Keveseknek adatik meg, illetve érdemlik ki, hogy nevük már életükben egy felismeréshez kötődjön, szerzői névként váljon ismertté a tudományos irodalomban. A magyar klinikai neurológia erősen összefonódott a neuropatológiával, az iskolateremtő professzorok a klinikum művelése mellett tudományos munkájukat leginkább a neuropatológia területén végezték. Dr. Schaffer Károly neve a hippokampusz Schaffer-féle kollaterálisaiként marad fenn, de Környey és Horányi is nemzetközi hírű neurológus és neuropatológus volt. Az utolsó nemzetközi elismerést szerzett dualista neurológus-neuropatológus, a Semmelweis Egyetem professor emeritusa, dr. Papp Mátyás 2019. április 4-én, hosszú betegség után hunyt el. Közel 92 évet élt.
1927-ben született Vajdácskán, ahonnan korán Budapestre költözött szüleivel. 1949-ben vették fel a Budapesti Orvostudományi Egyetemre, majd még abban az évben ösztöndíjat nyert Leningrádba, a Pavlov Egyetem orvosi karára, ahol 1955-ben végzett. 1955-től dolgozott folyamatosan a Semmelweis Egyetemen (illetve jogelődjein), két évig a Nyírő vezette Elme- és Idegkórtani Klinikán, majd megalakulása után, 1957-től a Neurológiai Klinikán; 2014-ig közel hatvan aktív évig a Neuropatológiai Laboratóriumban, 1970-től 2012-ig vezette azt. 1992-93-ban a klinika megbízott vezetője volt. Egyetlen évet töltött távol külföldön, 1981-82-ben, Wellcome Trust ösztöndíjasként a Department of Neuropathology, Institute of Psychiatry vendégkutatója volt, Peter Lantossal dolgozva.
A Neuropatológiai Laboratóriumban Pohl Ödön mellett dolgozott, mindig szeretettel említette „Dönci bácsiként” a nevét. A klinikumot Bekény, a neuropatológiát Bozsik mellett tanulta. Saját szavai jellemzik legjobban Horányihoz fűződő emlékeit: „A legnagyobb ajándéknak Horányitól a magam számára azt tartom, hogy megtanított racionálisan kételkedni.”
Kandidátusi értekezését 1974-ben védte meg, az agy extracelluláris tereinek vizsgálatáról. Nagy jártasságot szerzett a kolinészterázok hisztokémiájában. Már az 1980-as évek elején felismerte a limbikus rendszer kiemelt szerepét és jelentőségét a degeneratív idegrendszeri betegségekben, a szelektív vulnerabilitás elméletét már 1987-ben megjelent absztraktban is említi, négy évvel a Braak-féle stádiumok Alzheimer-kórban való leírását megelőzően. Sajnos a munkából készült közleményt akkor a Neuroscience folyóirat visszautasította (a közlemény 164 gépelt oldalból állt), a Tanár Úr (nem szerette, ha professzornak szólítják) pedig nem a szavak embere volt, nem volt hajlandó újra nekikezdeni a munkának, majd a nyúlon végzett kísérletes munka metszeteinek nagy részét egy nehezebb időszakban kidobta. A következő évtizedek megfigyelései azonban nem hagyták nyugodni, így 2003-ban egy ebéd utáni beszélgetésen a Laborban igen körülményesen és nehezen mutatta meg a metszeteket és kezdtünk el beszélgetni a munkáról, ami végül 2006-ban jelent meg, közel 30 évvel a kísérletes munka elkészülte után.
Az ebéd utáni beszélgetések különösen jelentősek voltak a Tanár Úr életében. Az ebédet követő kötelező alvás után a Laborban készített és erősen cukrozott kávé, majd annak csészéjében valamiféle gyümölcslé elfogyasztását követően érezte úgy, hogy a legjobban tud gondolkodni. Egy ilyen ebéd utáni pihenő alatti felismerés vezetett a multiszisztémás atrophia (MSA) jellemző elváltozásának leírásához. Az 1980-s évek elején a Gallyas-féle ezüstimpregnációs módszer igen modern eljárásnak számított, rendkívül érzékenyen mutatta ki a konformációs változást szenvedett fehérjéket az idegsejtek zárványtestjeiben. Egy Shy-Drager szindrómában elhunyt beteg Gallyas-festett metszeteit nézve először Alzheimer-féle neurofibrilláris kötegnek vélte a zárványokat, majd felismerte, hogy gliadegenerációt lát. Abban az időben ez úgymond eretnek elképzelésnek számított, hiszen az akkoriban elfogadott nézet szerint az idegsejtek uralkodó szerepe mellett a gliasejtek csak „térkitöltő”, segéd szereppel bírtak. A kezdeti intézeti és hazai beszámolók során sem sikerült elfogadtatnia eredményeit a szakmával, végül az első nemzetközi közlés 1988-ban történt meg absztraktként, majd 1989-ben jelent meg az erről szóló közlemény. A gliális cytoplasma inclusióknak (GCI) elnevezett zárványok a Shy-Drager szindrómát, az olivopontocerebellaris atrophiát és a striatonigralis degenerációt végérvényesen MSA-ként egyesítette. A zárványtestek karakterizációja és immunhisztokémiai jellemzése Peter Lantossal együttműködésben valósult meg. Ennek elismeréseként az MSA második konszenzus diagnosztikai kritériumrendszere (Gilman-kritériumok) már „Papp-Lantos body” néven említi ezeket, a betegség definitív diagnosztikai feltételének tartva azt. A felismerés ma már nemcsak szakkönyvi, hanem tankönyvi adat is.
Az MSA neuropatológiai entitásának meghatározása mellett az első olyan leírás volt, ami gliazárványokat elsődlegesnek tartotta az addig kizárólag neuronális eredetűnek vélt degeneratív idegrendszeri betegségben. Ez a felismerés vezetett oda, hogy más betegségekben is a glia patológiájára irányult a figyelem és ma már a progresszív supranuclearis bénulás és a corticobasalis degeneratio diagnózisának definitív feltétele is a gliazárványok kimutatása, illetve szinte minden degeneratív idegrendszeri betegségben leírták már azokat.
A felismerés jelentőségét mutatja, hogy az International Society of Neuropathology 2000-ben tiszteletbeli tagjának választotta.
Papp Tanár Úr közel hatvan évet látott át a klinikai idegtudományokban, utolsó éveiben is követte a szakirodalmat. Óriási ismeretanyagot szintetizált, az elektronikus adatbázisokban el nem érhető, német nyelvű, a harmincas évekből származó közleményeket is ismerte. Neve a Papp-Lantos testek leírójaként a neurológiai, neuropatológiai tankönyvekben is fennmarad. Nyugodjék békében.
Dr. Kovács Tibor docens, Neurológiai Klinika
A cikket a Semmelweis Egyetem Kommunikációs Igazgatósága tette közzé.
