EZ AZ ÍRÁS CSAK WEBEN OLVASHATÓ!

Csanda Endre

Ha leszámítom a gyermekkoromat, a háborút és a forradalmat szintúgy, akkor is rengeteg volt. Ezekből csak kettőt választok ki, amelyek amilyen kínosak voltak, mikor megéltem őket, annyira derűssé váltak a későbbiek folyamán, és némi tanulsággal is szolgáltak.

Szellős ruházat

Párizsban, 1969-70-ben 12 hónapot töltöttem a legnagyobb elmekórházban, amelyben két idegsebészet is volt. Én abban dolgoztam, amelyben a Parkinson betegség, epilepszia, elviselhetetlen fájdalmak és pszichés tünetek kezelése folyt ún. stereotaxiás módszerrel: zárt koponya mellett fúrt lyukakon át beszúrt elektródák segítségével történt a diagnosztizálás, esetleg a kezelés is. Hetenként egyszer nyitott koponya mellett történt az epilepsziás gócok eltávolítása. A vizsgálatokban elég hamar aktívan is bedolgozhattam, a nagy műtétet viszont csak a partról néztem áhítattal. Nyár elején egyszer a Nagyfőnök az érdemi műtét végén odaszólt, hogy nem fejezném-e be a koponyacsont visszahelyezését és a bőr varratát, mert ők Nancyba mennek a francia idegsebészek kongresszusára, ahova egyébként engem is beneveztek, a későbbi vonattal még elérem az esti programot.

Örültem, hogy már felnőttként kezeltek, de bosszankodtam, mert nem voltam felkészülve az útra. Óriási bőrlebeny volt, sokat kellett pepecselni, így aztán rohantam a szobámba (akkor már a Salle de Garde-ban laktam), bedobtam egy fehér inget, piperét, alsókat, pizsamát. Még éppen elértem a vonatot. Nancyban az állomás melletti szálloda szobájában döbbentem rá, hogy nem hoztam nyakkendőt, s a fehér ing rövid ujjú és kihajtott nyakú. A közelben lévő áruházba rohantam, ahol már gyakorlatilag bezártak. Kerestem az igazgatót, és elmondtam neki kínos helyzetemet. Megértő volt, hívatta a nyakkendő osztály vezetőjét és rábízott. Az illető készségesen mutogatott fantasztikus színes darabokat, pálmafával, majommal, patkóval stb. Nagyon csalódott volt, mikor én egy egyszínűt választottam, amelynek az ára is tetszett. Tű és cérna mindig van nálam, így az ing nyakát sikerült átalakítanom és a nyakkendővel szalonképessé váltam. Hittem én, ugyanis ahogy elindultam a múzeumban tartott fogadásra, egyszer csak azt éreztem, hogy a jobb lábszáramra befúj a szél. Rémülten láttam, hogy a nadrág varrata egy kis szakaszon felfeslett. Be egy kapu alá, és gyors férceléssel elhárítottam az akadályt. Tévedtem. Már a múzeumban voltam, amikor éreztem, hogy a bal lábszáram is levegőssé vált. Ezt azzal védtem ki, hogy az állóbüfé hosszú tálalóasztala mellé álltam a kritikus oldalammal. Rövid idő után odajött a Nagyfőnök, és egy kis sétára meg beszélgetésre invitált.

Az alibi tányért a kezemből letettem, és mind a két karomat lógatva véltem a réseket láthatatlanná tenni. Ez viszont olyan testtartást eredményezett, mint a mamlasz kamasznál, ki még nem tud a kezeivel bánni és úgy lógatja őket, mint a majom. Lázasan járt az agyam, hogy ez hogy történhetett meg és még ott kínlódva rájöttem az okára. Néhány hónappal korábban több mint tíz kilót fogytam, és az összes ruhámat át kellett szabatnom. Milyen boldog voltam, hogy találtam egy szabót, aki egy hét alatt megcsinálta, csak sajnos nagyon gyenge cérnával.

Ha az embernek valami problémája van, azt hiszi, hogy mindenki azt nézi. Ez esetben nem tudtam alkalmazni Fünfgeld professzor tanácsát, aki első találkozásunk alkalmával elővette a golyóstollát, megkocogtatta a jobb üvegszemgolyóját és közölte: ezt elvitte a háború, a másikra figyeljek. És ha ő ezt rögtön az elején tisztázza, már nem zavarja sem őt, sem a partnerét. Ezt azóta is értékesítem, ha szükség van rá és lehetséges.

Éjféli gyors

Amikor a katonai pályafutásomban aspiráns lettem, azonnal megfelezték a fizetésemet, ami amúgy sem volt sok. Ezt tehát pótolni kellett szakrendelőkben helyettesítésekkel, amelyek nagyon tanulságosak voltak, de fárasztóak is. Hét és egynegyed óráig tartott a rendelés, több tucat beteget kellett ezalatt ellátni, ami a honvédségnél szerzett rutinommal – egy délelőtt száz fölötti beteggel – is nehéz volt. Ott azt csináltam, hogy az ágyba vizelősök jobbra, a fejfájósok és gondolkodni nem tudok középre, a többiek balra. Nem szabadalmaztattam ezt a módszert, de vittem magammal a kerületi rendelőbe, ahol már az indulásnál tömeg várt és figyelték, hogy ki mennyi időt tölt odabent a vizsgálóban. Ha egy fiatal lány volt bent sclerosis multiplex gyanúval, 5 perc múlva már dörömböltek. Kimentem és harsány hangon közöltem: aki azt akarja, hogy rendesen megvizsgáljam, álljon jobbra, akinek elég 2 perc álljon balra, és ha még egyszer dörömbölnek, nem rendelek tovább, mehetnek panaszkodni akárhová. Csend lett és persze mindenki jobbra állt. Az asszisztensnő, aki addig fanyalogva tett-vett, ezután kenyérre kenhetővé vált.

Aztán eljött az idő, hogy az Idegsebészeti Intézetben nem tartottak be egy ígéretet sem, elszegődtem Szegedre Huszák professzorhoz, de előtte Juhász Pál prof. kérte, hogy azt a két évet, amíg felépítik az idegsebészetet, töltsem Debrecenben és indítsam be a híres Sántha-laboratóriumban az állatkísérleteket. Hétfőtől péntekig éjjel-nappal a klinikán voltam, péntek délután utaztam fel és vasárnap az éjféli gyorssal mentem vissza.

