Emlékbeszéd 2005. március 15. emlékére 

Dr. Romics Imre – egyetemi tanár

Semmelweis Egyetem, Urológiai Klinika Igazgató 

Március 15-e az állami függetlenségért folytatott évszázados harcaink szimbóluma, és a polgári jogegyenlőségnek a jelképe. Március 15.-én mindnyájukban van egy érzés, egy szívszorító, szavakba nem foglalható. Illyés Gyula szavaival (Két március)

„Zúghat az ünnep; idebenn így ünnepelek, hallgatag.”

Március 15-ének változatos a története is.

Március 15-e ünneppé és egyben mítosszá válása a forradalom és szabadságharc 1849-es bukása után szinte azonnal elkezdődött. Bartók 1907-ben rögzítette fonográfhengerre a dalt, mely szövegének keletkezése 48. októberére tehető:

„Kossuth Lajos a vezér
Benne van a magyar vér
Éljen a két hazafi
Perczel Mór és Görgey.”

Március idusa sokak számára már a Bach-korszakban, vagyis az 1850-es években is a függetlenséget és a szabadságot szimbolizálta. A pesti diákok először 1860-ban döntöttek úgy, hogy nyilvánosan megemlékeznek március 15-éről. Az ún. neoabszolutizmus erőszakszervezete ahhoz nem volt elég ügyes, hogy az eseményt megakadályozza. Az összegyÚlt tömeg feloszlatásához azonban érzett magában elég erőt és bátorságot. A császári katonaság tüzet nyitott; a sebesült diákok egyike meghalt. Az erőszakos fellépés rövidtávon eredményes volt: a tömeg feloszlott. Hosszabb távon azonban éppen az ellenkezője történt annak, mint amit a beavatkozástól reméltek. Az ünnepről a továbbiakban sokan azok közül is megemlékeztek, akik azt addig nem tették. Március 15-e kezdett nemzeti ünneppé válni.

A nép döntését a hatalom továbbra is opponálta. Ez a szembenállás az 1867-es kiegyezés után is megmaradt. A magyar kormány sohasem ünnepelhette hivatalosan március 15-ét, hiszen Ferenc József, Batthyány Lajos és a honvédtábornokok kivégzésének legfőbb felelőse, ehhez sohasem járult volna hozzá. Március 15-e így továbbra is megmaradt ellenzéki ünnepnek. Kriza János már 1862-ben, a Vadrózsákban lejegyezte a következő sorokat:

„Kossuth izenete eljött
Magyar nemzet talán győzött
Nekünk es most el kell menni
Szabadságért ki kell állni.”

Ez a helyzet 1897-ig tartott. A nagy számÚzött hazatért fia, Kossuth Ferenc ekkor javasolta a parlamentben, hogy március 15-ét nyilvánítsák nemzeti ünneppé. Azzal a kormánypárti képviselők is egyetértettek. Azt azonban, hogy ennek március 15-éhez kell kötődnie, vitatták. A miniszterelnök, Bánffy Dezső az uralkodó számára is elfogadható áthidaló megoldásként azt javasolta, hogy március 15-e helyett április 11-ét, vagyis az 1848-as alaptörvények elfogadási napját emeljék nemzeti ünneppé. A kormánypárti többség ezt fogadta el. Azt remélték, hogy a lázadás szellemét ébren tartó nap idővel kihull a nép emlékezetéből. Tévedtek. Inkább, ha lehet, még jobban beleívódott. A kor vége felé március 15-e szinte  már a szabadság és a függetlenség szinonimájának számított.

1918-ban, a Habsburg Birodalom összeomlását követően egy pillanatra úgy tÚnt, hogy március 15-e végre elnyeri méltó helyét az állami ünnepek sorában. A Károlyi Mihály vezette új rezsim fenntartások nélkül vállalta március 15-e forradalmi örökségét. A kormány célkitÚzései harmonizáltak a 12 ponttal. Az őszirózsás demokrácia azonban 6 nappal élte túl a március 15-i ünnepségeket. Örököse, a Tanácsköztársaság pedig inkább vonzódott a vöröshöz a trikolór helyett, s az internacionalizmushoz a nemzeti eszme helyett.

