Nagy adomány, ha egy könyvbemutató elgondolkodtatásra késztet, gondolatláncolatokat indít a résztvevőben kultúrelemként a befogadó számára. Ez is volt a cél március 20-án este a Magyar Kultúra Alapítvány székházában. A siker, a Semmelweis Kiadó legújabb könyvének és magának a bemutatónak a sikere, nem maradt el.

Művészet és marketing, kultúra és gazdaság fogalmainak összekapcsolása kétségtelenül nem szokatlan a 21. század emberének, akit reklámok kísérnek akarva-akaratlan. Csak akkor kezd el furcsa konstellációnak látszani, ha a mélyére ásunk a paradoxnak tűnő fogalomházasságnak. Erről szólt a könyvbemutató számos megszólalója és azt követően az együttgondolkodás, az eszmecsere.

Táncos László grafikus művész rövidfilmje az általa készített könyvborító genezisének izgalmait kétségkívül átragasztotta a jelenlévőkre; egyúttal azt is meggyőzően demonstrálta, hogy a trivialitásoknak látszó élethelyzetekben vagy akár az elhanyagolt építményekben ott lapul alkotója és annak kultúrája minden nyűgével együtt. Az emberi kreativitásnak nyomát így bárhol megtalálhatjuk: a szarkasztikusan bemutatott céllövöldében, az omladozó trafóházban, a cölöpépítményes horgásztanyán, vagyis a nem választott címlap lehetőségeken, vagy éppen egy lepukkant községi fürdőmedence időmarta lépcsőjén. Végül is ez a metafora nyerte el az író tetszését, és vált címlappá.

Dr. Magyari Beck István

Kérdés az, hogy hajlandók vagyunk-e élettapasztalatainkat, élettörténetünket háttérként használva érzéseket, gondolatokat és vágyakat belevetíteni világunkba. Mihelyt ez a csoda megtörténik, a torzóban hagyott „mű” életre kel, megszületik. Kétségkívül jóval nagyobb kreatív gondolkodásra és empátiára van szükségünk, hogy aktuális befogadó-alkotóként ezt észrevegyük, s értékeljük is.

Ez lenne a kortárs művészet lényege? Egyszerű fehér lap, amelybe mi, befogadók szabadon alkothatunk? Ha igen, akkor ne csodálkozzunk azon, hogy a kortárs képzőművészet főleg a vájtfülűeket vonzza, a tömegkultúrán élőket pedig taszítja. Amíg popművészeten növünk föl, addig nem lehet csodálkozni azon, hogy az éppen megszülető kortárs művészet holdudvarának kiterjedése elmarad a tömegkultúráétól.

Az elvárások paradoxonának is nevezhetnénk azt, hogy a multimédia képregényen felnőtt befogadótól alkotást várunk el, amikor a kortárs művészet „fehér lap” alkotása elé áll. Hogy lásson rajta valamit a tömegkultúrán pallérozott honpolgár, ahhoz kreatív szocializáló környezetben kellene felnőnie. Ehhez pedig fel kellene forgatnunk gyökerestül a 21. századi gazdaságpörgető, (ön)kizsákmányoló életformát. Időt kellene áldoznunk az ontológiai lényegre, az élet esztétikumának megérzésére és kifejezésére. Ehhez tehát olyan nemzedék tagjainak kellene lennünk, akik megélik individualizmusukat és tetteikkel kreatívan interpretálják az őket befolyásoló társadalmi áramlatokat. Ekkor talán társadalmi méretet öltene „a kulturális igényszint megemelkedése”. Már nem lenne kérdés – az egymás kezét fogó területek, a művészet és gazdaság megelégedésére –, hogy az így születő tömeg milyen jellegű kultúrára áhítozna…

És addig mit tegyünk? Talán amíg ez a társadalmi metamorfózis (és szándékosan nem írtam utópiát) végbemegy, addig örvendeznünk kellene annak, hogy nincsenek már készen kapott, tálcán felkínált teremtett világok, hanem szabad alkotás van. A kortárs művészet darabja nekünk, az embernek szabad teret ad, amolyan szabad vázlatot, és művé csak akkor válik, ha kreatív projekcióként fogadjuk be egyénített világunkba.

A könyv szerzője, Magyari Beck István professzor műve bemutatóján is demonstrálta, hogyan lehet sziporkázó gondolatokkal és a háttérzeneként duruzsoló érzelmekkel kulturális értéket teremteni. „Ami a könyvből kimaradt” című előadásával magával ragadta a közönséget. Arra a provokatív hozzászólásra, hogy szinte blaszfémia a kultúrát, művészetet és az elemi létfeltételeinket felszámoló, fenntarthatatlan gazdaságot fogalmi és gyakorlati szinten összekapcsolni, frappáns választ adott: éppen a kultúra mentheti meg a gazdaságot a csődtől. Hogy mire gondolt pontosan, azt csak találgathatjuk. Talán arra, hogy fel kellene találni a fenntartható gazdaság kultúráját is. Ha a fenntarthatóság gondolatát a művészet mustármagként el tudja vetni a közgazdaságtani gondolkodásba, akkor nemcsak e két tudományterület sikeres házasságáról beszélhetünk, hanem a művészet szó szerinti éltető erejéről. A fennmaradás után pedig jöhet az élet élvezete, a kreatológia virágkora. Így már úgy tűnik, nem paradoxon a kultúra/művészet és a gazdaság házassága, hanem sokkal inkább a fenntartható élet melegágya.

Kiss Hajnal