Szolnokon a vonat negyed órára megállt a pogácsás közelében. Vettem egyet és sétálva a vonat mellett eszegettem. Egyszer csak a vonat minden jelzés nélkül elindult, én bőven fel tudtam (volna) szállni, ha az első lépcsőn nem konstatálom, hogy az ajtó zárva van. Közben olyan őrülten gyorsított, hogy már leugrani sem lehetett. Tudtam, hogy a következő megállót 40 perc múlva érjük el, kizártnak tartottam, hogy addig kibírom. Annál is inkább, mert a nyári éjszakában pillanatok alatt átfagytam a nagy sebességtől és az ajtó miatt, mivel az kiért a vagon széléig, csak az alsó lépcsőn meggörbülve tudtam csak állni. Azonnal felmértem a kilátástalanságot, és a közeli haláltudat beindította azt a gondolatrohanást, ami a vízbefúlás előtt lévőknél lezajlik, hogy „az egész életüket végigpergetik pillanatok alatt”. Hát az egész életet nem is, de sokat és gyorsan (Zeitraffer Phenomen), közel álltam, hogy véget vessek az egésznek. Aztán elszégyelltem magam, és a megoldáson kezdtem törni a fejem. Arra emlékeztem, hogy egy vonatból kidobott ember a rámpán legurulva ugyan össze-vissza törte magát, de túlélte. Ez az egyetlen járható út. De mi van akkor, ha ép egy villanyoszlopnak ugrom? Ezen spekuláltam, mikor zajokat hallottam és láttam, hogy két kalauz járja végig az utolsó három kocsit. Dörömbölésemre a második egy pillanatra megállt, és mint a Hitchcock filmben, körülnézett, csóválta a fejét, de aztán továbbment ő is. Mielőtt újra kétségbeestem volna, jöttek visszafelé. Teljes erőmből ütöttem ököllel az ablakot, az első kalauz, mint egy süket fajd fej-lehajtva sietett tovább, a második viszont elkezdte keresni a zaj forrását, és azt hiszem, megláthatta az ablakon át a fejemet, mert végre odajött, kinyitotta az ajtót, és azt kérdezte: hát maga mit csinál ott? Nem voltam humoromnál, hogy azt mondjam: a villamosra vártam. Ha létezik a limbikus rendszerben rebound jelenség, hát én azt tettem – bementem az étkezőkocsiba és rendeltem egy rántott bordát.

Nagy pillanatok az életemben (a két Lányom és az öt Unokám születésén kívül)

Nagyváradi Sebésztársaságnál

Elöljáróban meg kell említenem, hogy az érettségi bukás után az egyetemi évek s az azt követő néhány év egy meredeken felfele ívelő sikertörténet volt az életemben. Szüleimhez való ragaszkodásomra jellemző, hogy minden áldott nap írtam egy lapot és kéthetente részletes levelet, melyet, mint megtudtam, Édesapám gyorsan átfutott, majd este, lefekvés után – az Ő szavaival élve – részletesen feldolgozott. Ezt követte egy meredek hullámvölgy, az életfogytiglanra szóló katonai behívó, majd a válásom, amelynek kommentárja az volt, Szüleimnek adresszálva, hogy el fogok zülleni. Ehelyett „talajt fogtam” a Honvédkórházban és folytattam a szakmai vonalamat. Így esett, hogy Krizsár Zoltán, a nagyváradi vezető sebész főorvos – aki mind emberi, mind szakmai szempontból kiváló volt – meghívott, hogy tartsak előadást a váradi sebésztársaságban „Az idegsebészet jelene és perspektívái” címmel. De ha már itt vagy – mondta Zoltán – csinálj egy gerincvelői bemetszést (tractotomia anterolateralist), mert ahány beteget tűrhetetlen fájdalmai miatt Kolozsvárra küldünk, annyinak vagy nem szűnnek a fájdalmai, vagy megbénul a lábuk. Nagy dilemma volt, hogy idegsebészeti eszközök (szívó, diathermia, kétélű Graefe kés) nélkül neki merjek-e vágni, aztán szereztem méhviaszt csontvérzés esetére, kikalapáltam egy egyélű Graefe kést kétélűvé, a műtős nővér készített sósvizes vattalapokat és szerzett csontcsípőket. Aki manuális szakmában dolgozott Váradon és környékén, az mind ott volt. Körülállták a műtőasztalt, és őszinte kíváncsiságból közbe-közbe kérdezgettek. Gyakran fordul elő, hogy a jól kivitelezett műtét esetén is a fájdalom csak másnap kezd csökkenni, itt olyan szerencsém volt, hogy pár órával a műtét után már bekövetkezett a hatás.

Az előadás előtt ékes román nyelven arra kértem a szép számmal jelenlévő román kollégákat: nézzék el nekem, hogy a szakmai részt magyarul mondom el, és ha kérdeznek majd, tegyék azt saját nyelvükön, de engedjék, hogy magyarul válaszolhassak. Mert a román orvosi nyelvezetet soha nem tanultam, és ha a szövegre figyelnék, az a tartalom kárára menne. Láttam, hogy ezt nem értik, hisz olyan jó a kiejtésem. Aztán ez szép lassan oldódott és hosszasan kérdezgettek.

Az igazi nagy pillanat akkor következett be, mikor legalább tizenöten hazakísértek és beállítottunk a szülői házba, ahol több órás, jó hangulatú baráti beszélgetést folytattunk, Édesanyám, bár felkészületlen volt, a föld alól szedett elő enni- és innivalót. Éjféltájt kezdett oszlani a Társaság.

Volt még néhány „nagy pillanat” az életemben, de ezt azért tartom a legnagyobbnak, mert a Szüleim megérték, hogy fiuk „züllés útja” felfele vezetett.

Legalábbis erre engedett következtetni a váradi orvosok megbecsülése, szeretete.

