési lehetőségeinek a támogatására, a hazai orvostudomány nemzetközi elismertségének az elősegítésére. Iskolateremtő tevékenységét mutatja, hogy több mint egy tucat közvetlen és közvetett tanítványa vezet jelenleg is kiemelkedő hazai vagy nemzetközi (döntően észak-amerikai) kutatócsoportot. Közülük hárman a Magyar Tudományos Akadémia tagjai, öten pedig elnyerték az MTA Lendület-programjának a támogatását.

Az Élettani Intézet igazgatójaként támogatta a celluláris és molekuláris élettani szemlélet kialakítását, fiatal, tehetséges kutatók bekapcsolódását, nyitott és baráti szellemi műhely létrehozását. Nevéhez fűződik a modern celluláris és molekuláris szemléletű élettan-oktatás hazai meghonosítása. Munkásságával megalapozta az Élettani Intézet utóbbi évtizedekben elért sikereit. Igazgatói megbízatásának lejártával egy újabb hatalmas vállalkozásba kezdett: tudását és tapasztalatait összegezve hozzálátott egy új magyar nyelvű élettan tankönyv megírásának. A már nyolc kiadást megélt, angol nyelven is kiadott, valamint gyógyszerészhallgatók számára is átdolgozott „Az orvosi élettan tankönyve” azóta is az orvostanhallgatók elméleti képzésének meghatározó forrása. Oktatási és kutatási tevékenysége orvosgenerációk elméleti orvostudományi tudását és szemléletét határozta meg.

1985-1991 között az Általános Orvostudományi Kar dékánja volt. Ezalatt az időszak alatt alapvető reformokat indított el az ÁOK és az Egyetem életében.

Egyetemi tevékenységének egyik legfontosabb része a német nyelvű orvosképzés 1983-as elindítása, majd tíz éven keresztüli vezetése volt. A német nyelvű képzés sikerére és tapasztalataira alapozva indult el pár évvel később az angol nyelvű orvosképzés is. Munkájának elismertségét jelzi, hogy 1989-ben a Német Szövetségi Köztársaság Érdemrendjének nagykeresztjével tüntették ki.

Oktatói és kutatói tevékenységével és stratégiai újításaival Fonyó Attila az elmúlt évtizedekben a Semmelweis Egyetem működésének és a hazai orvosképzésnek az egyik legmeghatározóbb személyiségévé vált.

Mócsai Attila igazgató, Élettani Intézet

Búcsúznak az egyetem vezetői

Szeptember 21-én, szerdán, egy nappal halála előtt beszéltem Fonyó Attila professzor úrral. Örömmel újságolta, hogy pacemakert kapott, remek ellátásban részesült, szinte új életet kezdhet. Alig várta, hogy hazaindulhasson. Ezért is sokkolt a hír másnap, amikor értesültem a haláláról.

Először 2008 őszén, a Semmelweis Egyetemre érkezésem után két hónappal találkoztam vele, amikor személyesen hívtam meg intézetünk, a Biofizikai és Sugárbiológiai Intézet alapításának 60. évfordulójára tartott ünnepségünkre. Szinte azonnal ugyanarra a frekvenciára kerültünk, barátokká váltunk, és ez a barátság kitartott élete utolsó percéig. Az ünnepség után személyesen felkeresett, és bátorítást adott az intézet igazgatásához, ami nekem lelki értelemben óriási erőt adott. Az utóbbi években szoros kapcsolatban álltunk, többször meglátogattam otthonában, ahol mindig nagy szeretettel és barátsággal fogadott. Gyermekének éreztem magamat.

Dr. Fonyó Attila élete utolsó pillanatáig szellemi frissességben töltötte mindennapjait, kiváló volt a memóriája, rendkívül érdekelte az egyetem élete, a tudománya fejlődése, és általában a tudomány és a kultúra. Idén tavasszal invitált, hogy – készülve a nemzetközi oktatásunk elindulásának 40. évfordulójára – elmesélje a képzés beindításának igazi történetét. Szerénysége nem engedte rivaldafénybe kerülni a jubileumi ünnepeken, de ugyanakkor az igazságba vetett hite miatt fontosnak érezte, hogy a tényekkel mindannyian tisztában legyünk.

