Dr. Szél Ágoston

Egyre gyarapodik a PhD-fokozatra jelentkezők száma. Nekik és témavezetőiknek sem mindegy, hogy miképpen működik az Egyetemi Doktori Iskola. Ezúttal két fontos kérdéskörről – az értekezések elbírálásáról és a képzés szerkezetéről – beszélgettünk a Doktori Tanács elnöki posztját 2003 novemberétől ellátó dr. Szél Ágoston professzorral. Az interjú aktualitását az április 14-15-én rendezett PhD Tudományos Napok rendezvény adta.

– Elnök úr, korábban a Véleményező Bizottság tagjaként, majd irányítójaként tevékeny szerepet játszott az értekezések elbírálási feltételeinek kidolgozásában. Hogyan ítéli meg ezt a rendszert immár a Doktori Iskola (DI) „gyakorló” vezetőjeként?

– Még a Doktori Tanács első elnöke, Sótonyi Péter professzor kért fel arra, hogy az ügyintézők munkáját segítve működjek közre a benyújtott növekvő számú értekezés elolvasásában. Kopper László professzorral, a DI második elnökével dolgoztuk ki és vezettük be az értekezések objektív megítélésének technikáját. Abból indultunk ki, hogy nem a formai követelmények betartatása nehéz – ezek tételesen megadhatók, könnyen ellenőrizhetők, kijavíthatók –, hanem sokkal fontosabb: van-e olyan publikációs tevékenység a jelölt háta mögött, amelyet az adott szakma elfogad. Kezdetben csak azt vizsgáltuk, hogy elegendő számú cikket publikált-e valaki, később átvettük az MTA doktoraival szemben kialakított követelményrendszert, azaz tudományáganként határoztuk meg a szcientometriai követelményeket. Rögzítettük, hogy a szemésznek, a neurobiológusnak, stb. hány publikációt és impakt faktor pontot kell elérnie. Ez szerepel a Doktori Szabályzatban. Megfogalmaztuk még, hogy a közlemények mellett milyen egyéb teljesítmény, eredmény számítható be. Így már a hivatalos bírálat előtt kiderül: van-e az értekezésnek esélye az elfogadásra. Szerintem elég jó ez a rendszer, már több éve működik különösebb változtatások nélkül. Ezt a nagyon szigorú előszűrőt (10 beadott értekezésből legalább 3-at visszautasítunk) követi az igazi védés. Az elővéleményezés, a minőség biztosítása mellett, jó eséllyel óvja meg a jelöltet a nyilvános védésen bekövetkező esetleges kudarctól.

– Mi az értékelés legfőbb kritériuma?

– A korábban részletezett objektív paraméterek mellett a közérthetőség. Egy doktorjelölttől elvárható, hogy képes legyen tudományos munkáját úgy összefoglalni, olyan kontextusban tálalni, hogy az annak is világos legyen, aki más szakterülettel foglalkozik – azaz a jelölt rendelkezzék valamilyen általános biomedicinális intelligenciával. Előfordul, hogy a két szempont, tehát a publikációkban tükröződő teljesítmény és az értekezés színvonala nincs egymással összhangban, az előbbi például kiemelkedően magas, az utóbbi azonban elnagyolt, gyenge. Ez így nem fogadható el. Visszaadjuk az értekezést mondván, hogy „ha meg tudtad írni azt a sok remek cikket, akkor tessék jól megírni az értekezést is”. Ilyenkor jön a huzakodás, hogy miért nem jó ez a munka. Gyakran a témavezetővel kell vitatkozni, aki dicséri hallgatója teljesítményét és nem érti, hogy a kiemelkedő cikkek ellenére miért nem mehet át az értekezés a szűrőn. Nagyon sok konfliktust éltünk már át, de rengeteget tanultunk belőlük. Korábbi szerepkörömet a Véleményező Bizottságban most Rigó János docens végzi az I. Női Klinikáról, ő már az én vezetésem alatt is dolgozott a bizottságban, komoly gyakorlata van, és klinikusi ismeretei is nélkülözhetetlenek, mivel a benyújtott értekezések zömmel klinikai tárgyúak.

Szigetszerű témák

– 2001-től átalakult a Doktori Iskola szerkezete, amelyről azóta sokféle vélekedés hallható. Ön milyennek látja ezt „belülről”?

