Orosz hadifogság és az ezt követő hosszas kórházi tartózkodás után a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem Orvostudományi Karának – Veszprémi Istvánról elnevezett – könyvtárába osztottak be. Az Orvostudományi Kar később önálló Orvostudományi Egyetem lett, majd utóbb ez lett a Semmelweis Orvostudományi Egyetem. Tehát ennek könyvtárában (népszerű nevén: a Kari Könyvtárban) voltban 1956-ban könyvtáros.

…1956. október 23-án már a délelőtti órákban nagy készülődés volt észlelhető az úgynevezett belső klinikai telep kertjében. Korábban már engedélyezték, hogy az egyetemi ifjúság a lengyel események iránti szolidaritását a budai Bem szoborhoz való békés felvonulásával fejezze ki. A déli órákban híre jött, hogy az engedélyt visszavonták. Majd újabb értesülés: a felvonulást mégis engedélyezték. A már nagy számban összegyűlt orvostanhallgatók ezt nagy örömujjongással vették tudomásul, bár már korábban elhatározták, hogy a tilalom ellenére is ki fognak vonulni. Természetesen örültek, hogy az illetékesek meggondolták magukat: az engedékenységnek nagy jelentőséget tulajdonítottak.

Egy egyetemi adjunktus, dr. Pataki István volt a kivonulás szervezője, aki a délután 2 órára tervezett indulás előtt rövid beszédet mondott. Megéljenezték.

A fiatalok elindultak

Már indulásra rendeződtek a sorok, amikor a klinikakert Szentkirályi utcai kapuján egy katonai alakulat vonult be. Én az úgynevezett központi épület – a VIII. kerület, Üllői út 26. – első emeletén lévő könyvtárnak a klinikakert felé néző raktárhelyiségének nyitott ablakából néztem az eseményeket. Megdöbbentett a katonai alakulat megjelenése. Ezt követően tisztán, jól hallottam, hogy a csapatot vezető tiszt az egyetemi ifjúság vezetőjének lejelentkezett és engedélyt kért, hogy a katonai tiszti iskola megjelent hallgatói az Orvosegyetem fiatalajaival együtt vonuljanak fel. A mellettem álló egyik egyetemi fordító munkatárs epésen megjegyezte: „Csak meg ne bánják!”…Ez volt a forradalom alatt az egyetlen disszonáns hangnemű beszéd, amit hallottam.

Ávósok mentőkocsiban

Ennek a napnak, tehát október 23-ának estéjére – egy ismerősünk két jegyet szerzett a tíz éven keresztül hallgatásra ítélt Német László: „Galilei” című drámájának előadására. Úgy emlékszem, a Katona József színházbeli, harmadik előadásra… Az első felvonást követő szünet nagyon elnyúlt, talán 45 percig tartott. A sorok között nagy volt a mozgolódás, csoportok alakultak. Majd több fiatal jött be a nézőtérre és osztogatták az Irodalmi Újság egyoldalas, rendkívüli számát. Mi is kaptunk egy példányt, ami a „Mit kíván a magyar ifjúság?” kiáltványt tartalmazta…

Szüleimmel a Lónyay utca és a Gönczy Pál utca sarkán laktunk. A mintegy 8 perces útra gyalog indultunk haza a színházból. Az Egyetem téren voltunk már, amikor a Kálvin tér felől lövések zaját és nagy zsivajt hallottunk. Édesanyám sem volt félénk természetű és úgy határoztunk, megnézzük, mi is történik a Kálvin téren. De a Kecskeméti utca Egyetem téri torkolatánál egy polgári ruhás, puskát viselő fiatalember – udvariasan, de határozottan –, megállított bennünket: „Merre tartanak, kérem?” Mondtuk, hogy a Gönczy Pál utcai lakásunkhoz igyekszünk. „Kérem, ne a Kálvin téren át menjenek, arra most veszélyes járni. Jobb, ha a Királyi Pál utcán át mennek, az amúgy is rövidebb út.”… Másnap hallottuk, hogy az ávósok egy mentőkocsiban fegyvereket akartak a Rádióhoz eljuttatni, de a felkelő fiatalok feltartóztatták őket. Elfoglalták, majd felgyújtották a mentőkocsit. Mikor a Lónyay utcához értünk, mi is láttuk a lángokat. Tizenegy óra elmúlt már… Kellemes idő volt. A Lónyay utca nyitott ablaka felől nagy utcai lárma hallatszott. Az ablakhoz mentünk. A Lónyay utcán, a körút felől több teherautó jött, emberekkel tele. A Kálvin tér felé tartottak. Az egyik autón transzparens: „A Vörös Csepel veletek tart” felirattal. Nagy volt a lelkesedés az utcán…

