Nemcsak az ország, hanem a klinika életében is különleges időszak volt az 1956-os forradalom ideje. A harcok megindulását követő reggel be kellett volna mennem a klinikára, ahol a Kórbonctani Intézetet elhagyva, 1954 óta dolgoztam. A Margit körúton, ahol laktam – akkor Mártírok útjának hívták – csak kevés ember volt, s a hídon orosz tank állt, így átmenő forgalom nem lehetett. Természetesen a villamosok sem jártak. Aggasztott: hogyan láthatják el a gyermekeket a klinikán, ha az orvosok nem tudnak bejutni. A nővérek vonatkozásában nem volt olyan problémás a helyzet, mert a klinika IV. emeleti nővérszállóján minden szobában laktak nővérek.

Arra gondoltam, hogy a Margit körúton majd megpróbálok megállítani egy mentőkocsit, s azzal átjutni Pestre. Miközben vártam, összetalálkoztam Fonó Renéevel, a klinika nemzetközi hírű docensnőjével, aki szintén így szeretett volna bejutni a klinikára. Rövid idő múlva arra jött egy katonai mentőkocsi – azt megállítottuk. A vezető szerint egyedül az Árpád híd járható Pestre, s úgyis a Honvéd Kórházba megy, elvisz minket oda. Mikor megérkeztünk megkérdeztük, hogy nem megy-e mentő az Üllői út felé, nem vinne-e el minket oda valaki. Senki nem vállalkozott, mert akkor ott voltak a legnagyobb harcok, s az Üllői út külső részén volt az orosz ostromzár. Végül egy katonaorvos vállalta, hogy elvisz minket. Az ostromzárnál az oroszok átkutatták a kocsit és a nálunk lévő holmit, majd mehettünk tovább. Az Üllői úti Örökimádó Templom után néhány blokkal egy orosz tank égett az út közepén. Itt megállt a mentő, s közölte a katonaorvos kolléga, hogy tovább nem vihet minket. Ekkor begyalogoltunk a Tompa utcába, mely aránylag csendes volt, s eljutottunk az Angyal utcáig, melynek a Tűzoltó utcai végén, szemben a klinikával volt az a laktanya, melyben Maléter, a forradalmi erők katonai parancsnoka volt páncélosaival. Itt már lőttek, s mi kapualjtól kapualjig futottunk a klinika felé. A klinika oldala mellett megtorpantunk, mert meg kellett volna kerülni a klinika sarkát, de lőtték az utcát, az azon járókat. Ki-kinézve a kapualjból egyszer csak láttam, hogy a kaszárnya egy ablakából integet egy katona, hogy mehetünk. Ekkor befutottunk a klinikára. Bizony nagy szükség volt ránk, mert a klinikán lakó Kemény Pál adjunktuson és Szombathy Sándor sebészen kívül csak egy orvos volt bent.

Vizit golyózáporban

A klinika minden osztályán voltak betegek, de új gyermeket már nem hoztak be, csak sebesülteket. Így nem volt szolgálati idő vagy ügyelet, hanem éjjel és nappal minden ötödik sérültet nekem kellett ellátnom a gyermekeken kívül. Jól emlékszem egy gerinclövéssel sérült középkorú, erőteljes férfi halálára, akinek hiába adtam transfusiot, láttam el sérülését, egyre súlyosbodó shockban ott halt meg mellettem a műtőben. A klinika szigorú álláspontja az volt, hogy bárki sérültet ellátunk – forradalmárt és orosz katonát egyaránt –, s pihenni is bejöhetnek a forradalmárok a klinikára, de fegyvert nem hozhatnak be, azt le kell rakni a bejáratnál. Ezt persze nem volt mindig könnyű elérni, egyszer életveszélyesen meg is fenyegettek, de végül is be tudtuk tartani ezt a rendet. Puska és ágyúlövések szinte mindig hallhatók voltak. Egy alkalommal a klinika elé beálló mentőkre is rálőttek. A mentők egyébként akkor gyermekeket nem, csak vért szállítottak, melyből bizony sok kellett. A gyermekeket a legvédettebb helyeken igyekeztünk elhelyezni, így például az I. emeleti belosztályon, ahol akkor dolgoztam, a belső udvarra néző kezelőben a földre tett matracokon aludtak. Én a folyosón tettem le a fal mellé egy matracot, s ott próbáltam éjjel aludni. A napi vizit úgy zajlott, hogy a kezelő bejáratánál ültem a földön, s a gyerekek szépen sorjában odamásztak, s így vizsgáltam meg őket.

Patkányok ostroma

Óriási élmény volt, amikor vége lett a harcoknak, s hihetetlen felszabadultság és lelkesedés lett úrrá mindenkin, hogy végre megszűnt a kommunista hatalom, az értelmiségiek, a nem párttagok elnyomása. E csendes, felszabadult szakaszban a klinika kis betegeinek nagy részét hazavitték. Közlekedési eszköz nem lévén gyalog jártak be az orvosok; a feleségem a László Kórházba, én a klinikára. Sajnos, a felszabadultság érzése rövid életű volt – Malétert az oroszok tárgyalás címén csapataikhoz csalták és elfogták, s elindult a harcok második, végzetes kimenetelű része. A klinikán szerencsére nem sérült meg senki a kevés ott lévő gyermek és személyzet közül, de az épület szinte totálkáros lett. Annyi belövést kapott, hogy az Angyal utcától a Liliom utcáig szinte át lehetett látni a lyukakon, a Tűzoltó utca 9-es bejárat feletti szép, színes üvegfal is elpusztult. Az épület- és csatornakárok miatt a patkányok is elszaporodtak, s emlékszem egyszer láttam, amint a klinika akkori gondnoka egy alkalommal a két épületet összekötő teraszról légpuskával próbált az udvaron néhány patkányt eltalálni. Utána lassan szépülni kezdett a klinika, de hosszú évtizedek munkája, sokak önfeláldozó segítsége kellett ahhoz, hogy oly szép külsőt és berendezést kapjon, mely gyermekeinknek a mai meghitt, barátságos környezetet jelenti, s bel- és külföldi látogatóink előtt is büszkén mutogathatunk.

Dr. Schuler Dezső

A II. sz. Gyermekgyógyászati Klinika állapota Dr. Petényi Géza, a klinika akkori igazgatója a következő épületkárokat rögzítette és továbbította a minisztérium számára: Az épület tetőzete erős aknatűz miatt 80%-os cserép és 25%-os faanyag kárt szenvedett. A mennyezet nyolc helyen kapott belövést, a földszinti ambulancia rabicfalai nagyrészt megsemmisültek, jelentős a kár az ajtó, ablak, redőnyzet, ereszcsatorna, ablaküveg terén. A Tűzoltó utcai összekötő épület az alagsorban az utcai frontról belövést kapott, ami több falat lyukasztott át. Megrongálódott több ajtó, ablak, ablakvédő rácsozat. A Tűzoltó utca 9-es számú épület hat helyen kapott aknatalálatot, cserépben 25%-os, faanyagban 5%-os kár esett. A mennyezet két helyen kapott belövést, egy helyen 15 nm-es területen beszakadt. A Tűzoltó utcai oldalon három belövés található. Ajtó, ablak eresz- és üvegkár itt jelentős. Használhatatlan a belső és a külső telefonhálózat, a villanyhálózat egy része és az automata központ. (Forrás: Korrajz 2003., a XX. Század Intézet évkönyve)