Tisztelt Rektor Úr!

Az Urológiai Klinika volt pácienseként szeretném kifejezni elismerésemet az ottani munkáról, valamint köszönetet mondani mindazoknak, akikről közelebbi személyes benyomást szerezhettem. Az elmúlt két hónapban ugyanis két műtéten estem át a klinikán.

Ötvenhét éves vagyok, egy másik felsőoktatási intézmény (ELTE) oktatójaként, s „oktatásszervezőként” elég jól látom, milyen nagy különbségek lehetnek a tanár-diák viszonyban még egyazon intézményen belül is. Hogy a lényeg felé kanyarodjak, megjegyzem: életem különböző szakaszaiban saját bőrömön tapasztalhattam a hazai kórházi ellátást különböző helyeken. S a kórház afféle betegraktárként maradt meg emlékezetemben, mely arra szolgál, hogy a teljes bizonytalanságban tartott páciens kéznél legyen, ha az orvosnak esetleg tervei volnának vele.

Nos, efféle attitűdre számítottam ezúttal is. Ehelyett, mihelyt az előre egyeztetett napon megjelentem a helyszínen, úgy éreztem, hogy egy jól olajozott gyógyító gépezetbe csöppentem, ahol – miután választhattam az üres ágyak közül – a nővérek és az orvosok láthatóan előre megírt forgatókönyv alapján, mindent pontosan előre elmagyarázva kísérgettek (tehát nem küldözgettek!) egyik vizsgáló helyszínről a másikra. Este, a műtéti előkészületek „legkínosabb” részén túljutva, a nővért faggatva tudtam meg: azért mondanak el mindent előre és részletesen a betegnek, hogy oldódjék a szorongása. Az udvariasság és figyelmesség jellemző volt a takarítókra is.

Szándékosan nem említettem konkrét neveket. De senkit sem szeretnék a véletlenszerűen szerzett jó benyomásaim alapján az irigység céltáblájává tenni, vagy pedig olyasvalakit, akit nem említek (pedig talán még érdemesebb lenne a dicséretre), a mellőzéssel megbántani.

Mindazonáltal mégis kiemelném azt az orvost, aki „altatóorvosként” szerepel (noha nem altatott el, a fiatal doktornő vigyázott rám, hogy a műtét közben semmit se érezzek). Szakterületénél fogva nincs annyira rivaldafényben, mint a látványosabb munkát végző sebészek. Ritkán láttam őt, mindig sietve, de arra bőven szánt időt, hogy a műtétre készülő beteget kikérdezze, félelmeit nyugodt beszédével, higgadt és részletes válaszaival eloszlassa. Mielőtt másodjára távoztam a kórházból, tanácskérés végett „elcsíptem” a folyosón. A pár perces „interjú” meggyőzött arról, hogy ahogy sejtettem is, kiváló emberrel, elhivatott orvossal akadtam össze.

A sebészek közül a műtétet végző orvosról is elismeréssel kell szólnom. Az volt a benyomásom, hogy kollégái is kedvelik, s az ifjabb nemzedék sem pusztán a korának s rangjának kijáró köteles tisztelettel veszi körül, hanem azért, mert tanulni lehet tőle.

Mint említettem, magam is oktató vagyok, és szeretek is oktatni. Ugyanakkor az elmúlt években elkezdtem már érezni az évek súlyát. Talán azért is esett olyan jól látni egy korombélit, aki nem látszik veszíteni fiatalos lendületéből, mert ez reménnyel tölt el, hátha csak átmeneti kifáradásról van szó az én esetemben is.

Mindenesetre utólag örülök, hogy volt merszem mindkétszer az éber állapotban végzett beavatkozás mellett dönteni. Nemcsak azért, mert ahogy egyik fiatal kollégája biztosított róla, „érdekes lesz végignézni a monitoron, ahogy a doktor úr” operál, de még érdekesebb volt látnom, hogy milyen élvezettel végzi azt.

Mindannyian emlékszünk az iskolai dolgozatírásra. A jó tanulók egy része féltékenyen takarja kezével művét a többiek elől, mások bepillantást engednek alkotásukba. A szakértők is ilyenek: egy részük féltékenyen őrzi tudását így biztosítandó pótolhatatlanságát abban a szakmai „niche”-ben, amelybe bedolgozta magát. Másik részük – ilyennek ismertem meg az én doktoromat is – szinte gyermeki örömmel igyekszik továbbadni a megszerzett tudást. Azt hiszem, ezek az igazi tanárok. Nemcsak ifjabb kollégáinak, de nekem, a betegnek is részletesen elmagyarázta a monitor segítségével, mit miért és hogyan csinál műtét közben. Úgy vettem észre, jó benyomást tett az angol nyelven oktatott külföldi medikusokra is.

Röviden összefoglalva, betegként és oktatóként egyaránt örülök, hogy a sors összehozott vele. Egyedül azt sajnálom, hogy örökösen sietett valahová, s így mindezt nem tudtam neki személyesen is elmondani. Igaz, akkor ez a levél talán meg sem született volna.

Kedves Rektor Úr, még egyszer gratulálok az Urológiai Klinikán tapasztalt bánásmódhoz és munkához, amely remélhetőleg a Semmelweis Egyetem többi gyógyászati részlegére is jellemző.

Tisztelettel:

Nagy Sándor PhD
Törökbálint

*A levél rövidített, szerkesztett változatát közöljük – a szerk.