Váratlan siker

Tokióban 1984-ban részt vettem a BEST-en (Brain Edema Symposium Tokyo). Két előadással jelentkeztem, egy nagynak vélt beszámolóval és egy kicsinek szánt kísérletsorozat ismertetésével. Sejthető, hogy a kicsit fogadták el pódium-előadásnak, a másikat poszterbe jelölték. Előttem világnagyságok léptek fel, a fiatal japán kollégák a pódium közelében állva „dokumentálták” őket villanó fényeikkel. Mikor engem szólítottak, szépen eltették gépeiket és elmentek a pódium mellől. Hát nem volt bíztató vélemény. Az előadás 8 percéből 5-öt arra szántam, hogy ismertessem a kérdésfelvetés hátterét, ami az agy és a nyaki nyirok kapcsolatának rövid áttekintését célozta (20 év munkája 5 percben). Szokatlan téma és ismeretlen, mert a német irodalomban közöltük. Kettős ábra-vetítéssel jobb oldalon a kontrollról nem kellett szólni, csak a baloldali ábrán mutatni a lényeget. Úgy kb. a 2. perc végén megjelent az első vakuvillanás, aztán szépen szaporodtak, mire a 8. perc végére értem, ott volt az egész korábbi stáb. Aztán a második értékelés: a 2 percre kitűzött diszkusszió tovább tartott, mint az egész előadás. Az elnök nem fújta le, ő maga is kérdezett.

A harmadik vélemény: a kongresszus elnökétől származott, aki elküldte a titkárát hozzám, hogy másnap, szombaton este 8-kor a több ezres résztvevőből kiválasztott 100 meghívott mellé 101.-nek csatlakozzak az ünnepi vacsorához.

Aztán, ha egy üzlet egyszer beindul… Aznap este az informális vacsora alatt körülvettek a japán kollégák, márkás szakemberek és kedvesen méltattak. Hirano, az USA-ban élő japán volt a legnevesebb köztük, aki azzal kedveskedett, hogy hozatott tust és ecsetet, és a szakéhoz kitett egyik „pohárra” ráírta, helyesebben rárajzolta a nevemet. A szakés pohár nemes fából készült, kis, négyszög alakú, nyitott doboz volt, máig sem tudom, hogy tényleg ebből isznak-e, már a méreténél fogva is, mert pici csészécskéből szokták melegen inni. Egy másik USA-japán kolléga mondta, hogy a műnek több ezer dollár művészi értéke van. Mintha Picasso rajzolt volna egy békegalambot a papírszalvétámra, bár ez jobban tetszett.

Másnap gondban voltam az esti 8 órával, mert kora délután találkozóm volt Gotoh professzorral az intézetében. Őt ugyanis kihagyták a BEST rendezőiből, tehát gyógyírként el kellett mennem, azért is, mert korábbi japán útjaim alkalmával már összebarátkoztunk. A legjobb humorú japán, akit ismertem.

Egy nagy vörös csillaggal várt és figyelte az arcomat, hogy reagálok. Aztán a csillag elkezdett remegni, majd szétesett és összeállt „Welcome Prof. Csanda”-vá. Szombat délután az egész intézet bent volt, és minden kis csoport megmutatta, hogy mivel foglalkozik. Gotoh ragaszkodott hozzá, hogy megvacsorázzunk, mondtam szívesen, de fél nyolcra a szállodában kell lennem. Kellemes hangulatban ettük a salátákat, a pici haldarabokat, ismerve a japán menüsort nem éreztem veszélyben az esti vacsorát.

Öt évvel később Tuniszban, a kongresszuson, az elnök úgy üdvözölt, hogy emlékszik ám arra az érdekes előadásra Tokióban.

Emlékeim a Budapesti Anatómiai Intézetből 1941-47 (Halász Béla akadémikus 80. születésnapjára)

Miután kimásztam a gödörből, ahova egy Kiss nevű debreceni tanfelügyelő lökött Fein Tibor osztálytársammal együtt, büntetésből, mert Észak-Erdély átmeneti visszafoglalása előtt az iskola román tagozatára jártunk. Tibor matematikából, én meg fizikából buktam meg, két olyan tárgyból, amelyet hat éve nem tanultunk, lévén irodalmi szakosok. Ez azt jelentette, hogy az egyetemnek vége, mert nem volt akkortájt felvételi vizsga, hanem az érettségi eredmény alapján szelektáltak. A kilátástalanság ellenére jelentkeztem Édesapám tanácsára a Pázmány Péter Tudományegyetem Orvoskarára. Nem akarta, hogy Kolozsvárra menjek, mert politikailag nagy volt a bizonytalanság, nem is annyira a magyar-román ellentétek terén, hanem az óhazaiak („ejtőernyősök”) visszatetsző magatartása miatt (ördögkúti mészárlás, vezető pozíciókba nem a helyi elismert nagyságokat helyezték, hanem fajsúlytalan figurákat). A másik szempont az volt, hogy mikor a Szüleim elfogadták azt, hogy az orvosira menjek, és Emmikével, a nővéremmel megegyeztünk abban, hogy ő lesz gyógyszerész és övé lesz a patika, gyógyszerészkar viszont csak Pesten volt. Az már a sors iróniája, hogy az első év után két év praxis következett, amit otthon, Váradon a patikában töltött. Tehát Pesten csak akkor találkoztunk, mikor országos KISOK vívóverseny volt, aminek még nagy jelentősége lesz az életemben.

Édesapám felfedezte egy Fabinyi nevű évfolyamtársát az egyetemen. A Család, apai ágon (mi is Emmikével) rutén görög katolikus volt, és előteremtettek egy kapcsolatot a budai Szent Imre Kollégium sportkedvelő prefektusához. Magyar István prefektus úr azt mondta Édesapámnak, hogy ha felvesznek az egyetemre, akkor a kollégiumba is felvesznek. Édesapám rohant Fabinyihoz azzal a kis füllentéssel, hogy a fiút felvették a Szent Imrébe. Akkor mi is felvesszük, mondta Fabinyi úr. Akkor Édesapám rohant vissza Magyar prefektus úrhoz… és ezzel a kör bezárult. Felvettek az egyetemi sportkörbe is. az a gyanúm, hogy az ő kezük is benne lehetett az Édesapám sikerében, mert a mesterek emlékeztek az országos KISOK kard-döntőre, amelyben a félidőben az élen álltam, majd érthetetlen módon elgyengültem és lecsúsztam az 5-6. helyre.

