Közismert tény, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharcban, melynek most ünnepeljük 50 éves évfordulóját, az egyetemi ifjúság kezdeményező szerepet vállalt. A kommunista rezsimet két kínos meglepetés is érte a forradalom kitörésével. Az egyik az a hihetetlen gyorsaság, amivel az egész hatalmi rendszer összeomlott, a másik pedig, hogy a lojális értelmiségi elitnek szánt, a hatalom számára többnyire „megbízható” társadalmi rétegekből származó egyetemi ifjúság is szembefordult a diktatúrával.

Tóth Ilona mellszobra

A kommunisták hatalomra kerülésük óta törekedtek a hozzájuk hű, új értelmiség gyors kinevelésére, amivel leválthatják a számukra megbízhatatlan régit. Ennek során átalakították az egyetemi hallgatóság társadalmi összetételét és szovjet mintára alaposan megváltoztatták az intézményrendszer szerkezetét is. Így került sor az orvostudományi karok leválasztására a tudományegyetemekről 1951 elején. Ezzel a lépéssel az országban négy önálló orvosegyetem jött létre, melyek azután nem a Közoktatásügyi, hanem az Egészségügyi Minisztérium felügyelete alá tartoztak. A nagy átalakítás azonban fő célját tekintve sikertelen maradt, mivel az egyetemi ifjúság 1956-ban elég egységesen fordult szembe a kommunista diktatúrával.

Szolidaritást hirdettek

Az egyetemisták szervezkedése nem Budapesten, hanem egy másik egyetemi városban, Szegeden indult el. Hivatalosan itt alakult újjá 1956. október 16-án a MEFESZ (eredetileg Magyar Egyetemi és Főiskolai Egyesületek Szövetsége, 1956-ban Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége), az a baloldali diákszövetség, melyet épp a kommunisták számoltak fel 1948-ban. Ez egyben tiltakozás is volt a pártállam által engedélyezett egyetlen ifjúsági szervezet, a DISZ (Dolgozó Ifjúság Szövetsége) ellen is. A fiatal értelmiség egy másik fórumon, a március óta működő Petőfi kör rendezvényein is hangot adott elégedetlenségének és az SZKP XX. kongresszusa óta egyre nyíltabban bírálta a sztálinista hatalmi rendszert.

Vidéken a szegediek, a fővárosban a műegyetemisták voltak a kezdeményezők. Hozzájuk csatlakoztak az orvosegyetemisták is, amikor október 22-én 16 pontos követelést fogalmaztak meg azzal a szándékkal, hogy azt a 24-re tervezett DISZ-küldöttgyűlés elé terjesztik. A megfogalmazott követelések egyaránt tartalmaztak politikai jellegűeket, mint a demokratikus választásokat, a sajtószabadságot, a nemzeti ünnepek és hagyományok visszaállítását, illetve csak az egyetemet érintőket: az egyetemi autonómia visszaállítása, a diákszállók körülményeinek javítása stb. Ugyanakkor másnapra, október 23-ra a műegyetemisták szolidaritási tüntetést hirdettek meg a lengyel munkásfelkelők támogatására, és ehhez a BOTE is csatlakozott. Ugyanakkor 23-a estére szervezték meg a Petőfi kör soron következő vitáját A fiatal orvos és a társadalom címmel.

Sorjázó események

A nagy nap délelőttjén az egyetemi DISZ vezetői, ügyesen kihasználva a feszült politikai helyzetet, küldöttséget menesztettek az egészségügyi miniszterhez. Itt sikerült rendkívüli támogatást szerezni az egyébként botrányosan rossz körülmények között működő diákszállók felszereléséhez. Innen az egyetemhez közeli Kossuth Tüzértiszti Főiskolába (korábban Ludovika Akadémia, ma Természettudományi Múzeum) siettek, hogy elérjék azt, amit az egyetem vezetése évek óta képtelen volt. A katonai épületegyüttes egy részének átadását kollégiumi célokra. A honvédelmi miniszterhelyettessel folyt tárgyalás meglepő eredménnyel zárult, az orvosegyetem megkapta a régóta igényelt épületet. Persze ezek a látványos eredmények nem élték túl a forradalmat.

