A Semmelweis Egyetem napjainkban díszes formájában megújult belső udvara egészen más képet és légkört mutatott 1956. október 23-án. Ezen a helyen gyülekeztek egyetemünk lángoló tekintetű diákjai néhány oktatóval, hogy az előző napokban megszerkesztett beadványuknak érvényt szerezzenek, és egyben kifejezzék együttérzésüket a lengyelországi események iránt.

A nap melegen árasztotta fényét és kiemelte a mintegy ezer diák sugárzó tekintetét, amely várakozást, reményt és elszántságot fejezett ki. Tudták, nincsenek egyedül, bár nem volt kezükben rádiótelefon, értesültek arról, hogy a többi egyetemi városban is diáktársaik az előző napi nagygyűlésen megfogalmazott követeléseiket utcai tüntetésen fogják előadni. Ugyan a belügyminiszter kétórai késedelemmel megadta az engedélyt a felvonulásra, egyetemünk akkori rektora ezt ellenezte, és az udvar kijárati kapuját lezárta. Ezt az akadályt azonban hamar el lehetett hárítani, így a Budapesti Orvostudományi Egyetem diákjai és oktatói elindultak Budapest XIX. századi szabadságharcokat felidéző szobrai felé. Ekkor még nem tudhatták, hogy a hozzájuk csatlakozó fővárosi emberekkel ráléptek a magyar történelem egyik sorsdöntő eseményéhez vezető útra.

Diákok követelése

Ma már nyilvános filmvetítéseken látható a több tízezer főnyi felvonuló önfeledt öröme, magabiztossága és elszántsága, amely bizonyára a tudatalatti mélységekből tört fel, elsöpörve a tíz éven át elnyomott indulatokat. A felvonulást időszerűvé tette az a körülmény, hogy abban az évben figyelemreméltó változás következett be nemcsak a magyarországi, hanem a szovjet és a lengyel politikai vezetésben, amelynek során az addig elhallgatott súlyos bűncselekmények nyilvánosan is beismerésre kerültek. Ennek nyomán a szovjetek hazánk elhagyására kényszeríttették az ő érdeküket tíz éven át drasztikusan érvényesítő politikai vezetőt, aki saját politikai tömörüléséhez tartozó vezetőit is halálra ítéltette vagy börtönbe vetette. Miután jogtalannak kellett tartani a egyes korábbi politikai vezetők meghurcoltatását, a hatalom szavahihetősége kétségessé vált, elvesztette erkölcsi hitelét, és tekintélyének mélyre süllyedése bátorságot gerjesztett az emberekben. A magyar közélet jelentős személyiségei különböző csoportosulásokban egyre gyakrabban tárgyalták a politikai és gazdasági élet válságából kivezető utat. Az egyetemi diákság érthetően nem tudott és nem akart kimaradni az ország jövőjének a tervezéséből, ezért előbb az ifjúsági szervezet (DISZ) nemzeti elkötelezettségű vezetői javaslatokat készítettek, majd azok elhallgattatását követően az újraszerveződő MEFESZ (Magyar Egyetemi és Főiskolások Szövetsége) már sokkal merészebb követeléseket fogalmazott meg, amelyeket az egyetemi diáknagygyűlések izzó hangulat mellett tömegesen támogattak. A DISZ és a MEFESZ 14, illetve 15 pontot tartalmazó követeléseinek közős vonása volt a nemzeti érdekek előtérbe helyezése. A Budapesti Orvostudományi Egyetem DISZ küldöttértekezletének nyilvánosságra hozott kiadványa a megfogalmazott „célkitűzésekért harcba szólítja egyetemünk minden hallgatóját.