Klinikakerti fegyveresek

Másnap reggel, szokásom szerint még 6 óra előtt elindultam munkahelyem, a Könyvtár felé: Török Pál utca – Ráday utca majd az Erkel utca és az Üllői út volt a megszokott utam… Az utcákon nagy volt a csend. Egy árva lelket sem láttam. Az Erkel utcában a járdán, egy csomó töltény hevert. Rezignáltan azt gondoltam: „lám, a lelkesedés csak eddig tartott.”

A központi épület elé érve láttam, hogy a kapu feletti vörös neon-csillagot leverték az éjszaka és összetörve hever a kapu előtt…Már 8 óra volt, amikor jó barátom, a könyvtár orvos munkatársa, dr. Bolányi Imre – aki a Klinikatelepen lakott –, beérkezett. A raktárkezelőnk – aki a szomszédos I. sz. Belklinika épületében lakott és igen pontosan 7 órára szokott megérkezni –, nem jött.

Közben az Üllői út felől szórványos lövöldözés kezdődött… A klinikakertben megélénkült az élet. Fegyveres fiatalok, civil ruhában, egyesével, kettesével jöttek-mentek a kerten keresztül. Ritkán már géppuskaropogás is hallatszott. Délután, 4 óra után…az Üllői utat időnként hosszában lőtték, ezért átszaladtam a túlsó oldalra, s a Köztelek utcán mentem a Ráday utcáig.

…Napokra bontva már nem tudom regisztrálni az egykori eseményeket. Arra emlékszem, hogy a klinikakertben nőttön-nőtt a fegyveres fiatalok mozgása. Egyszer egy bőrkabátos fiatal nő érkezett a Szentkirályi utcai kapun és imponáló fellépéssel intézkedett, rendelkezett a fegyveres fiatalokkal.

Megalakult a Nagy Imre-kormány, amely minden vonalon megelégedett örömöt váltott ki. Az új kormánynak tagja volt Kádár János is, aki a kommunisták bizalmának letéteményese volt, valamint Kovács Béla, aki viszont a polgári pártok híveinek volt az eszményképe. A rádió bemondta az ifjúsági kiáltvány kívánságait és felkérte a Szovjetuniót, hogy csapatait vonja ki hazánk területéről. Erre Moszkvából ígéretet is kapott.

Orvosok életveszélyben

Október 28-án fegyvernyugvás következett be. Az utcák megteltek örömtől sugárzó arcú emberekkel. Ismeretlenek összeölelkeztek. A Múzeum körúton a bécsi rádió autóját láthattuk, riporterei kérdezgették a járókelőket, mi a véleményük a történtekről és mit várnak a jövőtől. A legoptimistább kijelentéseket hallották…

A fegyvernyugvást követően tömegével érkeztek a falusi szekerek a belső klinikai telepre. Ez azt tükrözte, hogy a vidékiek kéretlenül is gondoltak a klinikák, kórházak betegeire és az ellátás nélkül maradt pesti lakosokra. Láttam olyan szekeret a klinikakertben, amely féldisznókkal volt tele. Mások szárnyasokat, burgonyát, zöldséget, házi sütésű kenyeret hoztak szekérszámra. Ajándékként…

Még folyt a lövöldözés, amikor hazafelé menet láttam, hogy a Ráday utcai – a Köztelek utcával kb. szemben lévő – pékség előtt sor áll…Akkor már időnként a Ráday utcát is hosszában pásztázták géppuskával. Tapadtunk a házfalakhoz. Egyszer csak a Kálvin tér felől egy nyitott teherautó jött. A Körút felé tartott. A sofőrfülke mögött három fiatal férfi állt, felsőtestük a fülke fölé emelkedett. A szélső kettő vöröskeresztes fehér zászlót emelt a magasba, a középsőn fehér köpeny volt és egy vérrel teli vérátömlesztéses üveget tartott a feje fölé. Nagyon megindított a nagy életveszély-vállalásuk látványa.