Mint kiderült, az egész napos előmérkőzéseket és a fél döntőt 38 fokos lázzal bírtam, aztán elfogytak a tartalékok, de addigra a mesterek „szemet vetettek rám”.

Reggelenként hármasban elindultunk a Horthy Miklós úton (ma Bartók Béla út), átmentünk a Ferenc József hídon (ma Szabadság híd), a Kálvin téren, a Múzeum körúton a fizikai vagy a kémiai intézetbe. Onnan óra után már rohantunk az Üllői útra, villamossal mentünk két szakaszt (ár: 8 fillér), hogy az Anatómiai Intézetben jó ülőhelyünk legyen. Ez mindig sikerült a tanterem első három sorának egyikében, jobb oldalon. Kiss Ferenc professzor tartotta az előadásokat, szálfa termetével, a mutogató pálcájára támaszkodva. Jóízű stílusa megfelelt az elsőéveseknek. Óra negyvenkor jött az adoma, rendszerint Szalonta környéki történetekkel. Így pl. a vidéki körzeti orvosról, aki foghúzás közben letörte a fogat, majd azt mondta betegének: menjen be a városba, a gyökereket már ott is ki tudják húzni.

A tanterem mellett volt Gyuri bácsi boncmester varázsműhelye, ahol viszonylag elfogadható áron lehetett csontokat kapni. Én a zsebpénzemből összespóroltam egy egész koponyára valót. Változatlanul idegsebész szerettem volna lenni, és meggyőződésem volt, hogy oda az anatómián keresztül vezet az út. Megláttam a hirdetőtáblán egy kiírást, mely szerint, ha valaki az alábbiak közül valamelyik állást megpályázza, az ezt és ezt, megadott helyre és időpontig adja be. Több se kellett nekem, kiválasztottam egy szerény állást „díjtalan gyakornoki” címmel, nem tudván, hogy az a főorvosoknak volt szánva, akik a táblájukra kiírhatták ezt az egyetemi címet. Beadtam a kért iratokat, aztán megfeledkeztem róla.

Hajnali ötkor keltem, felöltöztem és könyvvel a kezemben sétálva tanultam a gellérthegyi park felé vezető úton. Közben megfigyeltem, hogy ébrednek Budapest egyik legelőkelőbb házainak lakói. Álmos szobalányok fogadták a jegest, a szódást, a tejest, a kertészt. Olyan volt, mintha egy filmben pergetnék a csábítóan gazdag családok reggeli óráit. Téved az, aki azt hiszi, hogy szép kis tanulás az, hogy bámészkodom, de állítom, hogy egy pár másodperces pillantás a színes tájra lazította az agyamat és növelte befogadóképességét.

Aztán eljött a félév vége, és kollokváltam Kiss Ferencnél, kitűnőre. Majd eljött az év vége, és a 300-as évfolyamból összesen hárman kollokváltunk. Egy csúnyácska és gyengécske kislány, Budvári Robi és én. A többiek ugyanis már ráhajtottak az év végi kötelező szigorlatokra, a fizikára és a kémiára. Robi az igazságügyi vonalat futotta végig, Pécsett professzor lett, majd egy ostoba történet végén saját szakmájának boncasztalára került.

A vizsga végén odamentem Szentjánoshoz (a hallgatók így hívták), és kértem, engedje meg, hogy bejárjak az intézetbe. Jöjjek két hét múlva. Aztán mikor harmadszor mentem, úgy kezdtem, hogy utoljára jöttem. Hogy-hogy? –kérdezte indignálódva és felhúzta a szemöldökét. Hát, nem hiszem, hogy volna szíve harmadszor is elküldeni. Jó, jóóó, mondta megenyhülve. Jöjjön holnap reggel és jelentkezzen Kovács tanársegéd úrnál a 42-es laborban. Nem tűnt fel, hogy magázott.

A 42-es labor

Kovács József tanársegéd nem mutatott nagyobb lelkesedést. Tárgyilagosan közölte velem, hogy mi lesz a dolgom. Ők készítették az oktató posztereket, az én feladatom lesz a szöveges rész írása. Ennek érdekében gyakorolnom kell a betűsémák használatát. Egy óriás papír volt a falra kifeszítve és az abc-t kellett betűnként felírni százas sorokban. Természetesen létrán állva kezdtem, ha így visszagondolok, már csak egy rajzszeges cipő hiányzott a teljes komfortérzésemhez. De akkor én lelkesen tettem volna bármit, hogy bekerülhessek az intézetbe. Kovács tanársegéd úr, aki engem Potrien őrmesterre emlékeztetett P. Howard légiós történeteiből, megnézte, hogy mit csinálok, és időnként megszólalt: az a harmadik C-betű ferde, írjon még százat! Aztán egy másik alkalommal délben: hát maga sosem ebédel? A kollégiumban ingyen lakhatok, de nyáron nincs koszt, ezért reggelizni és vacsorázni szoktam (többnyire rétesalmát, füstölt szalonnát, de ezt már nem mondtam. nehogy megirigyeljen). Aztán nemsokára megállt, és így szólt: az istenit magának, nem bírom tovább nézni, jöjjön le arról a létráról. És bevitt a középső szobába, ahol egy hatalmas edény volt tele cseresznyével, aztán de facto és de jure egy tálból cseresznyéztünk. És ment a drót Pityu bácsinak: ezt a pasast nem lehet kiutálni. Majd én… mondta Ő, és másnap reggel jelentkeznem kellett nála.