– Sokan talán már nem emlékeznek rá, hogy 1992-ben kezdődött a szerveződés és 1993-tól működik az Egyetemi Doktori Iskola. Mikor Kopper professzor lett az elnök, már több mint 30 programunk volt, amit sokallt a Magyar Akkreditációs Bizottság. Más egyetemekkel is ez volt a gond. Mivel a programok szűkebb tudományszakokat ölelnek fel, vélhetőleg az elaprózódás veszélyétől lehetett tartani. Ezért aztán kitalálták, hogy az Egyetemi Doktori Iskolán belül legyen 8 Tudományági Doktori Iskola (TDI). Nem volt könnyű a 30-40 programot TDI-kbe tömöríteni, ráadásul minden TDI csak külön akkreditációs folyamat után kapott működési engedélyt. Ma elméleti és klinikai orvostudományi, gyógyszertudományi, sporttudományi, mentális egészségtudományi, idegtudományi, molekuláris orvostudományi meg patológiai doktori iskola működik nálunk. Talán kissé túlstrukturált ez a rendszer. Éppen ezért jó, hogy DI-nk és benne a 8 TDI nem kari, hanem egyetemi szinten szerveződött. Így legalább egységes szemlélet és szabályozás érvényesülhet az önmagukban inter- vagy multidiszciplináris TDI-kben, amennyiben több tudományterületen, illetve tudományágban végez kutatásokat. A TDI vezetők mindegyike nagytekintélyű professzor. Nagyon fontos, hogy az egységes DI fennmaradjon a jövőben is.

– Szükség lenne-e egyszerűsítésre vagy más módosításra?

– A doktori képzés hőskorában a programok alatt voltak alprogramok, ezeken belül pedig témák. A téma alkotta a legkisebb képzési egységet, amennyiben egy hallgató és egy oktató közös munkáját jelentette. Ez ma is így van, de a 8 TDI egyenként 4-10 programot fog egybe, ami már felesleges mértékű hierarchizáltságot jelent. Ezért a program és a téma közötti alprogram kategóriát lassanként elfelejtjük. Kopper professzorral – aki elnöksége lejárta után is a DI aktív vezetője maradt – és dr. Makara B. Gábor elnökhelyettessel abban keressük az előrehaladás irányát, hogy tevékenységünk egyre inkább az érdemi kutatómunkára és a képzés tartalmi elemeire összpontosuljon. Kevesebb átszervezést és papírmunkát szeretnénk, és minél több remek disszertációt. Az új felsőoktatási törvény nyilván módosítja majd a doktori képzés kereteit, de elementáris változások a törvénytervezetből nem olvashatók ki. Jó lenne, ha a szervezeti kötöttségek oldódhatnának. Vannak ugyanis olyan kis tudományágak, kutatási területek, amelyeknek helyük lenne a doktori képzésben, de nem töltenek meg egy programot, kivált nem egy egész doktori iskolát. Egy példa: a biztosítás-orvostan, amely nem illeszkedik igazán sem az elméleti, sem a klinikai orvostudományi TDI-be. Az efféle, szigetszerű, de fontos témákat is be kellene fogadni, hiszen van rá hallgatói igény, és akad megfelelő témavezető is. Elképzelhetőnek tartjuk, hogy ezek TDI-n kívül léteznének, felügyeletüket a Doktori Tanács elnöke látná el. Valószínűleg e kezdeményezésnek is lehetnek nehézségei, például az ösztöndíjas hallgatói helyek elosztásánál, de azért érdemes lenne végiggondolni.

Vitatható állítások

– Négyes lapszámunkban Báger Gusztáv, az Ász Fejlesztési és Módszertani Intézetének főigazgatója elégedetlenül fogalmazott a hazai doktori iskolákkal és a doktorandusz képzéssel kapcsolatban. Úgy gondolom, hogy megjegyzései a Semmelweis Egyetem Doktori Iskolájára nem vonatkoznak.

– Valóban nem érzem indokoltnak a főigazgató úr rosszallását. Másfél évtizeddel ezelőtt kandidátusi címet kellett, lehetett szerezni azért, hogy valaki bizonyíthassa tudósi képességeit. A megmérettetés formailag szigorú koreográfia szerint történt ugyan, de az egykori disszertációk színvonalát – köztudottan – nemcsak a tudományos minőség igénye határozta meg. A 1993-tól lévő doktori képzésnél a teljesítményt objektív paraméterek alapján kell mérni. Ha ma valaki megszerzi a doktori fokozatot, akkor azzal az önálló tudományos munkára való alkalmasságát igazolja, és a PhD szó jelentését, jelentőségét világszerte ugyanígy értelmezik. Az egyetemek által kiadható, csereszabatos tudományos fokozat léte a felsőoktatás rendszerváltás utáni történetének egyik legkiemelkedőbb eredménye. Mint ismeretes, a doktoranduszok 3 évig jogosultak az állami ösztöndíjra, ennyi idő alatt valóban csak kivételes esetben juthat el valaki odáig, hogy a szükséges nemzetközi közleményeket és az értekezést is megírja. Az ösztöndíjas szakasz végeztével még 2 (esetleg 3) további éve van a doktorjelöltnek ahhoz, hogy a legfőbb doktori cselekményre, a védésre felkészüljön, ám ekkor már nem kap ösztöndíjat, kutatási támogatást sem. Azt hiszem: senkinek nem érdeke fizetés nélkül, jelölti státuszban hosszabb időt eltölteni, ezért az ösztöndíjas szakasz igen kemény munkával telik el, és nem érzem helyénvalónak a cikkből idézett „kellemes, laza időszak” jelzőt. Legalább további egy ösztöndíjas évre lenne ahhoz szükség, hogy biztonságosan le lehessen zárni a doktori képzést. Egyetemünk Doktori Tanácsa évről évre 10-15 kiemelkedően teljesítő hallgatónak nyújt predoktori támogatást, amely a tanulmányok zökkenőmentes (de nem kényelmes) befejezését segíti.

