Merkely Béla

Az Ér- és Szívsebészeti Klinikán végzett első hazai műszív-beültetés apropóján készült kétrészes interjúsorozatunk második felében dr. Merkely Béla professzorral, egyetemünk Kardiológiai Központjának igazgatójával beszélgetünk többek között a kardiológusok szerepéről, a donáció jövőjéről.

– A szívműtéteknél, főleg szív-transzplantációkor, műszív-beültetéskor komoly orvos-szakmai együttműködésre van szükség. Szabolcs Zoltán professzor az interjúsorozat első részében 3 szorosan kapcsolódó, de összességében 7 területet számolt össze, kiemelve a kardiológia szerepét. A beavatkozások során milyen feladatok várnak a kardiológusokra?

– A transzplantációt megelőzően feladatunk, hogy a betegeket kiválasszuk és előkészítsük a műtétre, s megadjuk nekik az esélyt egy új élethez. A nagyon rossz prognózissal járó, szívelégtelenségben szenvedő beteg jellemzően hirtelen szívhalálban vagy az alapbetegség progressziójában, azaz sokszervi elégtelenségben hal meg. A legmodernebb terápia mellett is a négyes funkcionális stádiumban lévő betegek halálozása átlagosan közel 25% évente. A listára kerülőknél a szívpumpa funkciója olymértékben károsodott, hogy már nem képes a szervek vérellátására. A kardiológus nagy felelősséggel járó egyik feladata, hogy meghatározza azt az időpontot, amikor a betegnek már csak egy-két napja van hátra. A műszív beültetése nem olcsó beavatkozás, de az egyedüli lehetőség arra, hogy a várólistán lévő betegek kihúzzák a donorszív megérkezéséig. Bizonyítani kell, hogy a betegnél a perctérfogat növekedéssel, azaz egy műszívvel reverzibilis állapotot hozhatunk létre, vagyis újra felépülnek a szervi funkciók, és a beteg bármikor képes egy új szív befogadására.

Életesélyek javításáért

– A műszív beültetése előtti vizsgálatokból például tudtuk, hogy a vese és a máj keringése csökkent, másfél literes nyugalmi perctérfogatot találtunk, ami a normális nyugalmi perctérfogat harmadánál kevesebb – folytatja Merkely professzor. – A műtétnél folyamatosan transzözofágeálisan ultrahanggal monitorozunk, miközben a sebész és az aneszteziológus teszi a dolgát. Amikor záródik a mellkas, ezzel az echokardiográfiás módszerrel tudjuk monitorozni, vizsgálni például a szívfunkciót és az anasztomózisok funkcióját, valamint azt, hogy a szívüregekben van-e trombus. A műtét után két nagy feladat van: az egyik a vérzéscsillapítás, ami részben sebészeti, részben belgyógyászati feladat, illetve ezzel párhuzamosan a véralvadás-gátlás, hogy a műszíven belül ne képződjön trombus. Az aneszteziológusok is folyamatosan monitoroznak, hogy egy esetleges infekció jelét felfedezzék, és a megfelelő antibiotikus profilaxist bevezessék. Minden esetleges szövődményre azonnal reagálni kell. Ha visszaemlékszünk arra a két hétre, minden reggel, délben, este, azaz naponta háromszor tartottunk multidiszciplináris konzíliumot.

– A műszív-beültetési program folytatása mellett tették le voksukat. Miért?

– A beavatkozással 50%-os esélyt adunk ahhoz, hogy a beteg meg tudja várni a donorszívet. Az első műtétet a beteg szempontjából kudarcnak, a program szempontjából viszont sikernek értékeljük. Ha ugyanis a többi országot nézzük, az első műtét után jellemzően néhány napot éltek a betegek. A mi esetünkben az 14 nap volt, és igazából még a 12. napig esélye volt a betegnek, hiszen meg lehetett volna transzplantálni, mert csak utána jelentkezett a veszélyes szövődmény. Sajnos, a donorszív minden erőfeszítésünk ellenére nem érkezett meg ez alatt az időszak alatt. A projektet tovább kell folytatnunk, ebben valóban mindannyian egyetértünk. A Semmelweis Egyetem rendelkezik ugyanis azzal a humánerőforrással, amelynek köszönhetően a programot saját ellátórendszerében meg tudja valósítani. Örültünk annak, hogy ebbe a programba hosszú előkészület után belevágtunk, és fontosnak tartom azt is, hogy ezt a lehetőséget biztosítsuk a nagyobb kardiológiai centrumok számára, hogy élhessenek vele a betegek életesélyének javítása, gyógyulása érdekében.

