Karafiáth Orsolya

– Sziasztok. Van itt pszichiáter? – kérdezte Orsi. – Egy se? Akkor megkönnyebbültem. Még elkezdene analizálni – mondta.

Leült az egykori boncteremben elhelyezett asztal mellé odakészített egyik székre. Piros harisnyás lábait egymásra téve várakozón jegyzeteibe, majd dr. Cserháti Zoltánra nézett.

A jól kommunikáló fiatal orvos szegődik beszélgetőtársul az „Anatómiai intézeti felolvasó esték” vendégeihez. Ismeri és kérdezi őket életük stációiról, munkájukról, terveikről és félelmeikről. Szemérmes rutinnal gombolyítja az este fonalát, empatikusan követve a vendég temperamentumát.

Az idei első vendég ül a széken és megköszöni, hogy „fiatalnak” nevezte. Nem azt, hogy „tehetségnek”. Még csak szeptember 19-én múlt 29 éves.

Karafiáth Orsolya költő. Keresett, ismert és elismert.

Depressziós lettem – mondja és verset olvas. Az őszi nyárban egy hideg téli verset. „…A fény felejt, ha mégis itt marad…” És mesél.

Gimiben iskolai újságot szerkesztett. Most az iskola kitette a honlapra egy régi versét. Már nem kéne, nem szereti. Majd szól, vegyék le. Észt-szakos is volt. Fordított. Azt gondolta, ember nem érti majd rajta kívül. Kirúgták az egyetemről, mert megviccelték többek közt a rektort is.

Állatorvos akart lenni, mert Lajos miatt jó darabig csak a fürkészdarazsak érdekelték. Könyvet ír. Késik vele, már egyszer módosították a szerződést, de jövő tavaszra feltétlenül elkészül vele. Felolvassa a meglévő 3-4 fejezetet. A Tescóról szól, meg a szarrágásról, amit utál. Krimi, de az még titok, Lajost hogyan teszik el láb alól. Cafe lesz a címe, mint a már megjelent második verseskötetnek. A borító fílingje is marad, azért nem hagyta ráírni, hogy „versek”.

Az első kötet, a Lotte Lenya titkos éneke ’99-ben jelent meg. Rendszeresen publikál.

Sok mindent ír. Sok mindent írnak róla. Nevezik karádysnak, vampnak, amolyan fenegyereknek. Vagy feneleánynak, aki nagykanállal zabálja az életet és a szerelmet. Jelmezekben jelenik meg, ide is halálfejes, csontos cuccban akart jönni, vallja be lesütött szemmel, kuncogva. De aztán mégsem. Mindig másképp nyilatkozik, kvázi nem mond igazat az érdekesség kedvéért, mondták róla valahol. Saját név alatt publikál, mert a ledérség nem szégyen, ha vállalja az ember, ezt is olvastam róla.

A verseit felolvasta, nem lehet elmesélni, el kell merülni bennük. Tiszta és őszinte, amit csinál. Tehetséges. Kitárja a lelkét, talán azért burkolózik egyre jelmezekbe, hogy betakarózzon a fürkésző szemek elől igazi valójába. A visszavonhatatlanul pucér lélekkel megismert vonzó nőben ott vacog az örök gyerek. Aki melegre, biztonságra, figyelemre vágyik, mert elviselhetetlen a perszonálunió elmúlásának tudata.

Csak az tud játszani, akiben nem hal meg a gyerek szerepszemélyiség. Azért költő. Ha csak az érdekes, ami ledér, hát higgyék annak, bár nem az. Rosszalkodik, hogy rá figyeljenek. Vagánykodik, hogy ne lássák, mennyire sérülékeny. Mesél. A történetek átalakulnak és átszíneződnek. Változik, mint a Hold. Érdekesebbre vágyik annál, mint ami van. Nem valótlan, csak álmodik valamiről. Ami jobb lehetett volna. A sörözés szertartás-szimbólum. Az ember alapvetően magányos és ezt nehéz elviselni.

Karafiáth Orsolya felolvasóestjét az Anatómiai, Szövet- és Fejlődéstani Intézet előadójában tartották október 10-én, este hattól. A költőt üdvözölte és az estet megnyitotta dr. Réthelyi Miklós professzor.

Urbán Beatrice