Mintegy tizenötezer régi könyv kapott méltó elhelyezést a Központi Könyvtár október 4-én ünnepélyes keretek között megnyitott új egységében. A régi könyvek ünnepének is nevezhető esemény moderátora Vasas Lívia, a Központi Könyvtár főigazgatója volt. Megnyitó beszédében Tulassay Tivadar rektor a könyv szeretetének fontosságát hangsúlyozta. A megnyitó alkalmából kiváló könyv és olvasástörténeti előadások hangzottak el.

Monok István, az Országos Széchenyi Könyvtár főigazgatója a XVII. századból megmaradt orvosok és gyógyszerészek tulajdonában lévő házi könyvtárakat elemezte. Összevetette a nyugat- és kelet-európai orvosok, gyógyszerészek szakmai tájékozottságát a birtokukban lévő könyvek alapján. Mint összegezte, a kelet-európai orvosok, gyógyszerészek nem a kornak megfelelő legfrissebb szakirodalmat olvasták, könyvtáruk összetétele ugyanakkor arra utal, hogy műveltségük, érdeklődésük sokkal tágabb volt, mint nyugaton élő kollégáiké.

Monos Emil Professor Emeritus a régi fiziológiai szakkönyvekről tartott alapos és kiválóan illusztrált előadást. Virág József (ÁOK V.) az első patológiai szakkönyvekről adott elő (felkészítője Zalatnai Attila docens volt).

A rendezvényen Rausz Eszter (ÁOK V.) A XVII-XVIII. századi könyvek a törvényszéki kórbonctan tárgyköréből címmel tartott előadást (felkészítője Sótonyi Péter Rector Emeritus volt). A következő írásban a medika a kezdetektől foglalja össze e tudomány legfontosabb, legérdekesebb írásos emlékeit.

Tolnai

A törvényszéki orvostan írott történelme

Minden tudósban él a vágy, hogy elméleteit, felfedezéseit a világ elé tárja. Akár kőtömbökön, égetett agyagtáblákon, papirusztekercseken vagy papíron; a tudás továbbadásának, az új ismeretek elterjesztésének igénye minden korban fellelhető. Ezzel a törekvéssel találkozunk az igazságügyi orvostan, korábbi nevén törvényszéki orvostan területén dolgozó orvosok-tudósok körében is.

Törvényszéki orvostan csak a megfelelő jogi rendszerrel és államszervezettel rendelkező államokban lehetséges. E tudomány fejlődése szorosan összekapcsolódik az orvosi-biológiai ismeretek gyarapodásával, a természettudományos felfedezésekkel és az orvoslás más területein alkalmazott új eljárásokkal. A történelemben visszatekintve elsőként a törvényeiről híres Hamurabi (i.e. XVIII. sz.) korát említjük. A fennmaradt írásos dokumentumok szerint már akkor folytattak bírósági tárgyalásokat orvosok ellen „műhiba” gyanúja miatt. Az Ebers-féle tekercset tanulmányozva kiderült: az ókori Egyiptomban is végeztek helyszíni szemlét, rendfenntartók és orvosok jelenlétében.

A Római Birodalomban Celsus (i.e. I. sz.) és Galenus (i. sz. II. sz.) által leírtak maradtak ránk. A történelemben először a római jog ismerte az öntudatzavar és az elmebaj azon formáit, amelyek kizárták a beszámíthatóságot. A kora középkorban az orvostudomány fejlődése megállt, a feudális rendszert szinte semmilyen jogrend nem jellemezte. A Kínai Birodalom tudósait mindez nem befolyásolta. Hsi-Yuen-Lu 1248-ban öt kötetben foglalta össze ismereteit a törvényszéki orvostanról.

Esküdt sebészek

Európában az első, törvényszék által elrendelt boncolást 1308-ban Bolognában végezte Bartolomeo de Varginana egy örökösödési per kapcsán, mérgezés gyanúja miatt. De a kontinensen egészen az 1500-as évek közepéig nem hoztak olyan törvényt, amely rendelkezett volna a halottszemlét végző, illetve a látleletet készítő képzettségéről, és meghatározta volna az orvosok jogi eljárásokban játszott szerepét. A halott-vizsgálatokat rendszerint céhbeli borbélyok, hadisebészek és felcserek végezték. A szüzesség megállapítására, s ezzel a nő házasságra való alkalmasságának megítélésére tiszteletbeli asszonyokat, bábákat kértek fel.

A Német-Római Császárságban 1532-ben lépett életbe a bíróságokon orvos szakértő meghallgatását előíró törvény. Alsó-Ausztriában 1656-ban hoztak hasonló rendeletet. E szerint. halottat eltemetni, illetve emberölési ügyben bírósági ítéletet hirdetni csak esküdt sebész meghallgatása után lehetett. Ennek következményeként Württembergben 1687-ben kötelezővé tették a boncolást és a teljes külső vizsgálatot a gyanús körülmények között történt haláleseteknél.