Ígéretes őssejtterápia

– Az Országos Kardiológiai Intézet is bekapcsolódott a transzplantációra várók szűrésébe. Beérte ennyivel az intézet?

– Nem árulunk el azzal titkot, hogy folyamatosan próbálkoztak azzal, hogy az egyetem szívtranszplantációs lehetőségét elvegyék, de ezt szerencsére minisztériumi szinten sem támogatták. Az országos intézet a szívtranszplantációban mint regionális centrum a betegek kiválasztásával és annak koordinációjával foglalkozik, míg a betegek várólistára vétele a mindenkori szívtranszplantációs várólista bizottság jogköre – amelynek elnöke Szabolcs professzor – és a kardiológustól kezdve a belgyógyászig számos szakterület képviseli magát benne. A várólistára minden egyes invazív hemodinamikai centrummal rendelkező intézmény választhat beteget. A kiválasztás HBCS-finanszírozott, ennek következtében természetesen HBCS-korlátba ütközik, ezzel szemben a szívtranszplantáció tételesen finanszírozott, és a számszaki korláttal még nem kellett konfrontálódni.

– Világszerte általános jelenség a donorszív hiánya, ami új megoldások keresése felé hajtja a kutatókat. Mi a jövő, milyen lehetőségei vannak a kardiológiának?

– Közismert tény, hogy hazánkban sincs elegendő donor, részben emberi, részben szervezési okból. Éppen ez utóbbi miatt figyelemre méltó, hogy Nyugat-Európában elindult a donormenedzsment, amely arra szolgál, hogy felkutassák azokat a helyeket, ahol donációra alkalmas szerveket lehet nyerni. A szervezet feladata az is, hogy egy marginális donor szerveit alkalmassá tegye a felhasználásra. Az egyre fejlődő terápiás lehetőségek között a szívtranszplantációt kiváltva szerepelnek a végleg beültethető műszívek, amelyek egy-két évvel meghosszabbíthatják a beteg életét, egyelőre azonban hosszú távon megkérdőjelezhető hatásuk, ugyanis a betegek általában tromboembóliás szövődményben hunynak el. Nyilvánvaló azonban, hogy leginkább a szív mechanikus funkciója helyettesíthető, így nem véletlen, hogy a műszív hihetetlen módon fejlődik, hatalmas pénzeket fordítanak a fejlesztésére. Kicsit szkeptikus vagyok az állati szervek felhasználását illetően, hogy majd a polcról leemelünk például egy alkalmas disznószívet, de lehet, hogy ebben is lesz előrelépés. Még gyerekcipőben jár, de nagyon ígéretes az őssejtterápia, mondhatni, az áttörés előtt vagyunk. Nem kell semmi más, mint a saját sejteket felhasználni, nincsenek immunológiai következmények. Az eljárással az izomsejtek képződését vagy a vaszkularizációt lehet elindítani, ami összességében növeli a szív vérellátását. Ha időről időre fellapozzuk a nagyobb kardiológiai lapokat, nincs olyan szám, amely ne foglalkozna az őssejtterápia legújabb eredményeivel.

Szerencsés pályakezdés

– Kanyarodjunk vissza kicsit az időben: úgy tudjuk, hogy a klinikára kerülése Szabó Zoltán professzornak köszönhető. Kikre emlékszik még szívesen?