Mielőtt folytatnám, szeretném megemlíteni a 42-es labor tagjait. A vezetője Szabó tanársegéd úr egy valóságos intézmény volt. Falstaffi alkatában nemes lélek lakozott, egész nap egy hatalmas asztal mellett ült, az asztal zsúfolásig tele könyvekkel, legalább 5-6 nyelven szak- és szépirodalom. Nagy élmény volt vele beszélgetni, a tanteremben viszont élvezhetetlen volt, mint ez később kiderült. Ő döntötte el, hogy mi kerüljön a poszterre. Kiss Ferenc, az intézet vezetője, ahol lehetett rákönyökölt (nem találok jobb kifejezést, hogy nyomdaképes maradjak). Egy alkalommal pl. az emberi test artériái és vénái c. ábrán rámutatott az art. renalisra, hogy ezt a Szabó tanársegéd úr rossz helyre rajzoltatta, hívják ide azonnal. Jött is szegény, majdnem futólépésben és hajlongva. Kied rossz helyre tette az a. renalist. De bizony az ott van, mondta halkan, hogy csak mi a sor végén ülve hallottuk. Egy szadista és egy mazochista, ha találkozik…

Kovács Jóskával barátságban folytattuk, koncedáltam, hogy feladata lett volna engem meneszteni, ő viszont koncedálta azt, hogy nekem jobb az idegrendszerem. Később a radiológián lett főorvos, és sajnálatomra nem találkoztunk többé.

Kiss Tibor gyakornok volt a legfiatalabb tagja a labornak. Ő kezdettől fogva barátságos volt, csak ezt nem lett volna tanácsos jobban kimutatnia. Aztán kedvesen törődött velem, ő tanított meg anatómiát tanulni. A szigorlat előtt sokat kérdezgetett, ami nagyban hozzá járult a később ismertetendő sikeremhez. Kiváló humora volt és persze bennem jó talajra talált. Több mint 60 év távlatából időnként előjön az a mondata: „kikszi szájvem dzsedzs di fedzs” – ami a „kicsi szívem jaj de fáj” angolos olvasata volt. Később nagyra becsült sebész professzor és klinikaigazgató lett Pécsett.

A 62-es labor

Az épület jobb sarkán lévő hatalmas laboratórium, a magasföldszinten, óriás ablakokkal. Elvileg Nagy Dénes volt a vezetője, a későbbi professzor, sajnos csak megközelítőleg tudom a nevét: „Sebészeti tájanatómia” vagy ilyesvalami – már nem voltam az intézetben, mikor elment. Bakay Lajos sebészprofesszor szemrevaló és kedves unokahúga diszkréten és ízlésesen próbálta érzelmi húrokkal behálózni, a végeredményt nem ismerem. Ők is, de a labor többi tagja is nagy barátsággal fogadtak. Elvileg szekundáltam Horváth István asztala mellett. Rá is és Izabellára is még visszatérek.

Első nap jelentkeztem Pityu bácsinál, aki bevitt az állatműtőbe és három tőmondattal elmondta, hogy mi lesz a feladatom: macskák vagy kutyák éteres altatása, ébresztése vagy végleges elaltatása. Ha valamelyik állat megharapna, szappanos forró vízben áztassam (egyszer fordult elő, hamar rendbejött).

Utána mély csend. Csak később tudtam meg, hogy az oculomotorius magvának a somatotópiáján „dolgoztunk”. Soha semmit nem kérdeztem, talán ezért is kedvelt meg, kidobás helyett. Csak akkor gyanítottam, hogy a vestibularis magokkal foglalkozik, mikor a kismacskával körbe-körbe forgott.

A boncmesterek szóltak, doktor úr, tessék egy kicsit takarékoskodni az éterrel, mikor végleges altatásról volt szó, mert akkor nagyon érzik az ízén. Akkor döbbentem rá, hogy ezt megeszik. Pedig kínáltak is kiskutya vagy macska húsával, finomabb, mint a csirkehús, mondták, de már a gondolatára is forgott a gyomrom. Három évtizeddel később Kenyában vittek el egy olyan étterembe, ahol mindenféle állat húsából lehetett – tetszés szerinti módon elkészítve – kapni, de ajánlották az ínyencségnek számító zsiráf nyakizmából készült steaket is. Addig a zsiráfot úgy ismertem, mint egy helyben álló, bambán a semmibe bámuló állatot. Az állatkertben, a rezervátumban lévők kecses, mozgékony, játékos állatok voltak, kontaktust lehetett létesíteni, aranyosak voltak. Hát ezek nyakából egyek én? Még a vízből is csak plombált Evianit ittam ott.

Észre se vettem, hogy Pityu bácsi tőmondatai tegezéses üzemmódban hangzanak el, ami a maradásomat jelentette volna, ha tudok róla. Mert Babó Imrétől tudtam meg, hogy miként zajlott le az én hivatalos kinevezésem. Mikor jött a magasabb fórumoktól a papiros, aki bevitte Kiss professzor úrhoz kérdezte, ki az a Csanda, azt a választ kapta, hogy nem tudom, Szentágothai tanár szokta az új demonstrátorokat felvenni. Babó Imre vitte a papirost Pityu bácsihoz, aki rögtön megkérdezte, ki az a Csanda? Biztos már megint egy hülye a Professzor úr mellett. Aláírta. Akkor jöttem rá, hogy engem, az ótvaros bányarémet, milyen kedvesen fogadtak, ahhoz képest, hogy meneszteni kellett volna. S ez utóbbi helyett már rövid időn belül svejki nomenklatúrában mondva segédpucerré léptem elő. Babó Imréről még annyit, hogy kedvesen pátyolgatott, vasárnaponként a szüleinél együtt ebédeltünk.

Visszatérve Horváth Pistához, neki köszönhettem, hogy személyes élményeim lehettek Orsós professzorról és előadásmódjáról. A Törvényszéki Orvostani óra reggel 7 órakor kezdődött, mert Orsós prof. inverz életet élt, éjjel dogozott és nappal aludt. Volt is egy kis szemrehányása a munkatársainak, bezzeg az Anatómián éjjel is dolgoznak. Jöttek parlamenterek hozzám, Bandi máskor ne felejtsd égve a lámpádat, az íróasztalomra ugyanis kitűnő rálátás volt az Igazságügyről. Bevallottam, hogy én tényleg dolgoztam valamin, de maradjunk az égve felejtésnél, és én a jövőben kerülöm ezt a látószöget.