– Vannak-e specialitásai a mi doktori képzésünknek?

– Igen, a biomedicinális témaköröknél a hallgatók 3 év alatt legfeljebb a képzési krediteket tudják megszerezni, és a munkájukhoz szükséges metodikai alapokat sikerül elsajátítaniuk, de tudományos eredményeik nemzetközi folyóiratokban történő megjelenítésére ennél hosszabb időre van szükségük. Az Oktatási Minisztérium kutatási támogatása az ösztöndíjas hallgatóknak évente 600 000 forintot ad. Ha belegondolunk abba, hogy egy tudományos közlemény „előállítási költsége” orvosbiológiai kutatásnál akár 2-3 millió forint is lehet, nyilvánvaló, hogy a doktorandusz foglalkoztatása komoly költségterhet jelent a kutatóhelynek. Ráadásul az egyetemek kutatási célra fordítható forrásai igen megcsappantak az utóbbi években, és a megszerezhető pályázati pénzek (például OTKA, ETT) nagysága nominálisan is csökkent. Az áfatörvény megváltozásával még az elnyert összegnél is kevesebb forint vehető ki, így aztán egyre nehezebb a fokozat megszerzéséhez szükséges kutatási teljesítmény elérése.

Eredményre törekedve

– A képzőhelynek természetesen érdeke a doktoranduszok, doktorjelöltek foglalkoztatása, mivel munkájuk eredménye, a közlemény, a témavezető sikereit is öregbíti, és a fiatal kutatók tehetsége, szorgalma nagyon komoly mozgatóerő egy tudományos kérdés megoldásában – folytatja Szél professzor – Talán éppen ez az a momentum, amiért érthetetlenek a főigazgató korholó szavai („az intézmények túl gyakran elfogadják azt, amit a diák akar, nem eléggé átgondoltak a képzési programok”). Az intézmény olyan programot indít és témát hirdet meg, amelyben a kutatás biztos tudományos eredménnyel kecsegtet. Ha a hallgató nem szerez fokozatot, nem ér el eredményt, nem ír cikket, akkor a felhasznált költség, a befektetés nem térül meg, és az intézmény rosszul jár. Ugyanígy, igen komoly súlya van a felvételi vizsgának, amelynek során a sok-sok jelentkező közül a legrátermettebbeket választjuk ki, akiktől vizsgaeredményeik, TDK-sikereik, elhivatottságuk alapján a leginkább feltételezhető, hogy beváltják a reményeket.

– Hogyan lehet ezt eldönteni?

– Báger főigazgató úr szerint ne számszerű (normatív) alapon történjen a támogatás elosztása, hanem azt kell vizsgálni, mennyire térül meg az oktatásba befektetett pénz. Nos, a szűkös források miatt érthető ez a szándék. De csak általánosságban igaz. A tudományos kutatómunka indulásánál ez a piaci szemlélet teljesen nem alkalmazható. Ha csak az elitképzésre összpontosítunk, akkor nagyon sok ígéretes, de csak lassabban formálódó tudósegyéniséget elveszítünk. A felsőoktatás olyan „ipar”, amelynek hozadéka csak évek, évtizedek múlva „térül meg”. Nem lehet megközelíteni gyári szemlélettel, ahol a nyereséget a következő évben már realizálni kell. A tudás, a kutatás kommercializálódása, globalizálódása a szemünk láttára zajlik, és akik már a csúcson vannak, azok talán állják is ezt a versenyt. A doktori iskola azonban a tudósképzés előszobája. Ebbe először be kell fektetni, hogy fiataljainkat az önálló kutatómunkára felkészíthessük. Mindent meg kell tennünk a legjobbak kiválogatására, de ha megfelelő támogatás hiányában (vagy éppen az időközben napvilágra került alkalmatlanság okán) mégsem fut be valaki, akkor nem tartom jó ötletnek visszakérni tőle a pénzt. Különösen akkor, ha arra gondolunk, hogy milyen keresettek fiatal kutatóink külföldön, és sem a hazai bérek, sem kutatási infrastruktúránk nem eléggé visszatartó erő.

Tolnai-Tóth