Tulassay Tivadar

Akárcsak egy ember életében, az egyetemében is vannak völgyek, viharos időszakok. Az idei az ilyen nehezebb évek egyike volt – kezdi az összegzést dr. Tulassay Tivadar rektor. A betegellátás terén nagy változások zajlottak mind az országos egészségügyi ellátás terén, mind pedig ebből következően az egyetemi klinikákon is. Talpon maradás volt a cél, amit  köszönhetően az egyetemi menedzsment összehangolt csapatmunkájának  sikerült megvalósítani. Mi is történt valójában, s hogyan értékelhetők vezetői szemmel a lezajlott folyamatok annak tudtával, hogy a folyamatos kihívásoknak jövőre sem lesz könnyű megfelelni – volt első kérdésem az egyetem rektorához.

– Az egyetem túlélte az évet és mindig, mindent túl is fog élni. Nagyobb horizont távolából tekintve ez az időszak, úgy vélem, nem lesz számottevő, bár nekünk, akik most ebben élünk, nyilvánvalóan nagy jelentőséggel bír. Kinek azért, mert olyan váratlan feladatokat kell megoldania, amik nyugodt, kiegyensúlyozott körülmények között nem adódnak. Kinek pedig azért, mert az átalakulással járó folyamatok során az egzisztenciáját, ennél fogva a jövőjét is érintő döntések következményeit kellett megélnie.

Helyzetértékelés

Áprilisban, az egészségügyi reform kezdetén, az egyetemet ért jelentős forrásvesztés miatt sokkal rosszabb likviditási helyzetet vetítettem előre az intézmény számára. Akkor úgy becsültük, hogy az év végéig négy és fél milliárd forinttal jut kevesebb bevétel, döntően a klinikákon folyó gyógyító munkára, az előző évihez képest. Mostani számításaink szerint másfél milliárd forintos bevételkiesést kell elszenvednie az egyetemi betegellátásnak 2007-ben. Szerencsére nem következett be a progresszív betegellátás általunk őszre prognosztizált összeomlása, mert az egészségügyből kivont pénzek egy részének visszapótlásával a kormányzat ezt kivédte. Átvészeltük a legnehezebb időszakot, de rosszabb finanszírozási kondícióban vagyunk, mint tavaly vagy tavalyelőtt voltunk.

Az a tény, hogy viszonylag elfogadható maradt az egyetem fizetési helyzete, elsősorban annak köszönhető, hogy gyakran fájó intézkedés-sorozattal belső tartalékokat mozgattunk meg. Az intézkedések némelyikét egyébként is megléptük volna, de nem a túlélés, hanem a fejlesztés érdekében.

Ugyanakkor azt is látni kell, hogy az egészségügy átalakítása alapvetően változtatja meg a betegellátás közelmúltig kialakult rendjét. Ki merem mondani: majdnem irreverzibilis helyzetig juthat el a betegek számára kaotikusnak tűnő strukturális, irányítási és finanszírozási bizonytalanság. Ennek a romlásnak már vannak számokban is kifejezhető jelei, habár az adatok analízise még nem tart ott, hogy e negatívumokat egyértelműen az egészségügyi reform terhére lehessen írni.

A túlélés ára

– Az egészségügyben dolgozók életét is teljesen megváltoztatta a reform. Az amúgy is nagy leterheltséget fokozta, hogy nagyobb arányú elbocsátásokra került sor a kapacitások csökkentésének ellensúlyozását célzó átszervezések kapcsán.

– A túlélés érdekében hozott intézkedéseknek természetszerűleg voltak áldozatai. Döntően azok a klinikumban dolgozó orvosok, akiktől meg kellett válni. Az igazgatók legtöbbje a már nyugdíjas korú munkatársaitól vált meg, nem pedig a derékhadból küldött el. Többen munkaidő csökkentést is alkalmaztak. Saját hatáskörben kellett megoldást találniuk arra, hogyan tudják a bérkeretüket fokozatosan hozzáigazítani a csökkenő bevételeikhez. Egyébként majdnem minden nyugdíjazott orvos önkéntes segítőként továbbra is a gyógyításban marad, eredeti munkahelyén. Tudom, mennyire nehéz és fájdalmas volt a döntés, mégis ezt a megoldást választották, hogy ne a koraközépkorú generációt kelljen elküldeni, ellehetetlenítve ezzel a közeljövőnket.

Választhattuk volna azt is, hogy nem teszünk semmit a likviditás megőrzése érdekében. Akkor viszont most az egyetemen lenne a kincstári biztos, aki bizony korlátlan hatáskörrel, kizárólag fiskális szempontokra figyelemmel utasítana. Minden nehézség ellenére, a kialakult nehéz anyagi helyzetben is fontosnak érzi az egyetem vezetése, hogy lehetőségeinkhez mérten elismerje és megköszönje a betegágyak mellett dolgozók munkáját: a központi költségvetésből félhavi jutalmat kaptak e dolgozók, amely összeg tudom, nem nagy, de én örülök, hogy legalább ennyit tudtunk adni.