A katalógus abból állt, hogy az ülőkék hátlapjára hatalmas számok voltak írva, vagyis ha olvasható volt a szám, akkor nem ült előtte senki, felírták a hóhérlistára. Na, én a Pista számát voltam hivatva elő-ülni, és így tanúja lehettem ragyogó előadásainak, melyeknek külön érdemük volt, hogy én a laikus is megértettem. A zseniális koponyában azonban nem minden működött harmonikusan, mert személyes kontaktusban, főleg a szigorlaton, előjöttek vadállati tulajdonságai.

Kiss Ferenchez hasonlóan a lányokat kevésbé kedvelte, de míg előbbinél nem haladta meg a kulturált keretet, így a legnagyobb elmarasztalás nála az volt, hogy Kied menjen vissza a fakanálhoz. Orsós üvöltve mondta „ÁÁÁz ellenkezője se igaaaz”. És itt jön a képbe Izabella. A 62-es laborban wagneri jelenség volt, tipikus gyümölcse annak a triásznak, amit Pityu bácsi lelkünkre kötött, mikor demonstrátorait eligazította, hogy nézzenek szét a II. évesek között, ki lenne jó demonstrátor-utánpótlásnak. Ha lány az illető, akkor legyen okos, szép és megközelíthetetlen. Hát az alaphoz jött még a kedvessége, melegszívűsége, konfliktusoldó képessége, ami egy közösségben aranyat ér. Védőszentemnek bizonyult és személyes sértésnek vettem, mikor az utolsó szigorlatán, amely még hiányzott ahhoz, hogy Kormányzó-gyűrűs legyen, lévén addig csupa kitűnő volt, Orsós keresztbe tett neki. Meg nem buktathatta, mert brillírozott, de nem adott neki kitűnőt, nehogy összejöjjön a wagneri jelenség a Ringgel. Attól kezdve csak kop-Orsósnak hívtam.

Szentágothai János, Szentjános, Tanár Úr, Pityu bácsi

A névvariációk közül, hogy mikor melyiket és ki használta, az több mindentől függött. A medikusok a háta mögött Szentjánosnak hívták, szemben Tanár úrnak. Ha az ember kiérdemelte és nem volt idegen jelen, akkor Pityu bácsi. Én ezt akkor véltem időszerűnek, amikor már a Családban is tehettem tiszteletemet.

Ha az ember megpróbálná akárcsak halványan is személyiségének kontúrjait körülrajzolni, minden kísérlet sutának tűnne. Legszívesebben olyan Pityu bácsisnak mondaná az ember. Mozgásdinamikája tantermen belül és kívül magas szinten pörgött, anélkül, hogy egy fölös mozdulat vagy póz keveredett volna hozzá. Egyik unokája fogja ezt majd örökölni. Kellemes bariton hangja illeszkedett ehhez, a nevetése, ha szívből derült, volt a legjellegzetesebb. Mély basszus hangon öblögetve, keverten a bariton sávval. Arra, hogy az én hülye vicceimre nevetett-e egyáltalán, nem emlékszem, pedig 30 évvel később Tőle tudtam meg, hogy ezek képezték többek között a „Schizi” hátam mögötti elnevezésemnek egyik alapját (a másik az óvóhelyre le nem menetelem volt).

Nagy magyar volt, a szó legnemesebb értelmében. Soha nem hallottam a magyar történelemről olyan csodálatos összefoglalást angol nyelven, amelyet a székesfehérvári királysíroknál az IBRO kongresszus résztvevői számára tartott. Egyik bátyja, aki Münchenben élt, nagy német volt (nem náci!), nagyon helytelen volt hallgatózni, de nagyon élvezetes vitákat folytattak le. Kár, hogy politikusaink nem hallhatják, milyen kulturáltan lehet eltérő nézeteket megvitatni.

Sokoldalúságát jelzi, hogy festészet, zene, irodalom szinte mindennapos témák voltak nála. Saját maga is festett, nem is akárhogyan, csak azt nem tudom, mikor, mert az intézet gondja-baja is megoldásra rá várt. Zenedélutánok is voltak, ott hallottam először Liszt Les Preludes-jét.

Egy alkalommal osztogatta az előadásokat és valaki fanyalogva vette tudomásul a kapott témát, mire Pityu bácsi úgy reagált, tudod miről lehet érdekes előadást tartani? A claviculáról! Mire amilyen disznó társaság voltunk, rögtön rávágtuk, hogy meg fogjuk hallgatni! Ezek után tartott egy lenyűgöző, 50 perces előadást, főszerepben a claviculával (kulcs-csont, talán a legegyszerűbb csont a szervezetben), de persze az egész vállöv funkcionális anatómiájával. Aztán igen jó hangulatban ünnepélyesen bocsánatot kértünk Tőle.

Kiss Ferenc professzor

Az előadásokon kívül nemigen lehetett látni az intézetben, visszahúzódva élt egy külön traktusban, ahol a titkárság is volt és egy kis labor. Aranka, egy személyben titkárnő és asszisztensnő volt az összekötő kapocs a Professzor és a külvilág között. Végtelen aranyos teremtés volt, biztos vagyok benne, hogy jórészt neki köszönhettem azt, hogy a Professzor úr megbékélt velem. Amikor a felesége meghalt, a Professzor úr mindenki tetszésére Arankát elvette feleségül.

A szájhagyomány őrizte néhány mondását, a „menjen vissza a fakanálhoz”-t már említettem. Mint a Világ Szabadegyházának a feje szabadon utazgathatott Nyugatra is. Egy alkalommal magas kitüntetést nyújtott át Rákosi személyesen, azzal a szöveggel, hogy még nagyon sokáig alkosson. Miért, hát kied hány éves? Kérdezte ezt akkor, amikor a vízcsapból is az folyt, hogy Rákosi apánk 60 éves, a költők költöttek, a dalnokok daloltak, az írók írtak ez alkalomból, a bölcsődében a kicsik nevében a dadusok felajánlották, hogy a babák hamarabb fognak a bilikére szokni (nem vicc!).

Amikor 1945-ben először jött be az intézetbe pestkörnyéki lakásából, akkor úgy mesélte az oroszok bevonulását, hogy a spájzot kiürítették, a lakást kirabolták, a háztartási alkalmazottat megerőszakolták, „rejtélyes emberek ezek, kérem”.