Március 15-e “kezelése” a Horthy-rendszer számára sem bizonyult egyszerÚnek. 1918 októbere óta Magyarország független állam volt, sőt a két sikertelen királypuccs után 1921-ben a Habsburgok trónfosztását is törvénybe iktatta a nemzetgyÚlés. Így kívülről immár senki és semmi sem akadályozhatta március 15-e hivatalos elismerését. A legfőbb nemzetpolitikai céllá emelt határrevízió eszméjének hatékony képviselete ráadásul kifejezetten megkövetelte a tömegek által is ismert és elismert nemzeti jelképek és hívószavak beemelését az állami propaganda frazeológiájába és szimbólumrendszerébe.

József Attila 1923-ban írta:

„Petőfi Sándor, Tégedet ünnepel
A jajgató nép s a süket Elnyomás,
De nagy lelked tüzét, az Eszmét,
Cifra, hideg lobogás takarja.”
(Petőfi tüze).

A dilemmát a Bethlen-kormány kultuszminisztere, gróf Klebelsberg Kunó hidalta át.

1927 novemberében a parlament törölte a nemzeti ünnepek sorából április 11-ét, egyúttal hivatalos nemzeti ünneppé emelte március 15-ét. Március 15-e „államosítása” természetesen együtt járt az ünnep jelentésének átértelmezésével. A 12 pont liberális-demokratikus tartalma zárójelbe tétetett, a nemzeti érzés, sőt a nacionalizmus, az irredentizmus viszont nagy hangsúlyt kapott.

Március 15-ét mutatott a naptár Kolozsvárott, Kassán, Ungváron és Szabadkán is. Hordópánt-szorító mellkasi fájdalom, száraz könnycsatornák, eldugott nemzetiszínÚ zászlók jellemezték ezen a napon Székelyföldet, a Felvidéket vagy a Vajdaságot.

„Mert ne feledjük: Erdély földje ez!
Zord, vihardúlta táj!
Itt vágyainkra nem hipp-hopp batár, –
De vár száz akadály!”
Tompa László; Halálbemenők üdvözlete

1945 után folytatódott március 15-e különös sorsa. Az új kormány egyik első dolga március 15-e nemzeti ünneppé nyilvánítása volt. Az első egy-két évben a koalíciós partnerek – kisgazdák, parasztpártiak, szociáldemokraták és kommunisták – még együtt ünnepeltek. Néhány rendezvény, különösen azok, amelyeket a kommunisták szerveztek, azonban már ekkor új átértelmezési szándékról tanúskodott. Petőfi, Táncsics és Kossuth kezdett a kommunista törekvések történelmi előképévé válni.

1949 után, amikorra a kommunisták immár mindegyik riválisuktól megszabadultak, március 15-e a hivatalos ünnepségeken kendőzetlenül a kommunista diktatúra történelmi előzményévé stilizálódott.

A személyi szimbolika szintjén ugyanez a törekvés érvényesült. Petőfi, Kossuth és Táncsics képmását együtt vitték a felvonulók Lenin, Sztálin és persze Rákosi képmásával. 1951 után aztán már erre a történelmi kapcsolatra sem volt szükség. Március 15-ét ebben az évben egyszerÚen törölték a hivatalos ünnepek sorából.

A magyar társadalom átnevelése mindazonáltal ezúttal sem sikerült. Március 15-e a magyar fiatalok számára a legsötétebb 50-es években is az maradt, ami addig volt: népük legfontosabb és tulajdonképpen egyetlen igazi nemzeti ünnepe. „Követeljük, hogy a sztálini zsarnokság és politikai elnyomás jelképét, a Sztálin szobrot a leggyorsabban bontsák le és helyébe az 1848-49-es szabadságharc hőseinek és mártírjainak méltó emlékmÚvet emeljenek. – A meglévő, magyar népnek idegen címer helyett kívánjuk a régi magyar Kossuth-címer visszaállítását. A magyar honvédségnek – a nemzeti hagyományainkhoz méltó – új egyenruhát követelünk. Követeljük, hogy március 15. nemzeti ünnep, munkaszüneti nap legyen, október 6. pedig nemzeti gyászünnep és iskolai szünnap legyen” – olvashatjuk a mÚegyetemi diákok 1956. október 22-én éjszaka megfogalmazott kívánságai között. A március 15-ével kapcsolatos követelést, azaz az ünnep rangjának visszaállítását a forradalmi kormány október 28-án elfogadta.