A kiadványban nagy hangsúlyt nyert a nemzet iránt érzett felelősség, ami kivehető a mértéktartó, de akkor bátornak ítélhető szövegből: „követeljük haladó nemzeti hagyományaink tettekben való megvalósítását, március 15-e és október 6-a nemzeti ünnepé nyilvánítását, a Kossuth címer visszaállítását”. Ezenkívül a felhívás szükségesnek tartja az oktatás korszerűsítését, a tankönyvek színvonalának emelését, a hallgatók túlterhelésének megszüntetését, a nem szakmai tárgyak óraszámainak csökkentését, a nemzetközi kapcsolatok megteremtését, a külföldi utazások korlátozásának felfüggesztését. Kétségtelen, a MEFESZ kiáltvány sokkal merészebb, követeli a szovjet csapatok kivonását az ország területéről, a közelmúltban elkövetett politikai bűnök felelőseinek bíróság elé állítását, a hazai politikai és gazdasági rendszer átszervezését és az ártatlanul elitéltek szabadon bocsátását. Az egyes egyetemek követelései azonban nem álltak egymással ellentétben, mondhatni taktikai meggondolások vezették a szövegírókat, az eltérést kizárólag a vágyak és az adott politikai realitások különböző felmérésével szabad magyarázni. Az egyetemek, így a Budapesti Orvostudományi Egyetem 1956 októberében tanúsított szerepének értékelésekor két jelentős tényezőt kell kiemelni: a diákság történelmet formáló képességét, és egységes fellépését. A magyar nemzet az 1956-ban kialakult válság helyzetében, amikor a hatalom elvesztette magabiztosságát, a legégetőbb kérdések megoldásához vezető utat az egyetemi oktatók és diákok jelölték ki.

Elnyomott gondolatok

Az egyetemek képviselőinek pontos helyzetfelismerő képessége, bátorsága és egységes fellépése 1956-ban történelmet formáló erőt jelentett, és összevethető az 1948-as márciusi ifjúság magatartásával, így kerülhetett az 1956-os nemzedék a magyar történelmet meghatározó személyiségek közé. Mindkét nemzedék önfeláldozóan szerepet vállalt azokban a több századot átívelő törekvésekben, amelyek a nemzeti öntudat fennmaradásának és az európai szellemi élet érvényesítésének a feltételét a népben és nemzetben gondolkodó független magyar politikai vezetésben határozta meg. A hazai egyetemek diákjainak és oktatóinak az egységes fellépése előbb meglepetést okozott, majd csodálattal töltött el mindenkit, és a követelések kivívásának a zálogát jelentették. Ennek megértéséhez fel kell idézni, hogy az akkori 20-30 éves fiatalok a magyar nép széles rétegeiből kerültek az egyetemekre, jelentős hányaduk az 1946-1953-as években diáktársaiktól eltérő, kiemelt erkölcsi és anyagi támogatást kapott. A jelentős kedvezményekben részesült diákokra és oktatókra a hatalom úgy tekintett, mint legkedvesebb gyermekeire, akiknek taníttatása csupán az uralkodó politikai rendszernek és nem saját tehetségüknek köszönhető. A családjuk, szűkebb közösségük és a nemzet iránt elkötelezett fiataloknak azonban szembe kellett nézniük az ország válságos helyzetével, személyes rádöbbenésük félrevezetettségük, olykor becsapottságuk határozott állásfoglalásra ösztönözte őket. A jövőkép újragondolása kétségtelenül fontos indítékot jelentett a felvonulóknak, de emellett a tíz éven át elnyomott gondolatok megfogalmazásának a vágya kényszerítően tört elő az emberekből. Az elfojtott indulatok feltörésének a megértéséhez számba kell venni az 1950-es évek magyarországi állapotait, amelyek nemcsak az egyes emberek lelki, szellemi és fizikai létét nehezítették meg, de jelentős károkat okoztak az állami, a közszolgálati intézmények, így az orvostudományi egyetemek rendeltetésszerű működésében.