Amikor már megbékélt velem, kérte, hogy kísérjem el a Gyógyszertani Intézetbe és vigyek egy posztert az előadásához. Rossz sejtésem volt, mikor megláttam a 30-as években készült vegetatív idegrendszerről szóló ábrát. Aztán be is jött, amitől féltem, a korabeli szinten tartott előadást csípőből lelőtte a kis Issekutz, a grúz származású gyógyszertan professzor, akinek a zsebkönyvét is „kis Issekutz”-ként ismertük. Ebben nemcsak a gyógyszerek voltak jól áttekinthetően, receptekkel együtt leírva, hanem a gyógyszerhatások, sőt a kórképek is. Volt egy vegetatív idegrendszer-fejezet is, erre utalt az elnök, hangsúlyozva, hogy ezt már a medikusoknak is kellene tudniuk. Azt hittem, hogy ezek után egyenesen neki megyünk a Dunának, ehelyett Kiss professzor úr vidáman odaszólt nekem, ’’mit szól, kied, hogy megmozgattam az agyukat?” Hát nem tudtam, hogy irigyeljem vagy sajnáljam, aztán arra gondoltam, jobb így, hogy nem élő tanúja vagyok a leégésének és akkor újra feketelistára kerülök, mint a partizán-kinevezés után.

Volt még egy találkozásunk, mikor hazautaztam Váradra. A határ előtt mindenkit leparancsoltak a vonatról, mert hiányzott valami spéci pecsét az útlevelünkből (mindenkinek), este tíz óra lévén szomorúan vettük tudomásul, hogy az a hivatal a faluban csak reggel nyit ki. A tömeg fel-le sétált a vonat mellett, és én észrevettem Kiss professzor urat. Odamentem hozzá, hogy köszöntsem, mire szokatlan kedvességgel proponálta, hogy sétáljunk együtt. Aztán olyan kedves közvetlenséggel beszélgetett velem, mint két Bihar megyei. Úgy éreztem, ez az ő igazi emberi arca és örültem a felfedezésnek. Aztán néhány hívő lélek felfedezte, pillanatok alatt kis tömeg gyűlt köré, hoztak süteményeket, likőrt, örvendeztek neki. Engem is kínáltak, de én diszkréten félreálltam. Előtte még láttam, hogy az az igazi emberi arca eltűnt, helyébe a hivatalos állt vissza.

Érdekes volt összehasonlítani a két professzort, ugyanis egy időben voltam tantermes az Anatómián és az Idegklinikán. Két nagyon szigorú ember, de mindegyik a maga személyiségének megfelelően. Érdekes volt, hogy a személyek változtak, de az a mondás nem, hogy lesz-e valakiből orvos, az az Anatómián dől el, de, hogy mikor, az az Idegklinikán.

A szigorlatom eseményszámba ment a házban (ezt hívják nagyzási hóbortnak), ugyanis nem lehetett tudni, hogy mennyire békélt meg velem a Professzor a kényes kinevezés kapcsán. Hála Kiss Tibor kérdezgetéseinek, amelyekkel összefüggéseket sugallt és egyben önbizalmat is adott. Egyetlen kérdést kaptam: a pajzsporcot. Egyesek szerint 20 percig beszéltem, mások szerint még tovább. Nagy szerencsém volt, hogy vállon felüli kérdést kaptam, mert arra voltam koncentrálva, de ezt ő nem tudhatta. Bárcsak ma tudnám a töredékét! Volt benne ér, ideg, izom stb. Ezt azért említem, mert ha valakit meg akart buktatni (pimaszkodás miatt, vagy mert rövid nadrágban jött, mondván, hogy őt ne a ruhája alapján ítéljék meg) az orbitát kérdezte hangsúllyal a zonula ciliaris Zinii-vel. Aztán jött a verdikt: kied nem tudja a csonttant, értant, érzékszerveket stb. És biztosítani lehetett a következő vizsga eredménytelenségét is.

Gyakorlati vizsgámra a regio subinguinalist kaptam, jó sok nyirokcsomóval, azt nem tudtam, hogy későbbi szakmai életemben ezek milyen szerepet fognak játszani, de azt tudtam, hogy a Professzor úr kedveli őket. Fonalakkal aláöltöttem a kérdezhető képleteket, de ő csak nézte, nézte és egy árva szót nem kérdezett. Viszont megköszönte és visszament a katedrájára.

Másnap megkaptam a demonstrátori beosztásomat az I. évesek bonctermébe.

A demonstrátorok sárga kötényt viseltek, én viszont, lévén közel egykorú a hallgatókkal, nem viseltem. Ebből aztán sok vicces helyzet adódott. Egy alkalommal Angyal proffal evezni voltunk a Dunán, és kis késéssel, rövidnadrágban néztem a kiírást, hogy melyik asztalhoz kell mennem. Az egyik srác odafordult hozzám, hogy a fene egye meg, hát nem ahhoz a szörnyű Csandához vagyok kiírva. Nem olyan szörnyű, próbálkoztam, minden siker nélkül. Aztán fehér köpenyben megjelentem az asztalnál, ahol még folytatódott az ócsárlásom. Mondtam: hölgyeim és uraim, van egy jó és egy rossz hírem. A jó hír az, hogy itt ma senki nem fog megbukni (ezt azért mertem megígérni, mert elhatároztam, hogy nem húzom be a név mellé azt a sértő vonalat, aminek semmi értelme sincs, viszont ösztönzi a hallgatót arra, hogy bepótolja). A rossz hírem pedig az, hogy én vagyok a Csanda. Még diákért nem drukkoltam úgy, mint akkor, hogy ha nem teljesít, akkor azt bosszúállásnak veszi. Megkönnyebbültem, mikor még meg is dicsérhettem. Barátságban váltunk el.

