Megrendüléssel tudatjuk, hogy elhunyt dr. Csanda Endre, a Semmelweis Egyetem Neurológiai Klinikájának volt igazgatója, professzor emeritusa.
Dr. Csanda Endre a magyar neurológia egyik meghatározó alakja volt, hosszú életútja mind klinikai, mind tudományos szempontból kiemelkedő volt. Egyik utolsó tanítványaként azonban első helyen az oktatás, a hallgatók iránti határtalan szeretetét szeretném megemlíteni, amit nem felejtünk. Mindenki, aki dr. Csanda Endrével aktív élete alatt, de nyugdíjazása után is hallgatóként vagy fiatal orvosként kapcsolatba került, tapasztalhatta azt a lelkesedést, ami áradt belőle, ha lehetősége volt tudást átadni, oktatni. A neurológia nem tartozik az egyszerű tárgyak közé, de ő mindig képes volt a lehető legegyszerűbben megfogalmazni a bonyolultat, kiemelni a gyakorló orvos számára fontos lényeget. Dr. Csanda Endre neurológiai egyetemi jegyzete fogalom volt, mind a mai napig őrzöm és lapozgatom. Hasonlóképpen a „Csanda Maci kiskérdései” című ’kiadvány’ is, amelyet a hallgatók állítottak összes dr. Csanda Endre kedvenc kérdéseivel és válaszaival, és amiből a neurológia egyfajta sűrített, emészthető verziója lett. Képes volt a neurológiát „emberközelbe” hozni. Ki ne emlékezne a hétfő esti ún. „speckollokra”, amelyek során éjszakába nyúlóan tantermi betegbemutatásokat szervezett. A tanterem mindig tömve volt. Szintén legendásak voltak a szinte szeánsz jellegű szigorlatok dr. Csanda Endrenél, amelynek szerves része volt a teázás. Mindig ragaszkodott hozzá, hogy a hallgató válassza ki, hogy milyen teát kér. Ugyanakkor természetesen szigorú volt, igazi súlya volt egy ötös eredménnyel záruló vizsgának, különösen egy ún. „madárfarkas ötösnek”. Ez a kategória egybeforrt a nevével, amely azt jelentette, hogy a kiemelten jól teljesítő vizsgázók megérinthettek egy bizonyos porcelánmadarat. Nagy büszkeség volt „madárfarkas ötöst” kapni. Ez a madár, egy beteg ajándéka, ugyan nem volt túl szép, de ily módon bevonult a magyar neurológia történetébe. Dr. Csanda Endre idős korában is szerette fiatalokkal körbevenni magát. Már betegen, lakásához kötve is rendszeresen fogadott egy tanítványokból és újabb barátokból álló kis csapatot, a „szeánszok” így folytatódtak. Nagyon nagy szeretettel emlékezünk ezekre az összejövetelekre, ahol a tea és süti mellett felidéztük a múltat. Tudjuk, hogy számára is milyen nagy öröm volt minden ilyen összejövetel. Nehéz elhinni, hogy már nem lesz több ilyen találkozás.
Dr. Csanda Endre 1923. március 14-én született Nagyváradon. Édesapja gyógyszerész volt, aki a családi patikát vezette. Gyermekkorának egyik meghatározó személye „Emmike” nővére volt, akivel nagyon szoros kapcsolatban állt, és akit fiatalon, nővére kis gyermekével együtt a háború alatt, a drezdai bombázásban elvesztett. A fájó emlék idős korában is sokszor visszatért, élete egyik meghatározó élménye volt. Dr. Csanda Endre 1941-ben kezdte orvosi tanulmányait Budapesten az akkor még Pázmány Péter Tudományegyetem Orvosi karán. Első éves orvostanhallgatóként kezdett bejárni az Anatómiai Intézetbe, ahol kapcsolatba került a mindig nagy tisztelettel és szeretettel emlegetett Szentágothai János professzorral, „Pityu bácsival”, „Szentjánossal”. Általa gyakran felidézett anekdota volt, hogy amikor először jelentkezett „Pityu bácsinál”, ő többször kidobta őt, majd látván állhatatosságát megenyhült és felvette. Már hallgató korában nagyon aktívan részt vett először az Anatómiai Intézet, majd az akkor Ideg- és Elmegyógyászati Klinika munkájában, hisz korán elhivatottságot érzett az idegsebészet és a neurológia iránt. Orvosegyetemi évei egybeestek a háborús évekkel és az ezekről szóló, írásban is rögzített elbeszélései számomra egyfajta személyes hangú történelem órának is megfelelnek. A háború utolsó időszakát, a SAS behívó elkerülése céljából „álbetegként” zártosztályon vészelte át a klinikán, ennek érdekében még lumbálpunkción is átesett. Az ostromot a klinika pincéjében töltötte, amikor az éhezés gyötrelmeivel is találkozott. Ebben az időszakban megismerte Benedek Lászlót a klinika tragikus sorsú akkori igazgatóját, ill. a nagy szeretettel emlegetett Angyal Lajost, mindketten jól ismert nevek a magyar neurológiában. Nem felejtem milyen hálásan gondolt Angyal Lajos emberségére, aki átadta a szobáját neki felfrissülésre, zenehallgatásra (akkoriban az orvosok a klinikán laktak), amikor ő a zártosztályon feküdt.
