Dr. Kós Rudolf 1956 körül

(…) Kórházainkra váratlanul zúdult sebesült áradat ellátásában az orvosok, egészségügyi dolgozók, mentősök éjt nappallá téve, sokszor akna- és gránáttűzben végezték feladatukat. A „sebesült semleges” elvet sehol sem sértették meg, sem az ellátás sorrendiségében, sem gondosságában.

Kevés adat került közlésre a forradalom alatt megsebesültek ellátásáról, a halottak számáról és a kórházak, klinikák károsodásáról, miután a Kádár-rendszer az „ellenforradalom”-nak jelzett eseményeket eltitkolta, elhallgatta. A rendszerváltás után kerültek elő okmányok, amelyekből rendkívül súlyos adatokat ismerhettünk meg. (…)

1956. október 23-án a Rádió Székháza előtt kitört lövöldözés első sebesültjeit a közeli Baross utcai Sebészeti Klinikára szállították, ahol én voltam ügyeletes orvos, és mindvégig részt vettem a sebesültek ellátásában. (…) Este 8 órától éjfélig 52 sebesültet vettünk fel a klinikára, másnap estig 90-et. A klinika a következő naptól kezdve harctéri körülmények közé került. A főbejárat kapujába két szovjet tank állt be és lövöldözött mindenfelé. Az épület összes ablaka kitört. Október 26-án a Baross utcán átvonuló szovjet tankokból ágyúlövéseket adtak a klinika első emeletére és földszintjére, noha a bejárat fölé hatalmas vöröskeresztes zászló volt kitűzve. A belövések romossá tették a műtőinket és ezután csak a betört ablakú folyosókon operálhattunk. November 5-én újabb belövés érte az épületet, megszűnt a fűtés, a víz és a gázszolgáltatás. Emiatt ki kellett ürítenünk az épületet.

A harcok alatt a klinika portásai nem engedték be az ÁVH-sokat kereső forradalmárokat. A nővérek klinikai fehérneműbe öltöztették az egyenruhásokat, fejtáblájukra polgári foglalkozást írtak (esztergályos stb.), a sebesült szovjet katonáknak pedig magyar neveket adtak. A harcok befejeződése után nyomozók kutattak a klinikán a „sebesült ellenforradalmárok” adatai után. A klinika tagjai egyöntetűen a nagy francia sebész, Guillaume Dupuytren szavaival válaszoltak, aki a francia forradalom alatt felkelők után kutatóknak azt válaszolta: „kórtermeimben felkelőket nem, csak sebesülteket láttam”. A klinika adminisztrátorai is elkülönítették a sebesültek kórlapjait és ezek csak 1990-ben egy egyetemi épület pincéjéből kerültek elő. Az adatokat id. dr. Dubecz Sándor docens, – aki mindvégig részt vett a klinikán a sebesültek ellátásában – dolgozta fel és a „Sebészeti Klinika a tűzvonalban című könyvében írta le 1996-ban. E feljegyzések szerint csupán ez a klinika 378 sebesültet látott el a forradalom alatt, köztük 37 szovjet katonát. (…)

Az Üllői úti Sebészeti Klinika szintén hamar „harctéri körülmények” közé került. A sűrű belövések miatt a kitört ablakú épületben csak az alagsori „kutyaműtőt” átalakítva tudtak operálni. A klinika olyan károsodásokat szenvedett, hogy a 300 beteget a klinikák közti csőrendszer alagútján át kellett átszállítaniuk a Psychiátriai Klinikára.

Az egyetemi II. számú Gyermekklinika – érthetetlenül – olyan súlyos károkat szenvedett, mintha megostromolták volna. A tetőzetét, az egyik oldalfalát a belövések teljesen elpusztították, a földszint is romossá vált.

A Róbert Károly körúti Honvéd Kórház parancsnoka már az első este katonai sebesültszállító gépkocsikat küldött a Rádió Székházához a sebesültekért. Néhány nap alatt 600 sebesültet vettek fel, köztük 100 szovjet katonát. A nagyszámú sebesült elhelyezésére a szomszédos iskolát szükségkórházzá alakították. Az erőn felüli működés „jutalmaként” a kórház parancsnokát 12 évi börtönre ítélték. A vád: lukas zászló kitűzése, a Forradalmi Bizottságban való részvétel, stb.

Az egyetemi főépület falán álló emléktábla

A Koltói Anna Baleseti Kórház, benne az egyetemi III-as számú Sebészeti Klinika – a közeli Köztársaság téri harcok miatt – komoly épületkárokat szenvedett. A főbejáratot ágyúbelövés rombolta szét. Igazgatóját, a kitűnő Kudász József professzort a forradalom után leváltották, helyére – tábornoki rangban – Szántó Györgyöt nevezték ki, aki egyben a Hadsereg fősebésze is lett. (Szántó György sohasem volt katona, mindössze 3 napig munkaszolgálatos.)

