Balogh Clarissa tízévesen

1956 október 22-én elvesztettem a vörös nyakkendőmet. Ezért igazgatói intő járt. A nyakkendő nem is volt az enyém, unokatestvéremtől, Ildikótól örököltem. Vörös selyem nyakkendő volt, ami csak a kiváló úttörőknek járt, én nem voltam erre jogosult.

Ebben az időben már szegények voltunk. 1955-ben költöztünk ebbe a lakásba. Első nap szembejött velem a lépcsőn egy fekete hosszú kabátos, fekete kalapos, hosszú szakállú férfi, akitől megijedtem. Nagyon kedvesen szólt hozzám – nem kell félni, nekik is vannak gyerekeik: Tata, Jitike, Rüfkele, majd együtt fogunk játszani. Ő pap, csak más templomba, mint ahová mi járunk. Később valóban sokat játszottunk együtt addig, amíg ki nem vándoroltak Izraelbe. Ebben a lakásba vesztettem el a boldog gyerekkort, nem volt központi fűtés, nem folyt a csapból a melegvíz, nem járt már hozzánk a házi varrónő

Amikor október 23-án Anyukám azzal ébresztett, hogy nem kell iskolába mennem – ami nagy megkönnyebbülés volt az elveszett nyakkendő miatt – nem volt otthon pénz. Apukám Újpesten dolgozott, ott kapott könyvelői állás tekintettel rossz származására és kiskorú gyermekére. A kitelepítést megúsztuk.

Nagyon szép meleg reggel volt. A Rádiónál még nem voltunk, de másnap Anyukám kézen fogott – nem volt kire hagynia – és elindultunk. Mindig az események után mentünk. Voltam a Parlamentnél, a felnőttek egymásnak mutatták az útpárkányra ragadt agyvelődarabokat, a Köztársaság téren beszélgettünk a Városi Színház mellett alagutat ásó emberekkel – azt mondták, hallják a földalatti börtönökből a rabok kopogását –, voltunk a Corvin-közben, fiatal fiúkkal beszélgettünk a Nemzeti Színház előtt. Harckocsik mellett álltak jókedvűen.

Később elkezdtük a sírokat keresni. Gyalog kimentünk a Kerepesi temetőbe, a temető fölött egy helikopter körözött, akkor láttam először ilyet. Tereken jártunk, élénken emlékszem a Rákóczi térén lévő frissen ásott sírokra. Közben otthon nem volt villany, többször le kellett mennünk a légópincébe – igen jó játéknak tűnt –, a felnőtt férfiak őrségben álltak a ház előtt, a felettünk lakó ávós nagyon félt – mi gyerekek csúfoltuk Andrist –, a fáskamrában bujkáltak.

Emlékszem, a Rádióban hallgattuk Nagy Imre felhívását. Közben szinte észrevétlenül kiürült a ház. Alig maradtunk, a gyerekek, akik csak anyjukkal éltek – ez fel sem tűnt nekem akkor – búcsú nélkül mentek el. Ötven év múlva ezeknek a gyerekeknek a gyerekeik csöngettek be hozzánk, és angolul mesélték, hogy szüleik itt laktak, innen indultak el Amerikába, Izraelbe. Én minden látogatót beengedek, hagyom, hogy fényképezzenek, kamerázzanak, ajándékokat adok, hogy jó emlékekkel menjenek haza.

A házban nagyon jó hangulat volt, mindenki adott a másiknak abból a kevésből, ami volt. Lotti néni sárgarépából sütött süteményt nekünk gyerekeknek. Tomi apukája pénzt kínált mielőtt családostól eltűntek, és helyükre a kitelepítésből jött egy család.

Láttam a Nagykörút – akkori Lenin körút – letarolt házait, a több emelet magasságban fennakadt bútorokat. Jártunk a törmelékben. Tudtam, hogy Péter a Royal Szálló tetejéről lőtte a tankokat. Péter 16 éves volt, Belgiumba él. Később a barátnőmmel azt játszottuk, hogy felírtuk az Andrássy, akkori nevén Magyar Ifjúság útján járőröző tankok számát.

Iskolába csak februárba mentem. Már nem kellett a vörös nyakkendő, orosz helyett németül tanultunk. Külföldről ismeretlenektől csokoládét kaptunk, a papírban lévő címeket nem volt szabad megtartanunk. A mellettem ülő lány kint volt Bécsben. Egyik nap az egyik osztálytársam felállt és megalakította az osztályban a KISZ-szervezetet. Többen beléptek. Április 4-én már a Felvonulási téren voltunk az iskolával.

Húsz év múlva tudtam meg, hogy azért vitt Anyukám több helyszínre, mert kerestünk valakit és húsz év múlva hallottam először hanglemezről az 56-os rádiós hanganyagot Krassó László lakásán.

Húsz év múlva ismertem meg Nyugati Lászlót, aki tíz évet ült börtönben, az 1956-ban elkövetett bűneiért – de ez már másik történet.

Szabóné Balogh Clarissa