A második világháború után az emberéletben, gazdasági létesítményekben és épületekben elszenvedett veszteség mellett eljött a számonkérés a történtekért, amely ha már nem talált vétkest, kiterjedt a személyi ellenségeskedésből kiszemelt személyekre is. Így történt ez az egyetemeinken is, ahol a professzoroknak igazolóbizottságok előtt kellett nemcsak múltbeli politikai, hanem külföldi szakmai kapcsolataikról is számot adni, tájékozatlan újságírókat béreltek fel rágalmazó cikkek megírására. Közmunka ürügyén gúnyos tekintetű technikusok utcasöprésre terelték az egyetemi tanárokat. Debrecenben az egyetem névadójának ledöntötték a szobrát, közben azon viccelődtek, hogy ideje lenne professzort akasztani. A félrevezetett fiatalokat felszólították a professzorok intézetvezetési, sőt oktatási tevékenységének a megfigyelésére és azokról jelentés készítésére. Megalapozott indok nélkül egyetemi tanárokat elmozdítottak állásukból, amelynek hátterében a félelemkeltés és a hatalom zavartalan gyakorlása állt. A felsőbb hivatali utasítások előírták a Szovjetunióban alkalmazott orvosi szemlélet beépítését az oktatásba, oroszból fordított tankönyvekkel látták el az orvostanhallgatókat, tudományos kapcsolat szinte kizárólag szovjet kutatókkal volt megengedve, az is csak egyes kiválasztott személyek számára. A egyetem működését folyamatosan zavarta az orvosok fenyegetettsége állásuk elvesztése miatt. A felső hatóság előbb az osztályidegennek tekinthetőket, majd a politikailag megbízhatatlanokat igyekezett elmozdítani munkahelyükről, az intézetvezetők azonban ragaszkodtak a megfelelő beosztottjaikhoz, ezért megegyezésre kellett jutniuk a hatalom képviselőivel. Ez a helyzet azonban már a hatalmat kényszeredetten képviselők számára is visszatetszővé vált, mert az egyetemi feladatokat nem lehetett ellátni és lelkiismeretük is fellázadt. Ezektől a terhektől igyekeztek felszabadulni a fiatal nemzedékhez tartozó felvonulók, akik más jövőt képzeltek el, ugyanakkor a háború előtti társadalmi rendhez való tartózással nem voltak vádolhatók.

Katonai oktatás

A békés felvonulás azonban a hatalom becsmérlő nyilatkozatával szembesült, majd a késő esti órákban brutális ellenállásba ütközött, melynek során egyetemünk egyik V. éves orvostanhallgatója életét vesztette. A tüntetőkkel szemben gyakorolt fegyveres támadás kiszabadította a felkelés szellemét a palackból. A kis számú karhatalmi erők esztelenül alkalmazott fegyverhasználata nem szolgálta a rend helyreállását, ellenkezőleg, további vérrontás elindulását eredményezte. A vérfürdőbe fojtott utcai tüntetés akkor vált népfelkeléssé, mikor a kivezényelt magyar katonai alakulatok a harcosokká előrelépett tüntetők mellé álltak, és másnap már együtt védekeztek a Budapest környéki laktanyákból kiáramló szovjet tankokkal szemben.

Ma már kevesen tudják, hogy minden egyetemen, így nálunk is Katonai Tanszék működött, amelynek feladata a heti két órai katonai elméletek oktatása mellett a nyári fegyveres kiképzés megszervezése volt. Nagy meglepetést okozott nemcsak a Katonai Tanszékek tisztikarának, hanem a több katonai tisztiiskolásnak a csatlakozása a felkeléshez. Ezen körülmények adnak arra magyarázatot, hogy a diákság ismerte a korabeli kézi fegyvereket, és azokat szakértő katonai vezetők irányításával használhatta. Napjainkban sem teljesen ismert, milyen mértékben és melyik városban történt az egyetemisták részvétele a fegyveres harcokban. Úgy ítélhető meg, hogy az egyetemisták túlnyomóan rendfenntartó feladatot láttak el, bár a harci részvételekről mély titkok rejtőzködhetnek a túlélők emlékeiben.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc előzményeit áttekintve világosan kirajzolódik, hogy a Hatalom egyfelől okot adott a követelések előterjesztésére, másfelől maga nevelte ki a vele szembeforduló felkelőket.

