Életének 87. évében, hosszan tartó, súlyos betegség után elhunyt dr. Szabó Zoltán, az első sikeres magyar szívtranszplantáció elvégzője, a Városmajori Szív- és Érgyógyászati Klinika professor emeritusa. Dr. Szabó Zoltánt a Semmelweis Egyetem saját halottjának tekinti.

IMG_9356_web_okDr. Szabó Zoltántól 2015. december 22-én vettek végső búcsút a Farkasréti Temető Makovecz termében, ahol dr. Merkely Béla, a Városmajori Szív- és Érgyógyászati Klinika igazgatója mondott búcsúbeszédet:

Kedves gyászoló Család, kedves Barátok, Kollégák, kedves végtisztességet tévő Gyülekezet!

Szent Miklós püspök napján, december 6-án türelemmel viselt hosszú betegség után távozott közülünk a szívsebészet úttörője, fejlesztője, egyetemünk talán legismertebb, szeretett és tisztelt közéleti személyisége, a Városmajori Klinika bölcs Atyja, dr. Szabó Zoltán Professzor Úr, akinek élete és személye egy igazi ajándék volt a mi családunknak, aki példaképül szolgált mindnyájunknak. Rengeteget tanultunk tőle, legfőképpen tisztességet, alázatot, sok munkát, az emberek és betegek szeretetét.

Dr. Szabó Zoltán 1954-ben, Kudász József professzor tanítványaként kezdte pályafutását Pécsett, 1957-től a Városmajori Klinikán folytatta a szívsebészet művelését. 1981-től 11 éven át volt a Városmajori Klinika igazgatója. 1967-ben magyar implantálható pacemakert készített, amit betegbe is sikeresen beültetett. Többéves szervező és tudományos munkát követően, pályája betetőzéséül 1992 januárjában elvégezte az első sikeres hazai szívátültetést, majd július 1-vel nyugállományba vonult, és a Biotronik Hungária Kft. igazgatója lett 2005-ig. 1995 óta a Semmelweis Egyetem professor emeritusa. Hosszú a lista, és mégsem tükrözi teljes életművét. A Vivere illis non sibi /Mások javára élni, s nem a magunkéra – Balassa János/ latin nyelvű ajánlása jobban kifejezi a teljes igazságot. Szeretett, de határozott vezető volt. Hallatlan munkabírása, innovatív, progresszív szemlélete, iskolateremtő tevékenysége egyedülálló volt, ez tette a hazai szívsebészet meghatározó, ikonikus alakjává. Mindannyian tanultunk tőle. Az egyetem életében is mindig meghatározó egyéniségnek számított. Rengeteg barátja volt, betegei is mindig felsőfokon szóltak gyógyító, empatikus személyiségéről.

A klinika valós értelemben vett dolgozója, vagy ahogy ő fogalmazott, mindenese volt: a mindenki véleményét meghallgató és megfontoló professzor, a fiatalokat inspiráló tanár, a klinika korszerű infrastruktúráját megteremtő menedzser, és a nehéz politikai időszakban kollégáit védelmező ember. Olyan atya volt ő, aki betegei és kollégái személyes sorsán túl a nagyobb család, az egész Városmajori Klinika útjait is egyengette. Professzor Úr „családja” bárkáját éberen őrizte, igazgatása alatt mindig elsőként ért be reggel háromnegyed 6-kor a klinikára, és onnan legutolsóként tért haza. Egyetemének rektor-helyettesként és Általános Orvoskari dékánként is hűséges gazdája volt: komoly diplomáciai érzékével sok csatát nyert meg intézménye számára, annak értékeit és érdekeiket a végsőkig képviselve. Pályáját, tanszékvezetői munkáját a csúcson fejezte be.

Professzor Úr több mint 24 éve vett fel engem munkatársai közé a Városmajori Klinikára. Az elmúlt több mint 20 évben alig volt olyan nap, amikor ne beszéltünk volna egymással. Úgy tiszteltem, mintha az apám lenne, ő pedig úgy szeretett, mintha a fia lennék, kérem nézzék el nekem, hogy még mindig magázom Őt! Nemcsak én, hanem Városmajor valamennyi orvosa is tanítványának érezheti, érzi magát! Az utódok gyermeki szeretete és tisztelete a Professzor Úr halálát követő második napon tartott gyertyás megemlékezésen is világossá vált Szabó Zoltán otthonában, a Városmajor udvarán, ahol mi, a tanítványok, a tágabban értelmezett család, egy-egy gyertya meggyújtásával emlékeztünk Professzor Úrra, aki a Kudász-iskola méltó neveltjeként „Tűzre-vízre vigyázzatok” jeligével adta tovább a lángot utódjának, Nemes Attila professzornak. Szabó Zoltán karizmatikus kisugárzását a több száz mécses együttes fénye jelenítette meg előttünk. Hadd idézzem őt

„Mindig, egész orvosi pályafutásom során nagyon közel éreztem magamat a fiatalokhoz, tiszteltem is őket, és igyekeztem mindenben segíteni nekik. A jövőt láttam bennük… …. Örül a szívem, hogy ma sok tanítványunk öregbíti a magyar orvosok hírnevét szerte a világon, és fáj azokért, akikben bíztam, de tehetségük ellenére elkallódtak.”