Az egyik nap a házmesterünk minden lakásba beadott egy-egy kétkilós kenyeret. Nem fogadott el érte semmit. Ő is ajándékba kapta a Csarnok téren egy falusi szekérről. Talán soha nem voltunk ennyire egyek, testvérek, mi magyarok!

A víz-villany- és gázszolgáltatás, valamint a telefon a forradalom ideje alatt zavartalanul működött. Hála érte az említett művek önzetlen és önfeláldozó dolgozóinak. A hazafiak felszólították a lakosságot, hogy a hősi halált halt fiatalokról – november 1-jén, Mindenszentek napján, este –, az ablakokba helyezett égő gyertyalánggal emlékezzenek meg… Városszerte gyertyák világítottak a hálás kegyelet és a gyász kifejeződéseként.

Maléter embersége

November 3-án a budapesti Munkástanács felszólította a dolgozókat, hogy hétfőn, november 4-én, vegyék fel a munkát. Felmentem az egyetemi munkástanács elnökéhez, dr. Pataki Istvánhoz, hogy e napon megnyitjuk az olvasótermet. Alighogy beléptem hozzá – az I. sz. Gyermekklinika egy orvosküldöttsége nyitott be…A küldöttség a klinika orvosai nevében kijelentette, hogy az egyik adjunktusukkal, dr. Véghelyi Péterrel nem hajlandók együttműködni. Az elnök higgadtan mondotta: „Most nem időszerű ilyen kérdésekkel foglalkozni. Aki dolgozni akar, azt hagyni kell!” A küldöttség tiltakozás nélkül, meggyőzve távozott.

…Még egy „félidei” epizód: Málnási Bartók György professzor – a Kolozsvárra hazatért Ferenc József Tudományegyetem 1940-41. tanévi Rector Magnificusa, a filozófia ny. r. tanára volt az első főnököm. Amikor 1944 végén családjával Pestre menekült, vejénél, Fabinyi vezérkari századosnál talált otthont. Fabinyiék azután – emlékezetem szerint – az ’50-es évek elején Nyugatra távoztak, de Bartók professzorék bent maradhattak Fabinyiéknak a Mária Terézia laktanya épületének Üllői út és Ferenc körút sarkán, az I. emeleten lévő lakásában, melyet az orosz tankok 1956. október 25-26-án rommá lőttek.

Maléter Pál, aki – mint közismert – a laktanya parancsnoka volt, az idős és gyenge egészségű professzort meg akarta kímélni az óvóhely kényelmetlenségeitől, és egy tűzszünetet felhasználva a Haynal-klinikára szállítatta át. Haynal Imre professzor, aki korábban szintén Kolozsvárott volt egyetemi tanár, a vezetése alatt álló II. sz. Belklinika Szentkirályi utcai épületének I. emeletén egy raktárhelyiséget üríttetett ki Bartók professzor számára…Az idős pár nagy elismeréssel szólt Maléter Pálról, aki az óvóhelyen is naponta meglátogatta őket. Maléter gondoskodott arról, hogy ők is kapjanak a laktanyai kosztból, és mindenképpen könnyíteni igyekezett helyzetükön, ahogy a többi óvóhelyre szorult családén is…

Adományok Nyugatról

November 4-én hajnalban a rádióban hallottam Nagy Imre kétségbeesett, segélyt kérő kiáltványát. A nem sokkal ezután elkezdődött ágyúzás, aknázás és géppuskázás miatt 4-e és 7-e között nem láttam értelmét kimenni az utcára… November 8-án végül kimerészkedtem az utcára és bementem a Könyvtárba. Amerre jártam az utcák csak mérsékelten voltak romosak. De azután a klinikai telepen szomorú kép fogadott: a könyvtár összes ablaka betörve, az ablakfák egy része szétroncsolódott. minden törmelékkel tele. Átmentem a Bőrklinikára, ahol két orvos barátomnak volt szolgálati lakása. A Bőrklinika Mária utcai részét aknatalálat érte, romba dőlt a fél klinika. Szerencsére mind a betegek, mind a klinika személyzete idejében lement az óvóhelyre…