Az 1956. október 23-át követő napokban az egész ország megszokott rendje felborult, a főváros lángba borult, a rohanó szovjet tankok ágyúi és a rohamkocsik géppuskái tervszerűtlenül pásztázták az épületeket, amelynek nyomai még napjainkban is felismerhetők. Egyetemünk belső klinikai épületei az utcai harcok középpontjába kerültek, ez egyben azt is jelentette, hogy a történelem egyik pillanatról a másikra harcászati egészségügyi szolgálati feladatot állított orvosaink elé. Erről számol be dr. Dubecz Sándor az 1956-os forradalom és szabadságharc 40. évfordulójára irt „Sebészeti Klinika a tűzvonalban” című könyve, amely a sebesülteket ellátó szakorvos által feljegyzett igen értékes, katonaorvosi és történelmi tanulmányok számára is hasznosítható adatokat tartalmaz. Egyetemünk történetét gazdagíthatja annak számbavétele, hogy a Baross utcai Sebészeti Klinika milyen gyorsan tudta megszervezni és szakszerűen ellátni a tömegesen érkező sebesülteket, milyen magas rendű etikai felfogás érvényesült a szembenállók pártatlan kezelésekor és ápolásakor.

Kórlapok tanúsága

A történészek becslése szerint a fővárosban 16 600 harci sebesülés fordult elő 1956. október 23. és november 9. között. Összevetésként Budapest 1944/1945. évi ostromában 26 000-en sebesültek meg. Egyetemünk mindegyik egysége folytatta kórházi feladatait az 1956-os forradalom idején, a feljegyzések bizonyítják, hogy csak az I. Sebészeti Klinikára 341 magyar és 37 szovjet állampolgárt szállítottak be. A kórházi ellátás sikerének tekinthető az alacsony halálozás (44), annak ellenére, hogy a mellkasi, hasi és fejsérülések nagy számban fordultak elő.

Történészek és politikusok számára egyaránt tanulságos adatokat tárnak fel a kórlapok a harcokban megsebesültekről. Közöttük csak magyar és szovjet állampolgár található, a 341-ből feltűnően sokan (207) a 25 éven aluli korosztályhoz tartoztak. Az orvosi kórlapok adataival is bizonyítható, hogy 1956-ban a magyar fiatalok vettek részt a harci cselekményekben.

Egyetemünk többoldalúan járult hozzá az 1956-os forradalom és szabadságharc győzelméhez, igen hathatósan ötvözte politikai részvételét és egészségügyi szolgáltatását, amelynek dokumentálásával gazdagította az orvostudományt. Megállapítható, hogy a sebesültek ellátásában elért kedvező eredményeket három tényező tette lehetővé. 1. A sebesültek igen gyors elszállítása, 2. az orvosok és ápolók szakszerű és önfeláldozó munkája, 3. A vérellátás megszervezése. Kiemelten kell megemlékezni a hivatásos és az igen nagy számban önkéntesen szerveződött mentőalakulatokról, amelyeknek tagjai a harci egészségügyi szolgálat legveszélyesebb feladatát vállalták el. Visszaemlékezők tanúsítják bátorságukat, amikor a pergőtüzek árnyékában hősiesen igyekeztek leghamarabb elszállítani a sebesülteket. Többen közülük az életüket áldozták fel mentési munkájuk idején, némelyük nevét egyetemünk emléktábláján nap mint nap olvashatjuk, csak egy pillanatra fordítsuk tekintetünket feléjük. Számon tarthatjuk azokat az orvos, ápoló vagy egyéb foglalkozásúakat, akik a forradalom idején megsebesültek, de erről hosszú ideig kellett hallgatniuk, és ma már nem is óhajtanak az elismerésben osztozkodni másokkal. Elkésett kötelességünk lenne nagyobb figyelmet fordítani a forradalom hősi halottaira és túlélőire egyaránt. Ez alkalommal is hajtsunk fejet a forradalom áldozatainak, különösképpen egyetemünk mártírjainak emléke előtt.