Idén júniusban azzal hívott fel, hogy tudomására jutott egy összefoglaló könyv Romhányi György professzorról, a legendás pécsi patológusról. Miután eljuttattam neki egy példányt, egy nap alatt kiolvasta és örömmel mesélte, hogy milyen kedves emlékeket idézett fel benne a könyv.

Dr. Fonyó Attila alapos, az apró részletekig körültekintő, gondoskodó ember volt, aki az emberi kapcsolataiban is gyakorolta a „Nil nocere” szabályt. Nagyon vigyázott arra, hogy ne ártson, mindig óvatosan és bölcsen fogalmazott. Olyan kedvesség lengte körül, amit ritkán tapasztal az ember.  Gondoskodó alapossága visszaköszön minden munkájában, kezdve a bioenergetikai kísérleteitől a dékáni tevékenységéig.

Szélesen művelt személyiségét szerénység és alázat jellemezte, a tolakodó és hivalkodó viselkedéstől mindig távol tartotta magát.  Rendkívüli módon érdekelte a színház és különösen a komolyzene, elképesztő mennyiségű zeneirodalmat gyűjtött össze. Amint tudomására jutott, hogy csellóztam, egy eredeti Pablo Casals CD-vel ajándékozott meg, amit különös becsben tartok.

Kihívásokkal, hányattatottsággal, nehézségekkel terhelt életútja ellenére életigenlés, szeretetteljesség, kedvesség áradt belőle, mindig kész volt a segítségnyújtásra, az odafordulásra. Egész életpályája a Semmelweis Egyetemhez kötötte, mindenkit ismert az intézményben, de rendkívül diszkrét emberként soha nem élt vissza ezekkel az ismereteivel. 

Öt éve jelent meg Kilenc évtized címmel önéletrajzi könyve, amelyből egy mélyen érző, mélyen hívő, lelkileg érzékeny, emberséges, szeretettel és gondoskodással teli, őszinte jellemű személy bontakozik ki, aki személyesen élte át a történelem nagy viharait. Mindig hála és köszönet volt a szívében, és ezt ki is fejezte. Munkájához, tantárgyához érzelmileg kötődött, vallotta, hogy megszállottként, belső tűztől hajtva érdemes tanulni és dolgozni.

Nagyra értékelte, ha ez az érzelmi kötődés kialakul a hallgatók, illetve a munkatársak részéről is a tantárgyhoz, a hivatáshoz, mert úgy tartotta, enélkül nem lehet az orvosi pályát magas nívón művelni. Örömmel fogadta a hírt, hogy életműdíjat kap az egyetemtől, és nagy szomorúság számomra, hogy az átadását már nem élhette meg.

Dr. Kellermayer Miklós, az Általános Orvostudományi Kar dékánja

Dr. Fonyó Attila személyében egy emblematikus dékántól búcsúzunk. Nemcsak a Semmelweis Egyetem rektoraként, hanem megrendült munkatársként és egykori tanítványként búcsúzom. Dr. Fonyó Attila távozásával pótolhatatlan veszteség érte nemcsak az Élettani Intézetet és az Általános Orvostudományi Kart – vagyis közvetlen munkahelyeit –, de az egész Semmelweis Egyetemet, sőt, a teljes magyar orvos- és egészségügyi képzést, melyért egész életében annyit munkálkodott.

Soha nem feledem dr. Fonyó Attila kiváló, didaktikus prezentációit, hallgatócentrikus előadásait – Semmelweis-hallgatóként volt szerencsém látni és hallani őt, hiszen ekkor az Élettani Intézet tanszékvezető egyetemi tanáraként dolgozott. Olyan óriási hatást tett ránk, hogy talán nem túlzok, ha azt állítom, miatta szerettem meg az élettant – az élettani versenyen elért első helyezés után sokáig kacérkodtam azzal a gondolattal, hogy nála TDK-zak.