– Igen, az első hazai szívtranszplantációt végző Szabó Zoltán professzor úr vett ide kollégájának, a kardiológus főnököm pedig dr. Vecsey Tibor volt, akitől katéterezni tanultam. Mindenképpen megemlíteném Solti Ferenc professzort, aki a ritmuszavarok diagnosztikájába vezetett be. Juhász-Nagy Sándor professzor a kardiológia, a keringésélettan legnagyobb alakja, igazi iskolát teremtett, megtanított tudományosan gondolkozni, kísérleteket végezni, nélküle a mostani kardiológia nem alakulhatott volna ki a klinikán. Az elődök között említeném még Nemes Attila professzor urat, aki érsebész professzor létére felismerte a kardiológia fantasztikus fejlődését, és megteremtette a lehetőséget, hogy ebben az épületben együtt legyünk. Itt a kardiológia, a szív- és érsebészet, valamint az ehhez szervesen kapcsolódó intervencionális radiológia nagyon különleges, maximális eredményekkel szolgáló együttműködést tesz lehetővé. Nemcsak szívsebészetből és kardiológiából vannak nálunk Közép-Európában élenjáró kollégák, hanem például Hüttl Kálmán professzor is, aki a carotis intervencióban szerintem Európában az egyik legnagyobb számú beavatkozással rendelkezik. Szerencsém volt, hogy egy robbanásszerűen fejlődő kardiológiával találkoztam jó korban, és a heidelbergi tanulmányútjaimon elsajátított diszciplínákat hazahozva bővíthettem az itteni lehetőségeket.

– A következő kérdést Szabolcs professzornak is feltettük: megbecsültnek érzi magát a hivatásában, a szakterületén?

– Anyagi megbecsülésünk természetesen nem éri el az európai átlagfizetések harmadát sem, így ebből is látszik, hogy akik itthon dolgoznak, azok valóban a hivatásuknak élnek. Erkölcsileg, itt elsősorban a betegek szempontjából, a gyógyító orvos megbecsült. Azonban kifejezetten zavar engem és kollégáimat, hogy az orvos-beteg bizalmi kapcsolatot folyamatosan megrendítő támadások kereszttüzében kell dolgozniuk azoknak az orvosoknak, akik erejükön felül teljesítenek. Elszomorító, hogy a politikai szándék a média közreműködésével az egyébként önmagában is gyógyító bizalmi kapcsolatot gyakran aláássa, hogy az orvosok a „reformmal” szembeni olykor jogos ellenállását megtörje.

Életszerű helyzetben

– A Szabolcs professzorral készült interjúban ugyancsak utaltunk a műszíves beteg elvesztésekor, abban a megrendült, katartikus hangulatban tartott sajtótájékoztatójukra, ahol beszédükben, sok fontos tényező mellett, a szakma, az ország összefogását emelték ki.

– Pozitív üzenete volt annak két hétnek. A média is ráébredt arra, hogy vannak egészen más szenzációk, mint az, hogy kiben milyen csavart felejtettek. Lejöttünk a műtétről, és szembe találkoztunk 20 tévétársasággal. A nehézség ezzel kezdődött, mert kvázi 24 órában a beteg gyógyításával foglalkoztunk, miközben a média folyamatos érdeklődésének is meg kellett felelnünk úgy, hogy ne sértsük a beteg ellátását, de kielégítsük a betegért izguló, a médián keresztül tájékozódó emberek információigényét. A tájékoztatás módjának kialakításában az egyetemi médiaszakértő is sokat segített. A váratlan, de ismert szövődmény fellépésekor emberfeletti teljesítménnyel próbáltuk megmenteni a beteg életét. Elvesztése után talán félórával volt a második sajtótájékoztató, érthetően megrendültek voltunk, de azt gondoltuk, ismét ki kell állni a nyilvánosság elé, hiszen óriási volt az érdeklődés. Éreztem a katarzist, a szomorúság ellenére felemelő érzést, mert megcselekedtük, amit csak lehetett, megadtuk az esélyt a betegnek. Mindannyian, az egész team büszke lehet arra, amit véghezvittünk. Biztosan hatásosabb lett volna egy hollywoodias happy end, ám ez inkább olyan volt, mint maga az élet.

Sándor Judit