Félelemmel terhelten

A magyar történelem ismétlődő sorsszerűsége a győzelem és a bukás érvényesülése ugyanazon eseményekben. Az egyetemi padsorokban közösen megfogalmazott követelések olyan lángot gerjesztettek, amely a nemzet érdekeit elutasító hatalmat felperzselte és nemzeti érdekeket szem előtt tartó kormány létrejöttét eredményezte. A világ közvéleménye felfigyelt Magyarországra, a két világháborút vesztett, területében igazságtalanul megcsonkított ország kiérdemelte a nemzetközi szellemi vezetők méltánylását. A félrevezetett baloldali politikusoknak rá kellett döbbenniük, milyen megalapozatlan volt bizalmuk a Szovjetunió iránt, ennek tulajdoníthatóan az európai kommunista pártok taglétszáma igen jelentősen csökkent, csak az Egyesült Királyságban 50 000-en adták vissza tagsági könyvüket 1956-ban. Hazánkban pedig az ország szellemi vezetői újra kezdtek hinni a magyarság fennmaradásában, mert a nép öntudatra ébredt, és újabb 1000 évre kaphat helyet az európai népek testvéri közösségében.

A mámorító pillanatok azonban rövid ideig tartottak, az idegen érdekek számára nem volt megengedhető Magyarország semleges államformája, ezért összerendezett, hatalmas hadi felvonulást igénybevevő támadás indult el a szabadságát kivívott magyarság ellen. Egyszerre a rémület és a kétségbeesés uralta az országot. A támadás váratlan volt, az erőviszonyok egyenlőtlenek, ezért kimenetele nem volt kétséges. A emberéletben és épületekben bekövetkező veszteségnél nagyobb kárt jelentett előbb a túlélők dermedt lelkiállapota, majd a nemzeti egység széthullása. A hatalom új képviselői a tankokból szálltak ki, és nem rendelkeztek hiteles felhatalmazással, így a harcokban részt nem vevők képviselői bátran tárgyalásba bocsátkozva egyezkedésre törekedtek és sztrájkokat szerveztek, ha lehetséges volt, tüntetéseken adták elő a már csökkentett számú követeléseket. A forradalom leverése után az emberek számba vették túlélési lehetőségeiket, a nagy többség félelemmel terhelten visszahúzódott, némelyek folytatni akarták az ellenállást, sokan elhagyták az országot – sajnálatosan a felkelők közül sokan itthon maradtak –, de voltak, akik most jelentek meg búvóhelyeikről, és csatlakoztak a rendet kierőszakoló idegen katonákhoz. Legsajnálatosabb talán, hogy felbukkantak olyan személyek, akik nagyobb szerepet adtak saját fizikai létüknek, mint közösségi és lelkiismereti kötöttségeiknek.

Hatalmi megtorlás

Az új hatalom hol brutálisan, hol álnokul utasította vissza a nemzeti érdekek érvényesítését, ugyanakkor a széles néprétegek ellenállásába ütközött több hónapon keresztül, emellett igyekezett igazolni magát a nemzetközi nyilvánosság előtt. Ez a sajátos kétszínű politika mutatkozott meg 1957-ben az egyetemek forradalom alatti tevékenységének a megítélésében is.