A szabadság reményekkel teli mámora azonban mindössze két hétig tartott. Novembertől tovább bonyolódott március 15-e viszontagságos története. A bázisteremtés szándékával a Kádár-kormány először – 1956 decemberében – megerősítette a nap nemzeti ünnep jellegét. Néhány hónappal később, amikor hatalma már szilárdulóban volt, azonban ismét lefokozta munkanappá, noha az iskolákban a tanítás továbbra is szünetelt. Egy lépés előre, egy lépés hátra -, Kádár politikáját általában is ez jellemezte.

Ez a kompromisszumos megoldás a rendszer szempontjából az 1960-as évek végéig bizonyult sikeresnek. Ünnepi rendezvények március 15-én évről-évre voltak, de a fiatalok tömeges részvétele és lelkesedése hiányzott. 1971-ben, 72-ben és 73-ban azonban Budapesten, Szegeden és néhány más egyetemi városban alternatív ifjúsági megmozdulásokra került sor. Annyit azonban ma is tudunk, hogy nem a CIA, illetve az „amerikai imperialisták” keze volt a dologban, mint hivatalos részről annak idején hallani lehetett, hanem a magyar ifjúság szabadságvágya tört a felszínre – a kicsit enyhültebb légkörben.

Ezekben az években Jártunk Lengyelországba, egyre többet Erdélybe, alakult meg a táncház mozgalom, de Csoóri, Nagy Gáspár silenciumon vannak. A Szörényi – Bródy páros ekkor írja „Március 1848” c. dalukat:

„Sápadnak hej, a fényes csillagok az égen
Elvitték hej, a legjobb barátomat régen”

A rendszer sajátos módon válaszolt a nem kívánatos jelenségre. Kitalálta a „forradalmi ifjúsági napok” néven ismertté vált kentaurt. Ebben az ünnep-sorozatban március 15-ét március 21-e, a Tanácsköztársaság emléknapja követte, március 21-ét pedig április 4-e, az ország 1945-ös „felszabadulásának” az ünnepe. Kossuth és Petőfi örököse így aztán ismét Kun Béla, sőt olykor maga Malinovszkij marsall lett.

A „forradalmi ifjúsági napok” sohasem túlzott vonzereje az évek folyamán egyre csökkent, s az 1980-as évek közepére teljesen megszÚnt. Ezzel párhuzamosan váltak rendszeressé és egyre látogatottabbá a rendszer ellenzéke által szervezett fővárosi alternatív demonstrációk. Csúcspontjukat ezek a megmozdulások 1987-89-ben érték el, amikor már több tízezren hömpölyögtek a pesti Petőfi szobortól a budai Bem szoborig, ugyanazt az útvonalat követve, mint 1956, október 23-án az akkori tüntetők. Március 15-e ezzel ismét visszanyerte régi jelentését: a szabadság és a függetlenség ünnepe, valamint a lázadás szimbóluma lett. Ezek az impozáns és méltóságteljes nagy tömegdemonstrációk semmiféle konfrontációt nem idéztek elő. A hatalom, amely mögül hiányzott a külső támogatás, lábhoz tett fegyverrel figyelte az eseményeket, sőt 1988-ban a Grósz-kormány ismét piros betÚs ünneppé emelte március 15-ét.

A hazafias érzések a határon túl és itt egyre erősebb kézfogásba erősödtek, az odaátiakért érzett felelősség csúcsosodott ki a 86. júniusi erdélyi falurombolás elleni tüntetésben.

1990. után már nem volt ellenzék. Vagy mégis?

Saját ünnepségeinkre visszatekintve a csökkenő létszám és a hiányzó diákság a jellemző.

Mi, tanárok tán többször kellene mondjuk Illyéssel: 

„Ne feledd a tért, ahol elestek ők,
a földet se feledd,
bárhol hulltak el ők, fajtánk hÚ férfiai, az a föld
szent ügy hős-helye lett.

(Ne feledd a tért…) 

Március 15-e méltó megünneplése rajtunk, tanárokon is múlik. Kiváló elődeink emlékének ápolásával tudunk-e hatni diákjaink nemzeti öntudatának megőrzésére és épülésére? Teszünk-e eleget azért, hogy nemzeti büszkeségünk, hazafiúi érzéseink tartást adjanak ifjainknak?

Dsida Jenő. Psalmus Hungaricusában felfokozott hangulatú, dübörgő és lángoló verséből idézett sorokkal ne felejtsük, és ne engedjük elfelejteni március 15-ét.

„Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!”
 

Köszönöm Romsics Ignác történész akadémikus az adatok összeállításában nyújtott segítségét.