Horváth Attila

Nézem a frissen kifőtt kávén tornyosuló tejhabot. Beszélgetőpartnerem rászórja a gőzölgő habhegyre a lényeget, az illatos fahéjat. Kéken fénylő szeméből azt olvasom: jólesik ez a délutáni lazítás. Dr. Horváth Attilával, a Parodontológiai Klinika PhD hallgatójával munkáról, életről, hivatásról beszélgetünk.

– Egyszerű gyerek voltam – meséli magáról – nem törekedtem sem Farkas Bertalanná, sem Luke Skywalkerré válni, mint akkortájt minden, magára adó kispajtásom. A vízhatlan overál és a nagy sárga autó miatt csatornatisztító szerettem volna lenni. Később, a Szentimrevárosi Ciszterci (József Attila) Gimnázium karizmatikus pedagógusainak hatására, történelem-német szakos tanárként képzeltem el az életemet. De érdekelt a földrajz és a biológia is, s mivel mindenképp emberekkel akartam foglalkozni, az orvosi egyetem lett a befutó.

– Miért éppen a fogorvosi kar?

– Fogorvos édesanyám szerettette meg velem ezt a hivatást. Lenyűgözött a gombokkal mozgatható kezelő szék. Mivel először egy ponttal lecsúsztam a felvételiről, elkezdtem mentőzni. Mindenkinek lehet káros szenvedélye, nekem – a Máltai Szeretetszolgálatnál – ez máig megmaradt.

– Medikusként azt kaptad, amire számítottál, vágytál?

– Az élettan volt számomra az első olyan tantárgy, ahol az emberi szervezetet nem egy vizsgára bebiflázandó idegen nyelvű adathalmaznak, hanem – talán Valaki által megszervezett – csodálatos folyamatok rendezett, logikus egymásra épülésének láttam. Ettől kezdve éreztem úgy, hogy remek helyen vagyok, rátaláltam arra, amivel szívesen foglalkoznék egész életemben.

– Az utazás, a világlátás az egyik hobbid. Hogyan tudtad ezt akkor az egyetemmel összeegyeztetni?

– Igyekeztem a kötelező klinikai gyakorlatokat külföldön eltölteni, összekötve a szakmai nyelv gyakorlását az észak- és nyugat európai fogorvoslás megismerésével. Bőven jut idő ilyenkor turistamentesen beleszippantani az ország hangulatába, kultúrájába. Kerülhet persze meleg helyzetbe az ember (fogorvostan-hallgató), ha például egy nemzetközi dzsemborin, a brit sörkultúra alapos tanulmányozását sátrában kipihenve azzal ébresztgetik, hogy „camp dentist”-ként sürgősen el kell látnia a sátorrúdnak esett kisfiú törött fogát…

– A rossz nyelvek szerint könnyű HÖK-ösként kijutni…

– Az évfolyam önkormányzati delegáltjaként érdekes és tanulságos volt bepillantani az egyetem „kulisszatitkaiba”, részt venni a Kari- és az Egyetemi Tanács munkájában. A tanulmányutaknak ehhez nincs közük.

– Hogyan kezdtél el TDK-zni?

– Negyedéves voltam, amikor Kövesi György docens úr megkérdezte, lenne-e kedvem a Parodontológiai Klinikán TDK-zni a szájüregi prekancerózisok témakörében. Mivel az utóbbi 30 évben ötszörösére emelkedett a szájüregi rák miatti halálozás Magyarországon, időszerűnek tűnt a téma. Így csöppentem a kutatásba, s a TDK Konferencián az orális leukoplákiák non-invazív differenciál diagnosztikai módszerével értem el helyezést. Örvendetes, hogy a kreditrendszer immár plusz ponttal jutalmazza a TDK munkát.

– 1999-ben végeztél. Már az új rezidensi rendszerben kezdtél dolgozni?