(…) A Péterfy Sándor utcai kórház nagy ágyszámú baleseti osztálya még önkéntes mentőszolgálatot is szervezett. Résztvevői a harcok helyéről is mentettek sebesülteket. A mentőkocsikat is érték sorozatlövések. Egy ilyen mentőautóra adott gépfegyvertűztől sebesült meg és egész életére béna lett egy fiatal mentős orvosnő.

(…) 1957. február 28-án Doleschall Frigyes lett az egészségügyi miniszter, és szigorúan titkos utasítást adott ki „felülvizsgálat” (azaz megtorlás) végrehajtására. A felülvizsgálatok eredményéhez csatolni kellett a lényeget, „egy titkos jelentést”. A Budapesti Orvosegyetemen a felülvizsgálat három professzort szóbeli feddésre és írásbeli megrovásra ítélt. Egy professzort külföldi utazástól tiltottak el és egy kiváló docenst állásvesztéssel sújtottak. A világhírű Szentágothai János írásbeli megrovást kapott, azon kívül egy évre eltiltották az előadások tartásától. Azt is javasolták, hogy amennyiben „pótolható”, le kell váltani tanszékéről. Az ítélet ellen többen ellenvéleményt nyilvánítottak, de a végső döntésről nincs feljegyzés. (…)

A minisztérium személyzeti osztályvezetőjének, Keresztes Lászlónak 1957. szeptember 6-i jelentése szerint az egészségügyben országosan elbocsátásra került 323 fő (ebből orvos 98 fő, gyógyszerész 23 fő), megrovás, áthelyezés ért 270 dolgozót.

Már a felülvizsgálatokat megelőzően is több tucat orvost tartóztattak le, majd súlyos börtönbüntetésre ítéltek. A váci fegyházban sínylődő orvosok számát a szintén ott raboskodó Hősz Dezső röntgen-szakorvos 50-60 főre becsülte 1960-ban. Jó részüket munkatársaik, betegeik szeretete juttatta a Forradalmi Bizottságokba, amiért börtönt kellett elszenvedniük és további életük megnyomorítását. Nagyobb részük csak az 1963. évi – nemzetközi nyomásra adott – amnesztiával szabadult. Azután is rendőri felügyelet alá kerültek és orvosi állásba való elhelyezésüket megakadályozták. Nem tudom, hogy Tóth Ilonán kívül végeztek-e ki orvost, de volt orvos, aki börtönben halt meg.

A szörnyűségesen sebesültek és halottak számát a diktatúra alatt eltitkolták. A Statisztikai Hivatal 1957-ben a pártvezetők részére összesen 100 példányban készített szigorúan titkos jelentése szerint „a harci cselekmények következtében húszezer megsérültet kezeltek” az ország kórházaiban, 80 százalékot a fővárosban. E jelentés szerint a halálozás a kórházakban 8 százalék (?) volt. Vilmon Gyula minisztériumi főosztályvezető ’56 végén azt közölte, hogy Budapesten nem lehetett a halottak számát pontosan megállapítani, mert a harcok miatt kényszerből tereken, kertekben, udvarokban temettek el halottakat, és sok halott lehetett a romok alatt is. A Kerepesi temető Igazgatóságának feljegyzése szerint: október 23-a és november 21-e között a harcokban elesett és a temetőkbe szállított halottak száma ezerre volt tehető.

Komoly veszteség érte az egészségügyet azzal is, hogy sok orvos hagyta el a forradalom alatt és után az országot. Közülük többen karriert futottak be Nyugaton. A II. számú Sebészeti Klinikáról távozottak közül hárman professzorok lettek és többen vezető állásba kerültek. Nem szállóige, hanem való, hogy Svájcban a nagy gyógyszergyárak tudományos értekezletein többször magyarul tárgyaltak. A budapesti Orvosegyetem 14 hősi halottat mondhat magáénak. Emlékükre táblát készítettek, rávésve a nevüket. (…)

Bármily fájdalmas felidézni az akkori rémségeket, szabadságharcunkra emlékeznünk kell. Szabó Lőrinc megállapítása, hogy „Amit a magyarság művelt, azt nyolc napon át lángoló glóriaként csavarta maga körül a földgolyó, glóriaként, melyben soha ki nem hűl a visszanyert tisztelet, szeretet és csodálat.” Erre büszkeséggel emlékezhet minden magyar. Ugyanakkor részvéttel kell gondolnunk a sebesültekre és a megtorlást elszenvedettekre. A hősi halottaink pedig megérdemlik – Bajza József szavai szerint – hogy „A nemzet hálakönnyei öntözzék sírjukat”.

Prof. dr. Kós Rudolf

* A teljes cikk megjelent az Amerikai Magyar Hírlap 2006. augusztus 4-i számában.