– Tapasztalta-e, hogy az egyetem túlélési küzdelmében jobban összetartottak az emberek? Érzékelhető volt-e valamifajta sorstársi szolidaritás?

– Nem. Az én házam az én váram mentalitáson nem sikerült túljutni a legnagyobb nehézségek közepette sem. Sok személyes konfliktusom támadt az elmúlt időszakban azokkal a barátaimmal, akik az én helyzetemben – tudom – ugyanúgy jártak volna el, mint én. Mégis az volt az első reakciójuk, miért pont engem érint? Azért vagy rektor, hogy oldd meg a problémát és így tovább… Mindenki csak a jelennel, a mával törődik, s nem látja a nagyobb közösség érdekét, a jövőt, s azt, hogy a konzervativizmus nem jelentheti egy helyzet konzerválását. Állandó változás vesz körül, s ez maximális alkalmazkodóképességet kíván. Aki, vagy amely szervezet ennek nem tud megfelelni, az sorsára van hagyva. Siránkozhatunk és méltatlankodhatunk, de az még nem jelent megoldást. Készen kell lennünk a legjobb megoldás megtalálására és elfogadására, még ha áldozatokkal jár is. Ahogyan Nagy László mondta: „lerogyni nem szabad élve”

– Nyáron voltak olyan pillanatok, amikor úgy tűnt, elveszítheti az egyetem a Kútvölgyi úti tömböt. Ez a veszély már elmúlt?

Távlat

– Az ügy jogi hátterének megismerése után a magam részéről sosem gondoltam, hogy bárki jogszerűen el tudná venni. Biztos voltam benne, hogy jogállamban ezt nem lehet megtenni. Mostanában inkább azok a kérdések foglalkoztatnak minket és a Fővárosi Önkormányzatot, hogy miként lehet az egyetemi Korányi projekt keretében fővárosi feladatokkal együtt a főváros és a régió betegellátását segíteni. Úgy tűnik, a Fővárosi Önkormányzat is a kölcsönös előnyökön alapuló együttműködésben gondolkodik, mint ahogy mi is. A legtöbb bíráló fórum szakmailag jónak minősíti a Korányi programot, nagyon bízom mihamarabbi megvalósulásában.

– A betegellátási kapacitás markáns csonkításával egy időben az egyetemen hatalmas oktatási infrastruktúra-fejlesztés zajlott és zajlik, aminek eredményeképpen Európa akár 7egyik legkorszerűbb egyeteme lehetünk.

– Az infrastruktúrafejlesztés valóban látványos. Nem saját forrásunkból történik, hanem az állam és a privát tőke sajátos, úgynevezett PPP konstrukciója kivitelezésében. A beruházások összegét húsz év alatt fogjuk visszafizetni állami közreműködéssel. A NET épülete is megújult több mint egymilliárd forintos felújítás keretében, és a Mikszáth téri volt fogorvosi épület átalakítása is befejeződött – oktatási központ lett – s már fogadja a hallgatókat. Az Üllői út mentén koncentrálódó orvos kari oktatás kezd megvalósulni. Ugyanakkor félve mondom, hogy a magasabb színvonalú oktatási-kutatási infrastruktúra fenntartási költsége jóval magasabb lesz, mint a régi épületeké. Ennek kigazdálkodása is a mi – nem könnyű – dolgunk lesz.

A magam részéről jelentős bravúrnak értékelem, hogy az igen komoly nehézségek ellenére, talpon tudtunk maradni. Az érdem azé csapaté, az egyetemi menedzsmenté, akik a legkilátástalanabb helyzetben sem adták fel, folyamatosan, gyakran erejükön felül dolgoztak a lehető legjobb megoldások kimunkálásán. És a betegellátás vezetőinek, valamint az ott dolgozóknak is óriási az érdemük, hogy képesek voltak megbirkózni a naponta gyülemlő feszültséggel, elégedetlenséggel, amit a csökkenő teljesítményvolumen-korlát és annak következményei okoztak. Mindenkinek köszönetet mondok a megértésért, az áldozatokért, a konfliktusok vállalásáért és kezeléséért, amelyek az ágazati döntések következtében az orvos-beteg találkozások kapcsán robbantak, robbannak ki. Akik ezekkel a gondokkal naponta együtt élnek, azok tudják, hogy a jó orvos és ápoló több mint „egészségügyi szolgáltató”. Ők az egész emberrel foglalkoznak, gyógyítanak és vígasztalnak.

Tolnai Kata