– A mi évfolyamunk volt a megújult központi gyakornoki rendszer prototípusa. Fontos és hiánypótló kezdeményezésnek tűnt. Bár jó szándékú alapgondolata – frissdiplomások széles spektrumú gyakorlati tudáshoz juttatása, önállóan dolgozva tapasztalt, igényes szakorvosok mellett –, sajnos, nem teljesült maradéktalanul. De ebből a szempontból is szerencsésnek mondhatom magam. Az egyetem legkisebb, 70 m2-es klinikáján szakmai segítségben sosem volt hiány. Az idősebb kollégák, de akár az intézetigazgató Gera István dékán úr is készséggel odajött a székhez, ha tanácsra volt szükségünk.

– Központi gyakornokként jutott idő a szakmai kutatásra?

– A fogszakorvosi, majd a parodontológus szakorvosképzés évei alatt is folytathattam a diákkörösként elkezdett munkát, illetve bekapcsolódhattam a klinika újabb kutatásaiba. Dőri Ferenc, Keglevich Tibor és kiváltképp Windisch Péter kiterjedt külföldi kapcsolatai is szerepet játszanak abban, hogy a legújabb anyagokat és technikákat tudjuk használni, vizsgálni, továbbfejleszteni. Ezek eredményei jelentős európai és észak-amerikai szaklapokban jelennek meg.

– Időközben PhD-hallgató lettél…

– Adott volt az irány, hogy a doktori képzést a fogágy irányított szövetregenerációjának témakörében kezdjem el. A terület érdekes és aktuális. Beteganyagban sajnos nincs hiány, mivel a parodontális megbetegedés – az ínygyulladástól a fogágypusztulásig – a felnőtt magyar lakosság több mint 90%-át érinti. Feladatunk a fogágygyulladás megszüntetése, az etiológiai faktorok kiküszöbölése és lehetőség szerint a regeneráció elindítása. Kutatási témám az ezt elősegítő, az irányított szövetregenerációban szerepet játszó csontpótló anyagok, additív hatások és műtéttechnikák összehasonlító vizsgálata. Nehézséget csupán az okoz, hogy a felső három évfolyamon három nyelven tartott előadások és gyakorlatok, valamint a betegellátás mellett kevés idő marad a PhD munkára.

– Mit gondolsz az egyetemi doktori képzésről?

– Színvonalasnak tartom. A kurzusok széles témaköröket fognak át logikus felépítésben. Választ adnak olyan kérdésekre, amelyek komoly fejtörést okoznak egy blaszt stádiumú kutatónak. Helyére kerülnek a tudomány eddig nem definiált terminus technicusai, feltárulnak hozzáférhetetlennek tűnt online adatbázisok, segítenek saját kísérlet tervezésében, kivitelezésében és a publikálás gyakori buktatóinak kivédésében. A képzés technikai részleteivel kapcsolatban pedig igen segítőkész a doktori titkárság vezetője, Márton Emőke és csapata. Negatívumként talán az említhető, amit már több helyről hallottam, hogy a doktori képzést (nappali tagozatos hallgatóként is) a maximális, redukálatlan napi rutinmunka mellett kell végezni. Ami – ismerve a magyar egészségügyben dolgozók túlhajszoltságát – messze nem tűnik ideális háttérfeltételnek.

Úgy hiszem, hogy az egészségügyben – kiváltképp az egyetemeken – dolgozók többségét a hivatásszeretet hajtja. Az anyagi és erkölcsi elismerés sajnos ma aligha nevezhető motiváló tényezőnek. Ám mindez nem lehet kibúvó a minőségi munka alól. Aki a feladatot vállalta, annak igaz szívvel, becsülettel, a betegekkel etikusan, empatikusan, tudása legjavát adva, lelkiismeretesen kell helytállnia úgy a kutatásban, mint a gyógyításban.

– Érdemes?

– Mindent összevetve, a klinikai betegellátás felelősségével, az oktatói munka szépségével és a kutatás kihívásaival együtt jó újra hallgatónak lenni. Érdemes az úton tovább haladni.

Urbán Beatrice