Végül nem így történt, a klinikum elcsábított, később mégis közelebbről láthattam munkásságát, mint az Általános Orvostudományi Kar dékánja, hiszen ez idő alatt az egyetemi tanács hallgatói tagja voltam. Tevékenységét áthatotta a hallgatók iránti szeretet és figyelem, élete végéig végtelen korrektség jellemezte őt. Nemcsak odafigyelt véleményünkre, de vitás kérdésekben mindkét oldalt meghallgatta, a problémákat konszenzusos alapon, az egyetem érdekét szem előtt tartva igyekezett rendezni – ahogy erre csak a legegyenesebb emberek képesek. Dr. Fonyó Attila nehéz időkben, a rendszerváltás környékén töltötte be ezt a fontos pozíciót: tisztessége soha nem szenvedett csorbát, hiszen egész pályája során csak a Semmelweis Egyetem jövőjét tartotta szem előtt. Kimagasló szerepet játszott abban, hogy az intézményben 40 évvel ezelőtt elindult a német nyelvű oktatás. Mindez, csak úgy, mint dr. Fonyó Attila teljes munkássága, a mai napig kihatással van az intézmény életére: az idén elindult, az egész akadémiai éven átívelő, a nemzetközi képzésünket ünneplő International 40 programsorozatunk így előtte is tiszteleg. Nincs ugyanis Németországon kívül még egy olyan felsőoktatási intézmény, ahol ilyen volumenű német nyelvű oktatás zajlana, mint a Semmelweis Egyetemen – ez pedig döntően dr. Fonyó Attilának köszönhető.

Dékánsága során hármas feladatrendszerünk magas szintű támogatásán túl nemzetköziesítés terén alkotott kiemelkedőt – végig intézményünk hírnevének öregbítéséért dolgozott, a fáradhatatlan munkakedv, kitartás és odaadás mellé pedig karakán jellem, hajlíthatatlan egyenesség, bölcsesség és szerénység párosult. Nem ismertem tőle nagyobb dékánt.

Nemcsak a Semmelweis Egyetem tartozik neki örök hálával, de én magam is. Diplomázás után, heidelbergi tanulmányaimból hazatérve az ő segítségével helyezkedhettem el a Városmajori Szív- és Érgyógyászati Klinikán, mely azóta is szűkebb otthonom és munkahelyem. Soha nem lehetek elég hálás neki ezért.

Példaértékű hozzáállása a mai napig követendő  az egyetem vezetői előtt: önzetlenül támogatta a fiatalokat, tehetséges tanszékvezetőket, döntéseit soha nem az motiválta, hogy magának címeket, előnyöket vagy kiváltságokat szerezzen – csak a Semmelweis Egyetem jövőjét tartotta szem előtt. Talán ennek köszönhető, hogy az Élettani Intézet azon kevés professzorai közé tartozott, aki nem lett akadémikus – ebben is hasonlított egyetemünk olyan büszkeségeire, mint dr. Szabó Zoltán, dr. Papp Zoltán vagy dr. Juhász-Nagy Sándor professzorok.

Kedves Professzor úr, soha nem múló szeretettel, tisztelettel és hálával emlékezem Rád! Emléked kitörölhetetlen marad nemcsak bennem, de a Semmelweis Egyetem immár több mint 250 éves történetében  is. Mérhetetlenül örülök, hogy megélhetted, amikor a Szenátus odaítélte számodra intézményünk legmagasabb kitüntetését, a Pro Universitate életműdíjat – elmondhatatlan fájdalom azonban, hogy az elismerés ünnepélyes átadására, portréd leleplezésére már csak posztumusz kerülhet sor. Békesség legyen Veled, és a Jóisten áldása kísérjen utadon! Mi a dékánok dékánjaként tovább őrizzük arcod, hangod, mozdulataid, s bennünk, egykori tanítványaidban, tisztelőidben, munkatársaidban élsz tovább!

dr. Merkely Béla, rektor