Schuler Dezső

Széchenyi-díjjal ismerték el dr. Schuler Dezső professor emeritus kivételesen magas színvonalú és nemzetközileg is elismert tevékenységét, amelyet a gyermekgyógyászat és a gyermekonkológiai ellátás fejlődése érdekében végzett. A II. sz. Gyermekgyógyászati Klinika nyugalmazott egyetemi tanárának adományozott életműdíjat tekinthetjük a példás elhivatottság és orvosi magatartás elismerésének is. A professzorral először a díjról beszélgettünk.

– A kitüntetést részben a gyógyító, részben az oktató munkáért kaptam, és azért, mert Magyarországon megalakítottam a gyermekonkológiai hálózatot. Oktatói tevékenységemet még 1948 őszén, orvostanhallgató koromban kezdtem Baló József professzor irányításával, az I. Kórbonctani és Kísérleti Rákkutató Intézet gyakornokaként, s jelenleg is tartok előadásokat medikusoknak és szigorló orvosoknak. A gyógyító munkában 1954 óta veszek részt. A díj odaítélésében az is szerepet játszhatott, hogy 21 évig voltam a Csecsemő- és Gyermekegészségügyi Intézet főigazgatója, s rendszeresen jártam az országot: igyekeztem segíteni a kollegáknak a területi egyenetlenségek kiküszöbölésében és a csecsemőhalálozás csökkentésében. Lényeges pontja volt életemnek az is, hogy biztosítani tudtam a szülői jelenlétet a kórházban fekvő kis betegek mellett. Mindez azonban nem sikerült volna, ha nem áll mögöttem egy lelkes csapat, amely szintén önzetlenül, komoly munkával segített, ugyanis ilyen eredményeket csak csapatmunkában lehet elérni.

– Milyen út vezetett a piarista gimnáziumból az orvosi karra?

– Elég érdekes, így visszagondolva, ugyanis gimnazistaként meg sem fordult a fejemben, hogy orvos legyek. Akkoriban elektromérnök szerettem volna lenni. Kalandos időszak volt az, hiszen jött az ostrom, és hol a németek, hol az oroszok akartak elvinni. A pályaválasztásomban meghatározó élmény az ágyúzások során ért: míg mindenki a pincékben, óvóhelyeken húzta meg magát, addig egyetlen ember, az orvos volt az, aki nem törődött a veszéllyel, hanem ment, tette a dolgát. Ha kellett szülést vezetett le vagy amputált, segített, ahol arra szükség volt. Ez a magatartás annyira imponált nekem, hogy elhatároztam, én is ezt a hivatást választom, és beiratkoztam az orvosi egyetemre.

Apai útravaló

– Az akkori zavaros idők ellenére is nyílegyenesnek tűnik a pályaválasztás…

– Valóban, de ehhez el kell mesélnem az édesapámtól korábban kapott útravalót is. Ő a két világháború között Budapest polgármester-helyetteseként dolgozott, míg 1939-ben egy napon, a nyilasuralmat megelőző erős jobboldali irányzat idején, azzal jött haza, hogy lemond, és nyugdíjba vonul. Azzal indokolta lépését, hogy diktálni akarnak neki, és nem csinálhatja azt, amit jónak lát, ő azonban nem alkuszik. Egy életre szóló példa volt apám magatartása: nem szabad soha megalkudni és feladni az elveinket, mást csinálni, mint amiről azt gondoljuk, hogy helyes. Még akkor sem, ha ez nagy egyéni hátránnyal jár.

– Ezek szerint voltak azért nehéz pillanatok az orvossá, szakorvossá válásban?

– Az indulásom szerencsés volt, mert a jelentkezésem idején még nem működött a káderszűrő. Egy esetleges rostáláson biztosan nem mentem volna át, mert nekem minden összejött, ami akkor negatívumnak számított: papi gimnázium, édesapám magas állása, vallásos neveltetés. Egyszer, mikor a kórbonctanról a gyermekklinikára akartam átmenni, ki is raktak az egyetemről. Harmadéves koromban elsőként vállalkoztam arra, hogy előadást tartsak a Kórbonctani Intézetben a jelenlegi tudományos diákkörhöz hasonló csoportnak. Baló professzor, akit én inkább szunyókálni láttam az előadásom alatt, felfigyelt rám, s megkérdezte, nem akarok-e az intézetében dolgozni. Meglepett az ajánlat, és némi gondolkodás után igent mondtam azzal, hogy nem akarok kórboncnok lenni. Nem baj, felelte, nem adunk egymásnak reverzálist, jöjjön! 1948 őszén tanulócsoportot vezettem, a következő évtől pedig fizetést kaptam, ami azért volt fontos, mert éppen akkor vonták meg édesapámtól a nyugdíjat. Rengeteg munka volt a kórbonctanon, reggeltől estig dolgoztam, de azért el tudtam menni egy-egy előadásra, például Haynal Imre vagy Szent-Györgyi Albert professzoréra. A végzésem előtt a szigorló gyakorlatokat nem az egyetemen végeztem. Azt gondoltam ugyanis, hogy egy közkórházban több önálló munkát tudok végezni, mivel kevés orvos van. Az István Kórház gyerekosztályára kerültem, a főorvos tudta, hogy gyermekorvos szeretnék lenni. Eljött velem a minisztériumba, hogy engedjenek nála dolgozni, van egy üres állása. A hatalmasságok hallani sem akartak róla, mondván, én élő emberekkel nem tárgyalhatok, erre ugyanis ideológiailag nem vagyok alkalmas. Felajánlottak egy kórházi kórboncnoki állást, amit nem fogadtam el, majd legközelebb már együtt mentem Baló professzorral, aki kijelentette a hivatalnokoknak, hogy a jövő évi oktatást nem tudja megszervezni nélkülem. Így maradhattam nála az intézetben.

Egyenlő eséllyel

– Végül mégiscsak gyermekgyógyász lett, hogyan?

– Akkoriban senki nem foglalkozott a gyerekgyógyászati kórbonctannal, a kis csecsemőhullákat odaadták a legfiatalabbaknak. Elkezdtem szenvedélyesen foglalkozni ezzel a területtel, cikkeket publikáltam. Faggattam az orvosokat a klinikumról, s ez az állandó érdeklődés feltünt Petényi Géza professzornak. Egy nap megjelent nálam tanársegédje azzal az üzenettel: van egy szabad állás a Tűzoltó utcai Gyermekklinikán, hajlandó vagyok-e újra elölről kezdeni mindent. Akkor már ugyanis első tanársegéd voltam a Kórbonctani Intézetben, és ott szép karrier állt volna előttem. Természetesen igent mondtam Petényi professzornak.

– Egy újrakezdést is megért Önnek a szakterület. Miért akart mindenáron gyermekeket gyógyítani?

– Azért, mert elfogadhatatlan számomra egy gyermek halála. Ez hajtott a gyermekonkológia felé is. A vizitekkor, amikor egy leukémiás gyerekhez értünk, azt mondta az egyik kollégám: jaj, Dezsőkém, ez borzasztó, menjünk tovább! Akkor ez a betegség maga volt a halálos ítélet, a betegek 20%-a sem maradt életben. Engem pedig mindig az izgatott diákként is, felnőttként is, amit nehezen tudtam megoldani. Addig gyakoroltam, addig csináltam, amíg sikerült. És akkor azt mondtam: lehetetlen ez az állapot, lehetetlen, hogy a gyermekek ilyen kis eséllyel éljék túl a fehérvérűséget! Segítenem kell! Elkezdett izgatni a betegség problémája, mind a gyógyítás, mind a tudományos munka területén. Egy kiváló barátom, Eckhardt professzor révén, aki a magyar onkológia kiemelkedő alakja, ösztöndíjat kaptam Franciaországtól, s ennek révén az európai gyermekonkológiai ellátást szervező Schweisguth főorvosnővel dolgozhattam és megtanultam Lejeune professzortól az akkor mindössze egy éve ismert humán kromoszóma vizsgálati technikát. Aztán ösztöndíjat kaptam Amerikából is, bejártam a leukémia rendelésekre. Ebben az időszakban egymás után jelentek meg az egyre hatékonyabb gyógyszerek, az optimális kezeléssel sokkal többet lehetett segíteni. Észrevettem, hogy más kórházakban nem kapott ugyanolyan ellátást a leukémiás gyermek, és ez annyira bántott, hogy nem nyughattam, s megszerveztem az országos gyermekonkológiai hálózatot egységes protokollal, a szakmai tudást összpontosítva. Amikor Kerpel-Fronius professzor kiválasztott utódjának, és egyben országos főigazgatója lettem a gyermekgyógyászatnak, nekiláthattam az elképzeléseim megvalósításának. Legfőbb törekvésem az volt, hogy ne legyenek különböző esélyek a gyermekgyógyászatban a földrajzi elhelyezkedés miatt. Az eredményeket pedig azért tudtam elérni, mert mindig ragaszkodtam ahhoz, amit jónak tartottam, igyekeztem keresztülvinni az elképzeléseimet, ahogy édesapámtól tanultam. Mára elértük, hogy 80% körül van az életben maradási esély.

Családi megértéssel

– Elképesztő munkatempót diktált magának, miközben Önre is várt otthon a családja: a lánya, aki ma már orvos, a fia, aki fizikusként végzett és persze a felesége, aki szintén orvos.

– Reggeltől estig dolgoztam, este kerültem haza, legjobb esetben vacsoraidőre, éjszaka végeztem a tudományos munkámat. Egyetlen nap volt, a vasárnap, amit mindig nekik szenteltem, akkor elmentünk kirándulni, közös programokat szerveztünk. Szerencsémre, a családom ezt elviselte. Nagy segítséget adott a feleségem, akinek nagyon szépen indult a gyermekorvosi pályafutása, és tulajdonképpen a családért feladta a karrierjét. Ha ő ezt nem vállalja, akkor nem tudtam volna ilyen mértékben a munkának szentelni az életem.

– Nagyon sokat járt külföldön, ahol minden bizonnyal nagyobb szakmai karriert futott volna be, mégis itthon marad, miért?

– Mindig úgy gondoltam, hogy nem a jólétnek és az egyéni érvényesülésnek kell dominálnia az életemben, hanem annak, hogy ott segítsek, ahová tartozom. Bennem igazi kérdésként soha nem merült fel, hogy elhagyjam a hazámat, mert azt mondtam: külföldön biztos jobban élnék, a kutatás is könnyebb lenne, azonban itthon kell segítenem, ezt kell felemelnem.

Szöveg, fotó: Sándor Judit

Töredékes életrajz Dr. Schuler Dezső 1927. november 15-én született Budapesten. A középiskolát 1945-ben a budapesti Piarista Gimnáziumban végezte kitűnő eredménnyel. Egyetemi tanulmányait a Budapesti Orvostudományi Egyetemen folytatta, ahol 1951-ben ,,summa cum laude” doktorált. 1948-ban a budapesti I. Kórbonctani és Rákkutató Intézetben díjtalan gyakornokként dolgozott, majd 1949-től fizetett állásban. 1948-tól részt vett az egyetemi oktatásban. 1954-től a II. sz. Gyermekklinikán dolgozott, 1976-1994 között tanszékvezető egyetemi tanárként. 1997-ben ment nyugdíjba, azóta szaktanácsadó a klinikán, 2000 óta professor emeritus. Az Országos Csecsemő- és Gyermekegészségügyi Intézetet 1976-1997 között főigazgatóként vezette, és jelentősen hozzájárult a csecsemőhalálozás látványos csökkenéséhez. Évtizedek óta tagja, majd (gyermekgyógyászati) póttagja volt 2006-ig az ETT Igazságügyi Bizottságának, és megalakulása óta elnöke, később ügyvezető elnöke a Nemzeti Hemopoetikus Őssejt Gyermek Transzplantációs Bizottságnak (2007-ig). Szakképesítés: kórbonctan és kórszövettan, gyermekgyógyászat, neonatológia, hematológia, humángenetika. 1963-ban kandidátusi, majd 1973-ban az orvostudományok doktora címet kapta. Jelenleg is országosan használt protokollt dolgozott ki a medulloblastoma egyes eseteinek preoperatív kemoterápiás kezelésére, elsőként vezette be többek között a humán kromoszóma vizsgálatokat Magyarországon, tankönyvi anyaggá váltak kutatási eredményei, garzonlakásokat alakíttatott ki a klinikán kezelt gyermekek szüleinek. Számos kitüntetés birtokosa, hosszú felsorolást igényelne hazai és külföldi társasági és kollégiumi tagságainak, valamint publikációinak, tanulmányútjainak ismertetése. Tanítványai közül több nemzetközileg is elismert vezető orvos került ki.