Az egyetem elvégzése és a háború után dr. Csanda Endre szakmai életútja igen mozgalmas volt. A budapesti Ideg-Elme Klinikán idegsebészként kezdte „Zoltán Laca bácsival”, ahogy ő fogalmazott, majd útja a Honvédségen, az Amerikai úti Országos Idegsebészeti Intézeten és a debreceni Neurológiai Klinikán át a szegedi Neurológiai Klinikáig vezetett, ahol 14 évet töltött. Szegedi éveiről mindig és szívesen mesélt, kivált a hallgatókhoz fűződő szoros kapcsolatáról. Szeged után, 1975-ben lett a budapesti I. Sz. Neurológiai és Psychiátriai Klinika igazgatója, amely ekkor, az ő vezetése alatt alakult át Neurológiai Klinikává és vált szét a két szakma, Magyarországon először itt Budapesten. Úttörő módon intézetében először hozott létre speciális részlegeket, mint pl. fejfájás, Parkinson vagy cerebrovascularis részleg. Szakmai tisztségeit hosszan lehetne sorolni, de kiemelném, hogy öt évig a World Federation of Neurology (Neurológiai Világszövetség) alelnöke volt, amely óriási megtiszteltetés volt akkor egy kelet-európai számára és büszkén emlegette is többször. Ezek alatt az évek alatt sokat utazott, a klinika számára hasznos nemzetközi kapcsolatokat épített ki. Ezt megkönnyítette különleges nyelvtudása, hisz öt nyelven beszélt. Szakvizsgáinak száma is öt.
Dr. Csanda Endre szakmai életének kezdetétől nagyon fontosnak tartotta a tudományos tevékenységet. Minden munkahelyén szerét ejtette, hogy állatkísérletes labort hozzon létre. Olyan is volt, hogy kezdetként egy mosdót alakított át erre a célra – mesélte többször. Fő érdeklődési területe az agyoedema és az agy nyirokrendszere volt, amellyel kandidatúrát szerzett. Különös fordulata a sorsnak, hogy halála előtt nem sokkal jelent meg a Nature c. folyóiratban az agy nyirokrendszerét tárgyaló közlemény, amely dr. Csanda Endre évtizedekkel korábban végzett munkáját igazolja. 1998-ban lett az MTA nagydoktora.
Végezetül egy személyes búcsú, egy személyes élménnyel. 1988. szeptember elején, orvostanhallgatóként az első neurológiai előadáson ültem az első sorban. Természetesen dr. Csanda Endre tartotta az előadást, aki, látván érdeklődésemet, az előadás után megkérdezte melyik csoportba járok. Ezt követően a csoportbeosztás ’véletlenül’ úgy alakult, hogy ő lett a gyakorlatvezetőm. Később pedig felvett a klinikájára, ahol azóta is megszakítás nélkül dolgozom. Kedves dr. Csanda Endre! Köszönöm, hogy kiválasztott és hogy elindított a pályámon, mint annyi más tanítványt. Köszönöm a szeretetet és a bizalmat, amellyel különösen nyugdíjazása után megtisztelt engem, akit mindig csak ’Zsuzsikának’ szólított. Többé azonban már nem. Őszinte megrendüléssel búcsúzunk.
A tanár úr emléke bennünk tovább él, és amíg mi élünk, Ön is tovább él.
Dr. Arányi Zsuzsanna
A cikket a Semmelweis Egyetem Kommunikációs Igazgatósága tette közzé.