Az egyetem udvarán ekkor már tömegesen gyülekeztek a hallgatók a délutáni felvonulásra. Ehhez végül csak jókora késéssel tudtak csatlakozni, mivel az egyetemi vezetők, megijedve a belügyminiszter rádióban közzétett tiltásától, bezáratták a kapukat. Ez a tüntetés vezetett a forradalom kirobbanásához. A Bem-szobortól a medikusok egy része visszatért az ELTE Gólyavár épületébe, ahol az orvosvitát tartották, a többiek részt vettek az utcai eseményekben (Sztálin-szobor ledöntése, Rádió ostroma, parlamenti nagygyűlés). A több mint négyórás vita az egészségügy számos alapvető problémáját érintette. A hozzászólók súlyos kritikával illették többek között az orvoskamara helyett létrehozott Orvosszakszervezetet, de az MTA-t vagy a Magyar Vöröskeresztet is. A meghívottak közül nem ment el az egészségügyi miniszter és az egyetem rektora. Helyette az ülés levezetésére az Általános Orvoskar dékánja, a diákok közt népszerű Babics Antal professzor vállalkozott. A jelenlévő Rusznyák István professzor, az I. sz. Belklinika igazgatója, az MTA elnöke az elhangzottak súlya alatt megtörve távozott. A vitára végül a közeli Rádiónál kitört lövöldözés tett pontot. Ide hozták be az első áldozatot, egy nyakon lőtt fiatalembert, aki két percen belül meghalt.

Másnap az egyetemen megalakult az Orvosegyetem Forradalmi Bizottsága Pataky István docens, Prágay Dezső tanársegéd és Jankó Béla orvostanhallgató vezetésével. Egyben át is vették az egyetemi ügyek irányítását, ami annál könnyebb volt, mert a rektor a forradalom kitörése óta egyáltalán nem jelent meg irodájában, azzal csak telefonkapcsolatot tartott. Hasonló forradalmi bizottságok szinte minden tanszéken létrejöttek. Ezek a helyi hatalmi szervek meglehetősen öntevékenynek bizonyultak. A legsürgősebb feladat a gyógyszer- és kötszerellátás megszervezése, illetve a mentési munkában való részvétel volt. Ez utóbbi egyáltalán nem volt veszélytelen feladat, miután 23-án este a Rádiónál körülzárt ÁVH-s őrségnek mentőautókon próbáltak meg utánpótlást eljuttatni kívülről, így ettől kezdve a vöröskeresztes kocsikat mindkét oldalról célpontnak tekintették, aminek számos mentős esett áldozatul. Az egyetemi forradalmi bizottság megszervezte, hogy a Nemzetközi Vöröskereszt nickelsdorfi lerakóhelyéről szállítsák egyenesen Budapestre az egészségügyi szállítmányokat. Ezeket az egyetem központjából osztották szét részben a klinikáknak, részben más budapesti közkórházaknak. A hatékonyságra jellemző, hogy például az Ortopédiai Klinikán a helyzet normalizálódása után az adományoknak köszönhetően még többlet is mutatkozott műszerekből, gyógyszerekből és fehérneműkből. Raktárakat alakítottak ki például a feloszlatott Testnevelési Tanszék tornatermében. Ezek őrzését, illetve a szállítmányok kísérését felfegyverzett diákokból álló nemzetőrség látta el. Fegyvereket kezdetben az egyetem Katonai Tanszékéről és az ELTE Lenin Intézetéből, később a honvédség egyik budai laktanyájából kaptak, illetve szereztek.

A bizottság egyes, politikai okokból szervezett tanszékeket feloszlatott, illetve átalakított. Így a Marxista-Leninista Tanszéket, ami helyett, néhány oktató megtartásával, Társadalomtudományi Tanszéket szerveztek. Az Orosz Lektorátust Idegennyelvi Lektorátussá alakították át. Jogutód nélkül szüntették meg a Katonai Egészségügyi Tanszéket, a valójában meglehetősen katonai jellegű Testnevelési Tanszéket és a Tanulmányi Osztályt, melyet eredetileg a minisztérium meghosszabbított kezeként hoztak létre.

Sebesültek ellátása

A diákok közül többen, főleg kollégisták, a fegyveres harcokban is részt vettek. Így Rácz József II. éves hallgató is, akit később az orvosegyetemi fegyveres őrség parancsnokának választottak. Ők hol valamelyik felkelő csoporttal, a közeli Corvin-köziekkel, vagy a Tűzoltó utcaiakkal, hol önállóan harcoltak. Az egyetem központjával szemben állt a IX. kerületi pártház, amit az egyetemisták lefoglaltak és diákszállónak rendeztek be. Ezen a bázison röpcédulákat is gyártottak, valamint vöröskeresztes lerakatot is működtettek, ahonnan még a környékbeliek élelmezését is el tudták látni a harcok napjaiban.