A díjak, amelyeket élete során elnyert névadójuk szerint is valós értelmet nyertek munkásságában, életfelfogásában, ars poeticájában: Balassa János, Semmelweis Ignác, Batthyányi–Strattmann- és Széchenyi-díjas professzor volt. Olyan időszakban vezette a legnagyobb hazai szívsebészeti centrumot, amikor a sebészeti eljárások rohamos fejlődésével a „vasfüggöny” mögött nehezen lehetett lépést tartani. Pontosan ezen nehézségek erőn felüli legyőzése jelenti Szabó professzor és munkatársai elévülhetetlen érdemeit, amelynek köszönhetően a kilencvenes évek elejére hazánkban is megvalósulhattak a legmodernebb szívsebészeti eljárások. A nemzetközi hírű szívsebész kitartó munkásságának főbb eredményei között szerepel a hazai motoros szívműtétek és a szívritmus szabályozó kezelés elterjesztése, a biológiai típusú szívbillentyű műtétek bevezetése, valamint az aorta aneurizmák sikeres műtéti kezelésének magyarországi megszervezése. Ez egy igazi Aranykor volt a Szívsebészetben. Vezetése alatt a városmajori klinika modern szívsebészeti centrummá vált, és az akkor átadott műtőblokkjában a mai napig nemzetközi szintű betegellátás zajlik.

Professzor Úr életének utolsó 10 éve már a Gyémánt-kor volt. Ekkor is minden nap bejárt a klinikára, elsőként érkezett, 7 előtt a szobájában várt engem, fülembe csengenek szavai:

Béla mi újság a klinikán, hogy vannak a betegek, mi újság az egyetemen? Majd együtt viziteltünk, és ezt követően részt vett a reggeli orvosi megbeszélésen. Utána boldogan ment, az ő szavait idézve „unokázni”. Sokszor mesélt arról, milyen jó érzéssel tölti el, amikor betér a Városmajorba. Már nem siet a műtőbe, mint régen, hanem leül a kis kerti padra, és nosztalgiával gondol a múltra. Jól eső szél csapja meg ilyenkor sokszor: a mellette elsuhanó fiatalok „menetszele”, akik a Városmajor szellemét hivatottak továbbvinni. És, hogy mi ez a szellemiség? Mitől volt ő fáklya? Életfilozófiájának fő építőköveit, melyek nélkül nem lehet a világot formálni, a Professzor Úr maga vázolta fel 80. születésnapján. A kulcsszavak a következők: az empátia, az értékek tisztelete, a bizalom, a szolidaritás és az emberszeretet.

Professzor Úr a karácsonyi várakozás idején, Ádvent második vasárnapján tért meg a Teremtőhöz. Ezen a vasárnapon a katolikus templomokban a következő evangéliumi részletet hallhattuk Lukács könyvéből: „Készítsétek az Úr útját, egyengessétek ösvényeit! A völgyeket töltsétek fel, a hegyeket, halmokat hordjátok el. Ami görbe, legyen egyenessé, a göröngyös változzék sima úttá, és minden ember meglátja az Isten üdvösségét.”

Szabó Zoltán Professzor Úr megvívta a harcot, egész életét a betegek megsegítésének, az Úr útjának egyengetésének szentelte. Sok völgyet feltöltött, sok halmot elhordott, sok görbe utat kiegyenesített. Előttünk járt, példát mutatott. Most rajtunk a sor, az utódokon, hogy az örökséget jól felhasználva folytassuk a munkát! Professzor Urat pedig kérjük, hogy továbbra is legyen velünk, most már a másik oldalról, és készítse az utat számunkra, hogy egyszer majd a nagycsalád tagjai újra együtt ülhessenek az ünnepi asztalhoz.

A tanítványok nevében megállíthatatlanul mondhatnék dicsérő szavak tömegét, de mindez kevés lenne igazi egyénisége ábrázolásához. Még egyszer – de nem utoljára – hadd forduljak mesterünkhöz, főnökünkhöz, aki a munkatársak iránti szeretettel az utolsó, egyébként az általa bevezetett karácsonyi záróvacsorán búcsúzóul Pál apostolt idézte a Bibliából:

Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam: végezetre eltétetett nékem az igazság koronája, melyet megád nékem az Úr ama napon, az igaz Bíró.

Szívből kívánjuk, így legyen Professzor Úr! Nyugodjon békében!

 

 

Galéria

7kép

Dr. Szabó Zoltánról szóló korábbi cikkünk, és a vele készített kisfilmünk: