Szimulációs újraélesztési gyakorlat az Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Klinikán

Népszerű az idei tanévben kötelezőként bevezetett sürgősségi orvostan-oxyológia tantárgy az ötödéves medikusok körében. De nem csak náluk, ugyanis eddig mintegy húsz hatodéves orvostanhallgató érdeklődött már az iránt, hogyan végezhetnék el a kurzust ők is. Előző számunkban az új személetű oktatás hátteréről írtunk, ezúttal magát a tantárgyat „járjuk körül”.

Gondosan állították össze a szeptembertől indult sürgősségi orvostan-oxyológia tantárgy tematikáját. Mint dr. Pénzes István, az Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Klinika (AITK) egyetemi tanára elmondta: az elméleti oktatással (összesen 30 óra) – melynek előadói a tárgyalt téma vezető szakemberei – párhuzamosan folynak kéthetente egyszer, csoportokba osztva, a 15 tanórát felölelő oktatótermi gyakorlatok. Ebből ízelítőt adva elkalauzolt a jól felszerelt Skill-laborba, ahol fiatal kollégája, Kállai András rezidens mutatta meg, hogy a különféle eszközökkel (pipák, maszkok, ballonok, babák, EKG-monitor, defibrillátor, stb.) milyen lépéseken keresztül sajátíttatják el a hallgatókkal készségszinten a valóságban naponta előforduló helyzetek értelmezését és a megoldáshoz szükséges legfőbb tennivalókat.

A sürgősségi alapgyakorlatok (légútbiztosítás, lélegeztetés, vénaszúrás) után következnek a CPR (cardiopulmonalis resustitatio, azaz újraélesztés) alap- és szimulációs gyakorlatai, majd az esetszerű tananyag-feldolgozások. Ez utóbbiak igazodnak a csoportfoglalkozások helyszíneihez. Az Országos Mentőszolgálatnál értelemszerűen hangsúlyosabban kerülnek szóba a prehospitációs, a Szent Imre Kórházban pedig a sürgősségi ellátáshoz kapcsolódó történések, míg az AITK-n az utána következő, főleg kritikus esetek intenzív terápiájának lényeges momentumait beszélik meg a gyakorlatvezetők a medikusokkal.

Képzés koronája

Mivel a sürgősségi orvostan alapelve szerint a kórházba kerülő beteget minél gyorsabban, szakszerűbben kell az állapotához igazodó ellátáshoz juttatni – ennek módjának, menetének élőben történő megismerése is bekerült a tantervbe. A hallgatók, mondhatni a képzés koronájaként, kétszer 12 órát töltenek el nappali, illetve éjszakai műszakban. E gyakorlat lebonyolítására, egyetemi ellátóhely híján, keresve sem találhattak volna jobb helyet a Szent Imre Kórháznál, ahol a 2001-ben alakult Sürgősségi Betegellátó Centrum (SBC) ma már felépítését, szervezettségét (5 egység: sürgősségi, aneszteziológia, intenzív terápia, neuro-intenzív, központi műtő tartozik ide), betegforgalmát (napi 90-100 beteg), szakismeretét (5 sürgősségi szakorvos) és felszereltségét tekintve egyedülálló az országban. Az egyetemünkkel kezdettől fogva kialakult, egymást segítő szakmai együttműködés nyomán, amint az lehetséges, az ÁOK Kari Tanács javaslatára, az AITK-hoz kapcsolódva Sürgősségi Tanszéki Csoportot hoznak itt létre.

– A fiatalság rendkívül fogékony a sürgősségi orvostanra. Ez érthető is, hiszen mi nem specialistákat képezünk, hanem olyanokat, akik képesek több szakterület ismeretanyagát sűrítve, gyorsan, cselekvés közben gondolkodni, és úgy látom, ez vonzó a számukra – jegyzi meg dr. Mezőfi Miklós, az SBC intézetvezető főorvosa. – Nálunk a traumát leszámítva minden előforduló sürgősségi esettel találkozhatnak a medikusok a műszakos munkarend alatt. Ebben a műszakvezető irányításával vesznek részt, időnként kisebb feladatokat (monitor-felszerelés, vénaszúrás) kapnak, s a végén a kollégák megbeszélik velük az átélteket. Arra törekszünk, hogy a hallgatók elsajátítsák a sürgősségi szemléletet, a betegosztályozási (triage), az elsődleges diagnosztizálási, ellátási, állapotstabilizálási és továbbküldési standardokat. Megérezzék a döntés felelősségét – mert nagy baj lehet például abból, ha egy pillanatokon belül kritikussá váló esetet a nem sürgős kategóriába sorolnak –, és lássák a team-munka fontosságát. Az oktatótermi csoportfoglalkozásoknál igyekszünk változatos, jellemző eseteket feldolgozni interaktív formában. Jómagam legutóbb a pericarditist, a hasnyálmirigy-gyulladást és a koponyaűri vérzést beszéltem meg velük. Ahogy eddig megfigyeltem: a diákok egyharmada kifejezzen jól, egyharmada pedig közepesen produkál, a többi meg lapít az asztalnál, de ez nagyjából elfogadható arány ötödéves korban. Vannak, akik később, a gyakorlati munkában érnek be.

Leggyakorlatibb tantárgy

Minden elméleti vagy gyakorlati foglalkozást kérdőíven értékelnek a hallgatók, rövidesen pedig őket is osztályozzák oktatóik, s e kettő eredményéből majd kiderül, hogyan „vizsgázott” az új tantárgy egyetemünkön. Kell-e majd változtatni a tematikán. Az eddigi visszajelzésekből az derült ki, hogy ezt tartják a leggyakorlatibb tárgynak a medikusok. Hasonlóképpen vélekedett a 270 ötödéves egyike, Meczner András is.

– Nekem csupa jó tapasztalatom van az új tantárgyról. Az elméleti előadásokra nagyon felkészültek az előadók, de főleg a gyakorlatias csoportfoglalkozásoknak örültem, mert bábukkal dolgozhattunk, és pontosan kiszámították, hogy mire mennyi idő kell. Tetszett a műszakos beosztás is, mind az orvosok, mind az ápolók készségesen oktattak, kedvesek voltak, figyeltek ránk, és sokat tanultam az ott eltöltött órák alatt. Más, új szemléletet kaptam, amivel eddig nem annyira találkoztam a tanulmányaim során. Mindenképpen jónak tartom, hogy már medikusok átessenek egy ilyen kurzuson, mert akár később orvosként, akár a civil életben előfordulhatnak olyan helyzetek, amikor az embernek azokat a ismereteket, tapasztalatokat kell előhúznia, amiket itt sajátított el. Én, személy szerint, nem a sürgősségin képzelem el a jövőmet – egyébként nagyon szép szakmának tartom és fontos, hogy sokan válasszák –, bár még nem döntöttem el, de inkább a gyermek- vagy a belgyógyászathoz vonzódom. Összegében azt mondhatom: nagyon jól kitalálták, hogy milyen struktúra szerint történjen az oktatás, és nagyon jól levezényelték azt. Hasznos volt.

Tóth Andrea