Törvényszéki orvostannak foglalkozó könyvek először olasz, német és francia nyelvterületeken jelentek meg a XVII. században. Ezek egyike Paulus Zacchias (1584-1659) orvos latin nyelvű munkája volt „Questiones Medico-Legales” címmel. Az eredetileg kilenc könyvből hét 1621 és 1635 között jelent meg, az utolsó kettő pedig 1666-ban került nyomdába Gregorius Francus közbenjárására. Ezeket később egy kötetbe rendezték. A második kiadás 1688-ban Francofurti ad Moenumban (ma Frankfurt) látott napvilágot, J. M. Bencard nyomdájából való. E kiadásból származó könyvek egyikét megtaláljuk egyetemünk Központi Könyvtárában, a Régi Könyvek Tárában.

Szomorkás intelem

A könyv hármas tagolású: az első részbe az eredeti kiadvány első három kötete, a másodikba a többi hat került. A harmadik részt Paulus egyik rokona, Lanfrancus Zacchias írta, a görög iskolát követve, kérdés-felelet formájában próbálta a törvényszéki orvostanban leggyakrabban felvetődő kérdéseket megválaszolni. A borító belső oldalán találhatjuk Paulus Zacchias saját kézzel íródott intelmeit, melyek a figyelmes és alapos olvasásra hívják fel a figyelmet. A szerző óva int a mű gyors vagy gondatlan átlapozásától és attól, hogy csupán e könyv ismereteinek elsajátításával azonnal mindent tudóknak gondoljuk magunkat. Szomorkása megjegyzi: a világ semmivel sem fog bölcsebbnek tartani minket, hiába forgatjuk nagy szorgalommal az orvosi témájú könyveket. A belső borítón említi és méltatja először a mű lektorát, Johannes Daniel Horstiot és az illusztrációt, bővítést végző Gregorius Francust, a heidelbergi egyetem orvostudományi és filozófiai doktorát. A könyvben a gyógyításra és a boncolás szakszerű elvégzésre vonatkozó tudnivalók mellett a törvényszéki jogban és a hivatalokban szükséges ismereteket is találunk.

Az ajánlások és köszönetnyilvánítások hosszú sora után következik az első és a második kötet, majd ezek gondos indexe. A szerző alfabetikusan sorolja fel a könyvben bemutatott erőszakos halálnemeket és a korabeli orvostudomány által ismert betegségeket, kötetre, oldalra és bekezdésre utalva. Az utolsó, harmadik kötetben a törvényszéki orvostannal kapcsolatban 85 tanácsot és választ olvashatunk, valamint utalást találhatunk az egyház állásfoglalására. Ezt a részt Lanfrancus Zacchias gyűjtötte össze és a szerző halála után került a műbe.

Paulus Zacchias korának törvényszéki orvosi ismereteit foglalta össze, az elődei és a kortársai jogi, illetve orvosi tanításai szerint. A ránk maradt írásos dokumentumok tanúsága szerint a középkor orvosai közül elsőként kezelte önálló diszciplinaként az igazságügyi elmekórtant; visszanyúlva ezzel az ókori rómaiak tanításához.

Önálló tanszék

Magyarországon a pesti egyetem curriculumába 1793. november 22-én vették fel a tárgyat. Kezdetben az „Államorvostan” keretében hallgathatták a diákok, a közegészségtannal és az orvosi rendészettel együtt. A tárgy első előadója Schraud Ferenc (1793-1802.) volt, őt követte id. Bene Ferenc (1803-1814), majd Rácz Sámuel (1815-1816.), Böhm Károly (1817-1840.) és ifj. Bene Ferenc (1841-1843). 1874-ben megalakult a „Közegészségtani Intézet”, amihez 1876-ban kapcsolták hozzá az orvosi rendészetet. Ezzel létrejött az önálló „Törvényszéki Orvostani Tanszék”, ahol 1880-tól a gyakorlati oktatást, boncolást is bevezették. Az előadó akkor Rupp N. János (185-1880) volt. Az 1793-tól előírt tankönyvek Plenk, Metzger, Schraud, Frank és Bene munkái voltak; 1817-től Bernt, Henke könyveit és Böhm kéziratát használták az oktatásban.

Az első törvényszéki orvostani írás Neuhold János Jakab „Introductio ad jurisprudenciam medicam” című munkája (1735). A magyar oktatásban elsőként használt könyvek egyike J. D. Metzger „Systema Medicinae Forensis”-e (1793). Plenk József Jakab 1781-ben írta meg első ilyen témájú könyvét (Elementia Medicinae et chirurgiae forensis), melyet 1785-ben méregtani munkája (Toxicologia seu doctrina de venenis et antidotis) követett. Schraud Ferenc első műve az 1795-ben megjelent „Aphorisma de politica medica”, a második az 1797-es „De forensibus judicum et medicorum relationibus”, s harmadikként 1802-ben adták ki az „Elementa medicinae forensis” címűt. Az első magyar nyelvű könyvet Rácz Sámuel írta „Törvényes orvosi tudományról és az orvosi politikáról” címmel 1794-ben.

És a sort hosszasan folytathatnánk napjainkig.

Rausz Eszter