A következő naptól kezdve már rendszeresen bejártam a könyvtárba. A kollégáim még nem jelentkeztek, így egyedül láttam neki a belső romok eltakarításának. A törmeléket az ablakon keresztül az udvarra hánytam le. November közepétől már veszély nélkül lehetett az utcákon közlekedni… Romok mindenütt és kétségbeesett, reménytelen emberek. Még ma is kísért egy szörnyű látvány. Az Üllői úton, a laktanya előtt, a tankok alatt szinte papírvékonyra hengerelt holttestek hevertek…

A romeltakarítás csak nehezen akart megindulni. Úgy emlékszem, hogy 1957 januárjában-februárjában vált – úgy, ahogy – normálissá az élet: a kormány ígérgetései után a gyárak ismét termelni kezdtek.

Könyvtárunk is csak 1957 tavaszán nyithatta meg olvasótermét. Akkorra végezték el a tönkrement ablakkeretek kicserélését és javítását…A Mária utcai II. sz. Szemklinika a Nemzetközi Vöröskereszttől annyi külföldi ablaküveget kapott, hogy abból a nekünk szükséges mennyiségre is bőven futotta. Az egyetemi intézetek és klinikák is jelentős támogatást kaptak Nyugatról. Például a rommá aknázott Bőrklinika az újjáépítés után francia adományból rendezte be korszerűen kórtermeit és laboratóriumait.

Könyvtárunkban a legjelentősebb kárt az ablaktalan épületben bekövetkezett csőrepedések okozták. Így elázott kézikönyvtárunk egy része. A külföld segítőkészségére jellemző, hogy amikor a washingtoni National Library of Medicine-től az elpusztult Index Catalogus of Medicine sorozatok pótlását kértem, postafordultával ajándékképpen megküldték azokat. A WHO-tól is, az általuk bekért kívánságlistánk alapján, mintegy 500 könyvet kaptunk „gratis”.

Végrehajtott ítéletetek

A levert szabadságharc után könyvtárunk olvasóinak jelentős hányada Nyugatra távozott…Élénken emlékszem az egyik intézeti adjunktusra, aki december elején megkért, nézzem meg, mivel „tartozik” a könyvtárnak. A nála lévő köteteket másnap délelőtt behozta és így búcsúzott el tőlem: „Te vagy az egyetlen, akinek megmondom, hogy családommal holnap már Bécsben leszek estére. Én nem építem ismét a szocializmust.” Később megírta, hogy feleségével, négy gyermekével és szüleivel együtt, egyazon taxin, de két úttal utaztak ki. Előbb az NSZK-ban volt tanársegéd, majd az USA-ban „assistant professor”, utóbb pedig Kanada egyik legnagyobb gyógyszergyárának tudományos osztályát vezetette… Különös módon – egyetemünk több aktív párttagja is a nyugati jövőt választotta…

1958. június elsején beutalót kaptam a balatonfüredi szívkórházba… Az odaérkezésem utáni reggelen, úgy 5 óra tájt, már a parton voltam. Boldognak, kiegyensúlyozottnak éreztem magam… De egyszer csak megszólalt a kikötő hangszórója. A korábbi teljes csendet megtörve a rádió híreit harsogta. És bemondták Nagy Imre, Maléter Pál és társaik halálos ítéletét, azzal, hogy az ítéletet már végre is hajtották.

Egyszerre nagyon betegnek és reményvesztettnek éreztem magam…

* A fenti írás teljes terjedelemben – dr. Szabóné Balogh Clarissza összefoglalójával –, Balás Piri László: Emberek fehérben 1956 című kötetben (Budapest, 1993) jelent meg.

Dr. Palatkás Béla 1915-ben Debrecenben született. A budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen 1937-ben avatták a jogtudományok doktorává. 1941-1943 között a kolozsvári Tudományegyetem fogalmazógyakornoka volt. Katonai szolgálat és hadifogság után, 1946-ban 100%-os hadirokkantként szerelték le. Ezután a Pázmány Péter Tudományegyetem Orvoskari Könyvtárában dolgozott tudományos munkatársként 1967-ig. Sokrétű munkássága és emberi tisztasága számos nemzedék tiszteletét váltotta ki. Hosszas betegség után 2000-ben hunyt el.