Dr. Popik Ervin

Dr. Popik Ervin sebészorvos 1954-ben végezte el az egyetemet. ’56-ban az I. sz. Sebészeti Klinikán dolgozott, itt érte a forradalom is. A harcok során végig részt vett a klinika munkájában. Az ötvenéves évforduló kapcsán beszélgettünk vele az akkori eseményekről.

– Mennyire érte váratlanul Önt és munkatársait a forradalom kirobbanása?

– Október 22-én Hedri Endre professzorral, a Sebészeti Klinika vezetőjével részt vettem a Petőfi Kör tanácskozásán a Gólyavárban – egészségügyi témában. A professzor megkért, hogy menjek ki az ülésről, és telefonáljak a feleségének, hogy aznap este valószínűleg nem tud majd hazamenni, mert sok a dolga. Én így is tettem. Budán, az I. kerületben laktak. Karácsonyra jutott először haza a munkából a férj.

– A harcok során kapott-e a klinika valakitől fegyveres védelmet?

– Nem. Nem is volt rá igazából szükség. Soha sem rontottak be harcosok, viszont azért nagyon sok lövedék eltévedt. Az összes ablak kitörött. Egy golyó szétlőtte az egyik kórterem melegvizes csövét, de csodával határos módon nem spriccelt rá semelyik betegre se a forró víz. Ki kellett onnan menekíteni őket, de nem tudtunk bemenni, olyan meleg volt a tócsa. Végül a leomlott téglákon egyensúlyozva hoztuk ki őket.

Az eltévedő lövedékek nagyon veszélyesek voltak. Ezt látva Hedri professzor átköltöztette a sebészetről az összes beteget a klinikai tömb más klinikáira, ahonnan pedig az eredeti pácienseket hazaeresztették. A sebészeten csak betegfelvétel, sokktalanítás és műtétek zajlottak. Mind a négy műtőben folyamatosan operáltak, éjjel-nappal érkeztek a sebesültek.

Klinika frontközelben

– Hogyan tudták megteremteni a minimálisan szükséges munkakörülményeket?

– A kitört ablakokat matracokkal takartuk el, ami miatt éjjel-nappal sötét volt a kórtermekben, a szobákban és a folyosókon. Villany nem volt, a klinika generátora pedig csak a műtőket tudta ellátni. Az ideg-elme klinikának a pincéjében is berendeztünk egy műtőt. Ott kölcsönkapott motorbiciklik fényszóróival oldottuk meg a világítást: odaállítottuk őket az udvarra, és szinte tökéletes fényt tudtunk így biztosítani a pinceablakokon át.

A Sebészeti Klinika épületében aludt, evett, és élt a kórházi személyzet. Körülbelül 25-30 orvos dolgozott, plusz az ápoló és kisegítő személyzet. Esténként közös vacsora volt. Ekkor hallgattuk meg a híreket egyik kollégám felesége tolmácsolásában. Ő önként jött segíteni, de hamar kiderült, hogy nem bírja a vért, így feladata a rádióadások figyelése lett. A Magyar Rádió, a Szabad Európa Rádió, a Moszkvai Rádió és a BBC műsorából tudhattuk meg általa, hogy mi a helyzet az utcán, noha egész nap a front közvetlen közelében voltunk.

Nem tudtuk, hogy meddig tartanak majd a harcok. Közvetlen felettesem, Oberna Ferenc adjunktus a harmadik nap után belátta, hogy kezdenek kimerülni az emberek, és elrendelte a kötelező alvást. Minden nap nyolc órát kellett aludnunk, ehhez beosztást készített, és szigorúan ellenőrizte is annak betartását! Össze-vissza feküdtünk a megmaradt matracokon, ki a folyosón, ki az alagsorban, ki a lépcsőházban.

– Ön milyen feladatokat végzett?

– Én akkor két éve végzett orvos voltam. Az idő kilencven százalékát a portán töltöttem Oberna adjunktus kezei alatt. Ő a háború alatt katonaorvos volt, hadikórházi tapasztalatai miatt bízta meg Hedri professzor a betegek felvételével, súlyosság szerinti osztályozásával és az első döntések meghozásával. Általában ellátás nélkül szállították be a betegeket, és pillanatok alatt kellett határozni a további sorsukról. Különösen nehéz volt a feladat, amikor egyszerre egy tucat sebesült érkezett. Egy harmadéves medikus, Tamási Sándor volt a segítségünkre, aki később traumatológus professzor lett.