Az Egészségűgyi Minisztérium titkársága vezetőjének 1957. július 27-én az egyetemek vezetőihez irt levelében a következők olvashatók: „már október előtt éreztük, hogy egyetemeink nem a szocialista egészségügy építésének élén haladnak, egyetemi oktatásunk nem lelkesítette még a munkás és paraszt származású ifjúságot sem a szocialista társadalom építésének a követelésére.” „Októberben bebizonyosodott, hogy professzoraink között kis számban ugyan, de akadtak olyanok, akik az elmúlt évek alatt álarcot viseltek, akik a párt erejének átmeneti gyengülését arra használták, hogy leszakadjanak és hirdessék nacionalista, soviniszta, népellenes jelszavaikat”, továbbá azt írja „Komoly károkat okoztak azok a professzorok, akik az ellenforradalmi akciókban részt vettek, zavart okoztak a diákok között, egyes helyeken közvetve fegyveres akciókra buzdítottak a Szovjetunió ellen.”

Ez az értékelés ma dicséretére válhatna az érintetteknek, de akkor ez megtorlást jelentett, ezért az Egészségügyi Minisztérium vezetősége fegyelmi tárgyalásokat kezdeményezett az orvosegyetemeken. Ez azonban nem volt sikeres, amit maga a fegyelmi eljárásokat elrendelő is bevallani kényszerült az egyetemekhez irt levélben, amelyben sajnálattal állapítja meg a fegyelmi tárgyalások csekély számát. Ezt a hatalom képviselője annak tudja be, hogy a fegyelmi vizsgálatok bejelentéshez kötöttek voltak, és figyelembe kellett venni a professzorok további „érvényesülési lehetőségét is”. Ebből a levélből egyértelműen kiderül, hogy a brutális eszközöket használó hatalom is meghátrál az összefogással és a szakmai tekintéllyel szemben. Áttekintve a fegyelmi tárgyalások összefoglaló anyagát, többeknek feltünt, hogy a Debreceni Orvostudományi Egyetem nem számolt be fegyelmi tárgyalásokról, annak ellenére, hogy az egyetem akkori dékánja személyesen vett részt a forradalmi mozgalomban. Budapesten állásvesztésre ítélték dr. Pataky István docenst, írásbeli megrovásban részesítették dr. Hedri Endrét, dr. Kudász Józsefet, szóbeli feddést kapott dr. Bálint Péter és dr. Nyírő Gyula. A legnagyobb visszhangot dr. Hajnal István tanszéki állásának elmozdítása jelentette, mivel az egyetem akkori rektorának a forradalmat elmarasztaló állásfoglalását nyilvánosan és ízes magyarsággal visszautasította. Ennek kapcsán Kádár János levelet intézett Hajnal professzorhoz, amelyben az alábbiak olvashatók: „De ha Ön ebben a rendszerben oktatói tisztséget vállalt, nem volt joga ahhoz, hogy tanítványai lelkét mérgezze.„ Ezeket a sorokat merészelte a hatalom megküldeni annak a neves orvosprofesszornak, aki helytállásával 1944-ben megmentette – ha csak néhány évre is – a kolozsvári egyetemet, és lerakta a napjainkban is működő marosvásárhelyi orvostudományi egyetem alapját, amely a magyar nemzet ötödik orvostudományi egyetemének tekinthető. Ez a levél amellett, hogy bemutatja a sorait rendezni igyekvő hatalmi gépezet legfőbb vezetőjének a beleszólását az egyetem életébe, jól tükrözi a diktatórikus politikai rendszer egyetemek feletti uralmi jogának a nyílt gyakorlását, lesöpörve az 1956-os követelések között szereplő egyetemi autonómia iránti igényt. Ezen túlmenően azonban kirajzolódik a következő 33 év államvezetési eljárása, amelyben a döntések általában megalapozott szakmai vélemények, és mindig a széles körű közvélemény mellőzésével születtek meg.

