A vírus járvány okozta vesztegzár miatt egymástól elzárt kollégáknak egyenként kellett szembenézniük azzal, hogy mit mulasztottak el, amikor dr. Simon László halálhírét vették.
Dr. Simon László 1963-ban kapta meg orvosi diplomáját egyetemünkön. Diákkörösként és fiatal kutatóként Kovách Arisztid kutató intézetében – Kísérleti Kutató Laboratórium – dolgozott. Onnan került át az Anatómiai Intézetbe, fiziológiai kutatások kezdeményezője és később felelőseként. Az első munkahelyén a különleges stereotaxikus készülék megtervezése és kivitelezése volt a feladata. Az Anatómián felügyelte a két intézet között létrejött kutatási együttműködéseket. Mesterének, Szentágothai Jánosnak a korai kísérletei nyomán, fiatal munkatársaival, a vestibuláris rendszer vizsgálatához szükséges kísérleti berendezéseket tervezte és valósította meg. Az így megteremtett, a Magyar Űrkutatási Iroda által támogatott, az Anatómiai Intézetben lévő Szensomotoros adaptációs és vestibuláris laboratóriumban, fiatal munkatársaival a kisagy nevezetes Purkinje sejtjeinek alakjából és működéséből tudtak a vázizomzat koordinációjára vonatkozó fontos következtetéseket levonni. Ezen vizsgálatok eredményeivel került az űrkutatás területére. Szaktanácsadóként hallgatták a hosszan tartó űrutazáshoz szükséges előkészületekről szóló TV műsor nézői, hallgatói. Az Interkozmosz program, kozmikus orvosbiológiai kutatói között szerepelt.
Lelkes és eredményes kezdeményezője és úttörője volt 1995-ben az orvosbiológiai mérnökképzés egyetemközi programjának.
A sokféle érdeklődésű, kreatív, mindig derűs, remek humorú munkatárs szeretett tanáráról, Szentágothai Jánosról készített fényképe mestermunka. Szentágothai overállban mosolyog a leányfalui veteményes kertje háttérben. A jubileumi, 50 éves arany diploma kézhez vétele után összehívta a kedvenc évfolyamtársakat, barátokat egy közös ebédre. Azokról sem feledkezett meg, akik külföldről érkeztek erre a nevezetes napra.
Már nem volt fiatal, amikor súlyos műtétnek kellett alávetnie magát. A csodával hatályos módon épült fel.
Kezemben van a kollégáinak, barátainak és munkatársainak címzett levél. „Szerencsésnek érzem magam, hogy ötven évig olyan helyen dolgozhattam, amire büszke lehettem. Tanítványaimban láthattam munkám eredményét. Önző okokból még évekig szeretnék dolgozni, aztán majd eltűnök hirtelen, amint azt népünk bölcs tanítómestere – itt József Atillára utalt – megírta.”
Kedves Laci! Sokunkban dolgozik a súlyos lelkiismeret furdalás, mert a hirtelen eltűnés ígéretét nem vettük komolyan, s most már csak annyit tehetünk, hogy a Rád történő emlékezés mellett ismételgetjük magunkban, hogy bizony, jó lett volna még szót váltanunk.
Kedves Laci, nyugodjál békében!
Dr. Réthelyi Miklós
A cikket a Semmelweis Egyetem Kommunikációs Igazgatósága tette közzé.