Orvostanhallgatók is helytálltak

– Mennyire volt fontos a medikusok szerepe az ellátásban?

– A medikusok nagyon derekasan helytálltak. A harcok hírére sorra jelentkeztek munkára, és kórházi betegszállítóként, ápolóként és műtősként dolgoztak. A felsőbbévesek pedig beálltak asszisztálni a műtétekhez. Mások az utcáról szállították be a sebesülteket.

– Jól el tudták látni őket?

– A helyszínen nem lehetett, csak egyszerűen megfogták és behozták őket. Körülbelül összesen 30-40 medikus segédkezett, többségében fiúk. Mindannyian nagyon lelkesek voltak. Néha talán túlságosan is: kétszer is előfordult, hogy fej nélküli embert hoztak be az elsőévesek, hátha meg tudjuk gyógyítani.

– Hogyan szállították be a betegeket?

– A mentéshez, a beteg-, élelem- és felszerelés-szállításhoz 6-8 nagy teljesítményű állami, pontosabban minisztériumi autó állt – sofőrrel együtt – a rendelkezésünkre. A gépkocsivezetők ugyanis egyszerűen szó (és engedély) nélkül elhozták a munkahelyükről a kocsikat. Vörös keresztet festettek rájuk, ám ez gyakran nem hatotta meg a fegyvereseket: sokszor nyitottak tüzet ezekre a járművekre.

Összegyűjtött gyerekek

– Hány beteg érkezett a klinikára a harcok kapcsán?

– Összesen 3000 fölötti felvett betegünk volt, és legalább ugyanennyit ambulánsan kezeltünk. A sérültek között több száz orosz katona is volt. Őket az elöljáróik tévesen tájékoztatták, és azt hitték, hogy Szuezben vannak. Óriási fájdalmaik ellenére nem voltak hajlandók elfogadni a morfininjekciót. Nem értettük először, de aztán kiderült, hogy attól tartanak, meg akarjuk őket mérgezni. Az egyik medikusnak az az ötlete támadt, hogy az első pár tizedmillilitert magának adja be a katonák szeme láttára. Ettől az oroszok megnyugodtak, és engedték a fájdalmukat csillapítani.

– Milyen volt a betegek hozzáállása?

– Sokféle. Sokan, akik még hadra foghatóak voltak, siettek vissza harcolni. Mások, főleg például a kivezényelt orosz katonák nem voltak ennyire motiváltak. A belgyógyászati betegek minden bizonnyal maguktól gyógyultak meg azokban a napokban! Én legalábbis nem emlékszem, hogy ilyen pácienssel találkoztunk volna. Hozzáteszem, hogy a klinikai tömbben egyedül a sebészet vett fel betegeket, és lehet aztán, hogy hozzánk nem is fordultak nem sebészeti problémával az emberek. Sok részeg érkezett viszont, akik előtte mámoros állapotukban össze-vissza lövöldöztek az utcán. Meg gyerekek is, akik kezében szintén fegyver volt. Akár 10-12 évesen is! Oberna egyszer elrendelte, hogy menjünk már ki a medikusok segítségével, és fogjuk össze a gyerekeket. Vagy harminc környékbeli gyereket hoztunk be az utcáról. Ők az Urológiai Klinikára kerültek megőrzésre. Ételt, szállást kaptak, november végén hazamehettek.

Kórtermi csetepaté

– Milyen arányban érkeztek forradalmárok, ávósok, katonák a klinikára?

– Nem foglalkoztunk azzal, hogy a behozott sérültek kik, vagy melyik oldalon harcolnak. Az ellátásuk – a hippokratészi eskünknek megfelelően – nem függött a hovatartozásuktól, sőt tíz esetből legfeljebb egyszer tudtuk, hogy melyik tábor harcosával van dolgunk. Nem foglalkoztunk ilyesmivel, ez mindenki számára természetes és magától értetődő dolog volt.

– Nem is helyezték el külön kórteremben az egyes felek harcosait?