Örökségünk jelene

Az államigazgatás szerepe az egyetemek életében természetesen sok oldalról megközelíthető bonyolult kérdés, mert a kapcsolatban egyik fél sem tekintheti magát sem függőnek, sem függetlennek a másiktól. Így ezen a ponton tehető fel a kérdés: mennyiben érvényesült egyetemünk 1956 forradalmi mozgalmának öröksége? Talán mondhatjuk, hogy az 1956-os követelések mind teljesültek, de ha igen, akkor mennyiben élvezhetjük azok előnyeit? A nemzetközi kapcsolatok szabadsága igen örvendetes, de vajon helyes-e a fiatal orvosok és ápolónők tömeges külföldi munkavállalása? A nemzeti függetlenséget katonai tekintetben elértük, kérdés azonban, hogy mennyiben szükséges őrködnünk tudományos, kulturális és gazdasági értékeink felett? 1956 forradalmi mozgalma a nemzet iránti kötelességérzést, a közösség felelősségének és összefogásának a gyakorlását mutatta be és hagyta örökségként az utódokra. Ez olykor teherként nehezedik ránk, de gyakrabban arra ösztönöz, hogy széles körben és egymás javaslatait figyelembe véve nyújtsunk be javaslatokat a hazai egészségügy és felsőoktatás fejlesztése érdekében. A jelen társadalmi, politikai és gazdasági körülmények ugyan alapvetően eltérőek attól, amivel szembesült az 1956-os nemzedék, de tudnunk kell, hogy egységes, önfeláldozó és határozott fellépésük ma is éltető erőt jelent a nemzet érdekeit szolgáló törekvéseinkben.

Dr. Jeney András

A Budapesti Orvostudományi Egyetemen 1956-os szerepvállalásért egyetemi fegyelmi büntetésben részesültek Hallgatók Kizárás: Zilahy Tibor IV. éves gyógyszerészhallgató 4 félévi eltiltás: Baksa József V. éves, Palkovits Miklós V. éves és Réffy Antal II. éves orvostanhallgató 2 félévi eltiltás: Naszlady Attila IV. éves, Szidon Gyula IV. éves orvostanhallgatók, Prezneczki László II. éves fogorvoshallgató Szigorú megrovás utolsó figyelmeztetéssel: Kulin Sándor IV. éves orvostanhallgató Megrovás: Gulyás János IV. éves orvostanhallgató Oktatók Professzorok, docensek Elbocsátás: Pataki István docens (Gyógyszertani Intézet) Írásbeli megrovás: Kudász József professzor (IV. sz. Sebészeti Klinika), Nyírő Gyula professzor (Elme- és Idegkórtani Klinika) Szóbeli feddés: Hedri Endre professzor (I. sz. Sebészeti Klinika), Horay Gusztáv professzor (I. sz. Szemészeti Klinika) Oktatók, orvosok Elbocsátás: dr. Kokas Ferenc adjunktust (I. sz. Sebészeti Klinika), dr. Khoór Ödön tanársegédet (Ortopédiai Klinika) Írásbeli megrovás: dr. Horányi Mihály tanársegéd (I. sz. Belklinika), dr. Molnár Lajos tanársegéd (I. sz. Sebészeti Klinika), dr. Pataky Zsigmond adjunktus (I. sz. Sebészeti Klinika), dr. Zombori József tanársegéd (Biokémiai Intézet) Szóbeli feddés: dr. Sipos József és dr. Vargányi Márta tanársegédek (II. sz. Belklinika) Áthelyezés: dr. Losonczy György (Katonai Egészségügyi Tanszék?) Egyéb alkalmazottak Elbocsátás: Diebl György irodakezelő (Diákotthon) Áthelyezés racionalizálás címén: Bognár József előadó (ÁOK Dékáni Hiv.), Illyés Mihály kollégiumi igazgató (Diákotthon), dr. Kemény István főelőadó (Gazd. Ig.), Országh Elek főelőadó (Gazd. Ig.), Nagy Jánosné titkárnő (Gazd. Ig.) A meglévő iratok alapján a névsort összeállította: Molnár László levéltáros