Az egyetem legfontosabb feladata azonban természetesen a sebesültellátás volt. Ennek méreteiről csak elszórt adataink vannak, bár ebben minden klinika részt vett. A Baross utcai II. sz. Sebészeti Klinika 378 sebesültet kezelt október 23. és november 9. között, köztük 37 szovjet katonát. A Tűzoltó utcai II. sz. Gyermekgyógyászati Klinikán 80 civilt, 14 felkelőt és 12 szovjet katonát láttak el. Az Üllői úton álló Urológiai Klinikán körülbelül 170-re rúgott a beszállított sebesültek száma, akiket mindössze 4-6 orvossal és az ápolószemélyzettel láttak el. A közlekedés bizonytalansága, sőt veszélyessége miatt a legtöbb helyen nem volt teljes a személyzet, ami tovább súlyosbította a bennlévők túlterheltségét. A harcoktól távolabb fekvő Ortopédiai Klinikán csak a környéken lakók segítségével tudtak úrrá lenni a kialakult helyzeten. Innen teherautóval jártak ki a sebesültekért a távolabbi helyszínekre. A halottakat ideiglenesen az egyetem kertjében hantolták el.

A Vörös Hadsereg november 4-én indult támadásakor az egyetem, főleg annak belső klinikai telepe, ismét a harcok közepébe került. A szomszédos Corvin-köz, a Kilián laktanya és a Tűzoltó utca az egyetemi klinikákat is célponttá tették. Ekkor érte tüzérségi találat a II. sz. Belklinika A épületének 25. számú kórtermét, ahol minden ott fekvő beteg meghalt. A pincék megteltek sebtében lemenekített fekvőbetegekkel, szükségműtőkkel, míg odafenn folyt az esztelen rombolás. Az egyetemi főépületnek ezúttal a jobb szárnya pusztult el, ahol a Bőrklinika székelt, de sok más épület is súlyos károkat szenvedett. Így a Kilián laktanya mögött fekvő II. sz. Gyermekklinika, a Mária utcai II. sz. Szemklinika vagy az Üllői úti Igazságügyi Orvostani épület.

A forradalom leverése után még december 6-ig működött az egyetem forradalmi bizottsága. Januárra már a mérleget is fel lehetett állítani. 104 orvos és 76 egyéb alkalmazott távozott az egyetemről. A hallgatóság soraiból is sokan hiányoztak: 3 halott, 315 Nyugatra menekült, a 3085 fős összhallgatói létszám csaknem 11%-a.

Elvesztett remények

A forradalmi bizottságok még december elejéig működtek. A rádióban az egyetem felhívást intézett a hallgatókhoz, a felsőbb éveseket kórházi és gyógyszertári, az alsóbb éveseket romeltakarítási munkára mozgósítva.

A szovjetek által visszaállított kommunista hatalom 1957 januárjában még ígéretet tett arra, hogy teljesíti a diákszervezetek követeléseit. Hatalmuk megszilárdulásával azonban ezekről sorra megfeledkeztek. A letartóztatásokat már novemberben megkezdték. Issekutz Béla rektorhelyettes elnökletével külön bizottság alakult, hogy tájékozódjon a hatóságoknál az egyetemi hallgatók és dolgozók ügyeiről. A letartóztatottak jogsegélyszolgálatát az egyetem jogászára bízták. A később kivégzett szigorló medika, Tóth Ilona ügyében Haranghy László és Nyírő Gyula professzorok vettek részt a vizsgálat igazságügyi orvostani részének elbírálásában. Eközben döbbenten tapasztalták, hogy az egyetemista lányt kínvallatásnak vetették alá. Május végén rajta kívül még 5 hallgató volt letartóztatásban. Mindez részét képezte a forradalomban kulcsszerepet játszó egyetemi ifjúság megfélemlítésének. Ennek során Tóth Ilonát egy koncepciós kirakatperben halálra ítélték és 1957. június 27-én kivégezték.

Ekkor már központi utasításra az egyetemeken is folytak a vizsgálatok és fegyelmi eljárások mindazokkal szemben, akik szerepet vállaltak a forradalomban. Ez azonban egyáltalán nem ment simán. Már az adatgyűjtés során kiderült, hogy a jelentéstételre kötelezett tanszékvezetők általában igen csekély együttműködési készséget tanúsítottak. Összesen 8 egyetemi tanár és docens ellen indult eljárás. Közülük 3 főt bizonyítékok hiányában felmentettek, 1 docenst elbocsátottak, további 4 professzor ellen hoztak különböző elmarasztaló ítéleteket. Két korábbi tanszékvezető külföldre távozott. Az alsóbb szintű oktatói karból 2 orvost bocsátottak el, további 6 enyhébb büntetést kapott. A további alkalmazottak közül 9 főt bocsátottak el, illetve helyeztek át. A megtorló eljárások során sajátosan keveredtek a hatalmi érdekek, a politikai bosszúvágy, valamint a személyes indítékok.

A pusztulás mértéke megközelítette a háborúban elszenvedettet, bár akkor az ostrom 108 napig tartott. Ám míg 1945-ben az újrakezdés reménysége adott lelkierőt a túlélőknek, a forradalom eltiprása után csak kiábrándulás és reményvesztettség maradt.

Molnár László levéltáros