– Nem. Sőt eleinte nem is vettük el a kisebb, elrejtett fegyvereket a sebesültektől – erre nem gondoltunk. Aztán egyszer csak rohanva jött az egyik nővér, hogy lövöldöznek egymásra a kórteremben betegek! Oberna fegyvertelenül berontott a húszágyas kórterembe, és kikérte magának ezt a magatartást. „Idefigyeljenek emberek! Hát maguk nem becsülik a mi munkánkat?! Mi agyondolgozzuk magunkat, hogy magukon segítsünk, maguk meg erre tönkreteszik a munkánkat?! Hát milyen emberek maguk?!” – kiabált nekik. A lövöldözők erre gyorsan átadták a fegyvereiket, és mindenki mástól is mindent elkoboztunk. Onnantól kezdve a portán két halomba gyűltek a fegyverek. Mindkét félnek volt egy kupaca, és egy azt őrző fegyverese. Ők ott álltak békésen szemben egymással.

– Volt-e Ön közvetlen életveszélyben?

– Egyszer majdnem agyonlőttek. Éppen a klinika alagsorában sétáltam, amikor három felfegyverzett medikus rámrontott és a falhoz állított. Nem ismertek személyesen. Azzal vádoltak, hogy ávós vagyok, mert olyan a cipőm, mint az általuk keresett ávós tisztnek. A cipőm miatt akartak lelőni! Már csak másodpercek voltak a kivégzésemig, amikor egyszer csak megjelent Kati néni, a szakácsnőnk, és igen határozott fellépéssel egyszerűen elkergette a fiúkat. Az egyik srác később hozzám került sebész-szakorvosjelöltnek a klinikára. Akkor már úgy volt vele, hogy illene bocsánatot kérnie…

Pulykák pincében

– Miben szenvedtek hiányt a munkájuk során? Kik, hogyan segítették a klinika működését?

– Úgy 3-4 nappal a forradalom kitörése után óriási segítség érkezett. A dán kormány odaadta a három tábori kórházából az egyiket. Teljesen felszerelt, korszerű kórházat kaptunk. Az eszközöket és a gyógyszereket már csak be kellett szállítani a kórházba – vagy hat teherautó hozta –, és el kellett helyezni. A klinika tanterme tele lett gyógyszerekkel. Semmiben sem szenvedtünk ezután hiányt. Sőt a műszereket még évekig használtuk.

– Mi a helyzet a vidékiek adományaival?

– A vidékiek is nagyon kitettek magukért. Rengeteg élelmiszer érkezett a falvakból. Kaptunk például vagy ötven tepsi almás lepényt – a műtétek között az első napokban mindig azt ettük. Aztán egy reggel beállított az egyik Pest közeli falu küldöttsége vagy százötven élő pulykával. A klinika pincéjében helyeztük el, etettük és itattuk őket. Attól kezdve mindig pulykát evett mindenki. De így sem fogyott megfelelő ütemben az állomány, így a szomszédos utcák lakóinak kezdtük elajándékozni őket. Óriási segítség volt ez nekik, mert nem tudtak másképp élelemhez jutni.

Második menet

– Milyen volt a közhangulat a klinikán a harcok idején?

– A közhangulat azt áhította, hogy „legyen már vége”! Az október huszonharmadikát követő harcok elcsendesedése után kezdtünk fellélegezni. Elkezdtük a klinikát rendbe hozni. Salgótarjánból üveget tudtunk szerezni, és nekiláttunk az ablakok beüvegezéséhez. Az egész orvosi kar részt vett a munkában: Oberna, Hedri, Drobni Sándor, aki – mint kiderült – nem csak kiváló sebész volt, hanem kiváló üveges is! Hazamehettek a medikusok is.

Aztán november negyedike után újra jöttek a harcok, a „második menet”, ahogy akkor hívtuk. Minden kezdődött előröl. Szörnyű volt! Megint tucatszám érkeztek a sérültek, megint sorra jelentkeztek munkára a medikusok, megint kitörtek az ablakok, és megint matracok kerültek az ablaktokokba…

– A forradalom leverése után el kellett-e hagyniuk embereknek az országot?

– Igen, volt ilyen. De lényegében alig mentek el a klinika orvosai közül külföldre. Legfeljebb ketten-hárman. Mi a klinikán nem vettünk részt konkrét forradalmi tevékenységben, így a megtorlástól sem tartottunk, nem kényszerültünk távozni. Jellemző, hogy én például az összes huszonharmadikai esemény alatt a műtőben voltam, ezért nem tudtam tüntetésre menni se. A hippokratészi eskünknek megfelelően igyekeztünk mindent megtenni minden sebesültért – ez volt a mi szerepünk az ’56-os forradalomban.

Kaszap Balázs (ÁOK, VI. évfolyam)