Elsőnek lenni mindig nagyon nehéz. Főleg, ha egyre nagyobb súlyokat cipelve kell versenyezni. És nem is a nehézségekkel van a fő gond, hanem azzal, hogy megéri-e győztesnek lenni? Csak a respektje nő, erkölcsi elismerése emelkedik a kiválóknak a szakmai ranglistán. Csak. Ha ez csak. Hiszen valójában ez a legtöbb, ami elérhető az igazán maradandó értékek közül. Még akkor is így van, ha a kiváló, tiszteletreméltó szakmai eredmény nem biztos, hogy az intézmény és annak dolgozóinak magasabb anyagi elismerésével jár. Különben is, mit a pénz? Szakadatlan devalválódnak a pénzért megvehető javak. De vajon ezzel párhuzamosan növekszik-e a nem megvásárolható, a csak képességeink és munkánk legjavával elérhető dolgok értéke? A természetjog ethoszával igazgatott világ embere számára igen. De ott somfordál ennek árnyékában a jól kiszámított, kockára szabdalt hétköznapi prakticizmus a maga kérdésformába öntött hamiskás válaszaival: Megéri? Jobb lesz nekem ettől? Mire az igyekezet és gyűrődés?

Tavasszal tervezi honlapján megjelentetni a biztosítás felügyelet a kórházak minősítését, remélve, hogy ezzel segíti majd a betegeket gyógyhelyet választani. Vajon szerepelnek-e majd ezen a honlapon a rendkívüli teljesítmények és eredmények? Vagy azon múlik-e majd a felállított rangsor, hogy ki mennyi számítógépes szavazatot tud megszervezni adott idő alatt? A többi közt ennek is utána jár újságunk a közeljövőben, mint ahogy még számos körmünkre égő témának, mint például a rezidensképzés vagy a hamarosan végső döntéssel elfogadandó ÁOK kurrikulum reform.

A hallgatókért, a betegekért és a tudományos ranghelyért folytatott verseny már élesben folyik. Az élbolyban megszerzett helyünket minden területen nap mint nap, újra és újra ki kell vívni. Az vígasztal, hogy a sor végén loholók is beleizzadnak.

Tolnai Kata