Gaál Páter

Mi a paraszolvencia? Hála, kényszer, kulturális tradíció, remény, erőszak az orvoson, vagy a bizalmi tőke eróziója? Többek között ezt boncolgatja PhD-dolgozatában és az ebből készült tanulmányában dr. Gaál Péter, az Egészségügyi Menedzserképző Központ egyik létrehozója, programvezetője, az egészségpolitikai tantárgy oktatója. Figyelemfelkeltő eszmefuttatásából adunk most ízelítőt.

A fiatal szakember még medikus korában diák-önkormányzati vezetőként kezdett érdeklődni a menedzsment- és egészségpolitikai kérdések iránt, orvosi diplomáját 1993-ban kapta meg egyetemünkön. PhD-téziseit a Londoni Egyetemen dolgozta ki, ahol Master of Science fokozatot is szerzett egészségügyi menedzsmentből. Dolgozatának tárgya a hazai paraszolvencia jelenségének kutatása, elemzése, feltárása. Az egészségügy reformjának etikai, közgazdasági, politikai vonatkozásai iránt elkötelezett szakember munkája ez a tudományos elemzés. A témáról tanulmánya jelent meg az Egészségügyi Gazdasági Szemle 2004 májusi különszámában, és különböző angol nyelvű tudományos folyóiratokban. Ebben a szerző tisztázza a jelenség egészségpolitikai jelentőségét, értelmezi a kutatás elméleti hátterét adó motivációs tényezőket. Ismerteti az empirikus vizsgálat módszertanát, végül összefoglalja a legfontosabb eredményeket és azok egészségpolitikai jelentőségét is. A közepes méretű magyar város háztartásait reprezentáló mintán végzett felmérésben kombináltan alkalmazott kérdőíves felmérést és mélyinterjút.

Háttér-motivációk

Évtizedek óta lezáratlan a vita a paraszolvencia egészségpolitikai jelentőségéről és megszüntethetőségéről. Az államszocialista időszakban kialakult hálapénz-értelmezés szerint a pénzadás a beteg spontán, minden kényszertől mentes hálanyilvánításából fakad. E szerint az aktust a beteg jogának tekintik, és ezzel szinte megkérdőjelezik a jelenség fontosságát, amellett, hogy az egészségpolitikusok, kormányzati ciklustól függetlenül egyetértenek abban, hogy meg kell szüntetni a paraszolvenciát. Pedig a hálapénz-értelmezés elfogadása éppen az egészségpolitika beavatkozásának szükségességét vonja kétségbe. Az értelmezésben lévő hála-korrupció kettősségből azt a következtetést lehet levonni, hogy a pénzadás háttérben meghúzódó motivációk határozzák meg: kell-e a jelenségnek egészségpolitikai jelentőséget tulajdonítani. Egy egészségügyi rendszer teljesítményét az jellemzi, hogy mennyire képes elérni kitűzött céljait, és egy jelenség fontosságát az határozza meg, mennyire befolyásolja azt a célok elérésében. Ezek szerint a paraszolvencia megszüntetését akkor kell megoldandó problémának tekinteni, ha kedvezőtlen hatása a célok elérésében bizonyíthatóvá válik. Egészségpolitikai jelentőségét tehát összegezve az adja, ha rontja az egészségügy hatékonyságát, sérti az esélyegyenlőséget az ellátások hozzáférésében, és a szegények számára aránytalan megterhelést jelent.

A paraszolvenciával foglalkozó empirikus kutatások ugyan nem zárták ki a hála motiválta pénzadást, de az eredményekben érdekes ellentmondások figyelhetők meg. Például a felmérésekben szereplők között voltak, akik előre adtak pénzt az orvosnak, mégis úgy nyilatkoztak, hogy hálából tették ezt, ami nem összeegyeztethető. A kezelés befejezése után adott pénz a hála önkéntes kifejezése a gyógyulásért, amely semmiféle hatással sincs a szolgáltatás mennyiségére és minőségére.

Kényszerszülte köszönet

Mi a paraszolvencia? Hála, kényszer, kulturális tradíció, remény, erőszak az orvoson, vagy a bizalmi tőke eróziója? A kutatás célja éppen ennek a zavaros helyzetnek a tisztázása volt. A felmérésekben megkérdezettek bár a kérdőíven a köszönetnyilvánítást, a hálát, a szokást nevezték meg a pénzadás okául, a mélyinterjú közben szinte mindig felmerült valamilyen kényszerre utaló motívum. A paraszolvencia mögött meghúzódó tényleges motivációk a kényszer különböző formái lehetnek. Tisztázatlan extra szolgáltatások és jogosultságok, a bizalom hiánya, a helyzetek félreértelmezése, esetleg direkt kényszer a szolgáltatótól. Merjenek-e panaszkodni, mi lesz a következmény, megkérjék-e előre az orvost, feloldja-e a szorongást, biztonságot, garanciát ad-e, ha úgy érzik, megvásárolták a túlterhelt szakember figyelmét? A paraszolvenciaadásban megnyilvánulhat a jövőre vonatkozó szándék is, hogy a beteg később is visszamehessen ahhoz az orvoshoz, akit lekötelezett.

Az interjúk nagy részében valamiképpen szóba került az orvosválasztás és a paraszolvencia közötti kapcsolat. Általában úgy, hogy az orvos személyének megválasztásakor a kiszemelt doktor már eleve számít a hálapénzre. A felfogás szerint minél pozícionáltabb a gyógyító, annál magasabb a hála összege. Van, aki a róla való fokozott gondoskodást, a vártnál több figyelmet extra szolgáltatásként értelmezi, amiért fizetség jár, más a lelkiismeretes munkára és az orvosi esküre hivatkozik, de azért be akarja biztosítani magát minden esetre. Ám szinte senki sem elég tájékozott arról, hogy mi van a szolgáltatáscsomagban, és mi az, ami az extrákhoz sorolható, éppen azért, mert a rendszer jóval többet ígér, mint amit a rendelkezésre álló összegekből a valóságban nyújtani tud. A felmérés alanyai a szolgáltatói kényszernek finomabb formáira is utalnak: a nagy zsebű köpenyektől kezdve a halogatott beavatkozásokig.

Félreértett viselkedés

A kutatás során azonosított legérdekesebb hálapénz-motiváció azonban a viselkedés és a konvencionális helyzetek félreértése. Mivel a betegekben kialakul egy kép arról, hogy körülbelül mire számíthatnak, ha szükségük lesz ellátásra, sokszor akkor is szükségesnek érzik a pénzadást, amikor a vártnál több törődést, több figyelmet kapnak, pedig a lelkiismeretesen, gondosan dolgozó orvosoknak eszükben sincs ezzel ’hálapénzes’ jelzéseket küldeni, és hihetetlen kellemetlenül érzik magukat a hálapénz-jelenetekben. Engem mindig zavart a hálapénz, mondja az orvos, a beteg meg úgy nyilatkozik: persze hogy elfogadják, várják is, rájuk van írva.

Ennek alapján joggal mondható, hogy a hálapénz a legritkábban fejezi ki a valódi hálát, annak klasszikus értelmezésében. Elgondolkoztató, hogy a hálapénz fogalomhoz mégis milyen csökönyösen ragaszkodik a közfelfogás. A kormányzat, az orvosok, a betegek is. A kutatás eredményei azt tükrözik, a fogalom egy olyan mítosz, amely megpróbálja elfogadhatóvá tenni az elfogadhatatlant. Mindennek felismerése azonban már az első lépést jelenti a probléma megoldásának útján.

Urbán Beatrice