Egy másik alkalommal, mivel alkalmi fizikai munkából tartottam fenn magam (favágás vagy költöztetés), a szóban forgó kislány édesanyjával megállapodtunk, hogy leányának a szobabútorzatát egy taligára feltesszük, valahol a Móric Zsigmond tér körül és eltolom a mai Moszkva tér közelébe. Hogy mi volt a díjazás, már nem emlékszem, de nem is a körül volt a gond, hanem a rakodás olyan púposra sikerült, hogy messze túlment a megállapodásunkon. Az asszony vigasztalásul adott egy motorbicikli-ülést. A kislány csak állt csendben és látszott, hogy egy ilyen mama mellett jobb, ha hallgat. Másnap találkoztunk a boncteremben, a kislány, amint meglátott elsápadt, kékült, zöldült, még én vigasztaltam. Ne bánkódjon, soha nem becsültem le a fizikai munkát és megnyugtatom, hogy ez nem befolyásolja a szakmai kapcsolatunkat. Örüljünk neki, hogy a szobabútor és én is balesetmentesen megúsztuk, a mamának viszont óvatosan mondja meg, hogy a motorbicikli-ülés egy kicsit erős volt.

Aztán elkövetkezett az a korszak, amelyben kereseti forrásnak használták fel a tudást. Vagyis jól megtanulni a demo anyagát és más helyett levizsgázni. Ez különösen az ostrom után virágzott. Mint kiderült, meghatározott ára volt mindennek, zsírban, vajban, lisztben, szalonnában (sonka nem volt az étlapon). A legdrágább az agy egészben, majd a szív (utóbbi 1,5-2 kg). Velem viszont rákot fogtak, mert én, jobb-féltekei dominanciámban, az arcmemóriám, térbeli tájékozódásom különösen fejlett, így gyakran feltűnt, hogy ez az arc nem ehhez az asztalhoz passzol. Aztán igyekeztem látszólag elbuktatni, mire a valódi delikvens sírva fakadt, hogy ő tudta volna. Vagy nagyon szépen felelt, gratuláltam és kértem a diákigazolványát, amelyet persze otthon felejtett. Abban maradtunk, hogy én egyelőre nem szólok se a Tanár úrnak, se a Professzor úrnak (soha nem szóltam), majd megbeszéltük, hogy az anatómiát nem lehet az utolsó hónapokban megtanulni, kitol azzal, aki helyett megy és különben is tisztességtelen, moralizáltam, szóval egy kicsit szorongattam az illetőt.

Egy éjjelen a boncteremben dolgoztam egy fejen, a facialis atlaszba kerülő képének a faragásán, mikor vihar tört ki és egy villám becsapott valahová úgy, hogy a villany kialudt. Az ablakok nyitva voltak a szemben lévő múzeumban is. Tapogatózva mentem az ajtóhoz, a tetemekről sejtettem, hogy hol vagyok, minden emóció nélkül. Viszont mikor átértem a múzeumba, becsuktam az ablakot, a szoba közepén „üvegkoporsóban” feküdt a Lipcsei Nő. Egy gyönyörű moulage, nyitott mellüreggel, hasüreggel, kismedencével. Oldalt fordított fején a villámfénynél lehetett élőnek tűnő tekintetét látni. Olyan félelem fogott el, mint mikor határsértő szándékom alkalmával Érmihályfalván menekültem a csendőrök elől és az egész éjszakát a temető sírjai között fekve töltöttem.

Két szomszédvár

Egy épületen belül két intézet a legritkábban tud boldog-barátságban élni. Más szavakkal, az ellentétek generációkon át öröklődnek. A szájhagyományok szerint az emelet és a földszint két különálló intézetnek adott helyet, melyek főnökei örökös békétlenségben éltek. Amikor a földszinti főnöknek, aki 60 év felett járt, fia született, az emeleti főnök a nyitott ablakon lekiabált a diákokkal teli udvarra: „Gratulálok, kire gyanakszol?”

Az én időmben Huzella Tivadar professzor volt a Szövet- és Fejlődéstan vezetője. Korábban nagy élvezettel olvastam egy biológiai témájú könyvét, ezért nagy csalódást keltett, amikor egy kis méretű pulpitusra támaszkodva halkan és elkent módon adott elő. Az érdektelenség tettlegességé fajult az évfolyamban, papír-repülőgépeket dobáltak, ő csak elfordította a fejét, hogy kitérjen előlük.

Egy alkalommal azt vettem észre, hogy a köpenye alól harisnyás lábak kandikálnak ki, vagyis, hogy nincs rajta nadrág. Később megtudtam, hogy bricsesznadrágban volt, mert ment síelni az óra után. Az már nem kapott felmentő magyarázatot, hogy előadás közben elaludt, illetve évekkel később derült ki, hogy hypophysis daganatban szenvedett, amelyet csak a boncasztalon diagnosztizáltak. Már épp elhatároztam, hogy a barátaim kedvéért sem járok a szövettani előadásokra, amikor a Professzor helyett beperdült egy legjobb esetben is csak középiskolásnak kinéző fiatalember, aki a nagy zsibongás ellenére elkezdte az előadást. A harmadik mondata után már feszült csendben figyelt mindenki. Az óra végén hosszasan kérdezgették, sőt több tucat diák kísérte a villamosmegállóba (akkor még volt villamos az Üllői úton), és ez a rendszerré váló jelenet volt a legjobb visszajelzés egy olyan oktató számára, mint Kiszely György. Felváltva adott elő egy Júlia nevű tanársegéd asszonnyal, aki szépsége mellett okos is volt. Kis hörcsög férjével (egy fejjel volt alacsonyabb a feleségénél) évekkel később nagy csatát fogok vívni, de ezt máshol fogom leírni.

A kollégiumi barátaim a szövettanra koncentráltak. Igaz, hogy én is sokat segítettem nekik az anatómiában, de az ő segítségük nélkülözhetetlen lett volna , hogy az egy (anatómiára) feltett lapra az egész évet abszolválni tudjam.

Kezdem az élettannal. Az év végén írtunk egy versenyvizsga dolgozatot, az évfolyamban egy fiú volt, aki 90 pont felett írt, aztán soha többet nem emelkedett ki az évfolyamból. Bandi és Imre 84-84 pontot értek el, én 82-öt, a többiek leszakadva, 80 felett jelest ért. Gyakorlatvezetőm Lajtha Ábel volt, akivel évtizedekkel később reaktiválódott a barátságom, időközben világhírű ember lett New York, Long Islanden. A béka fejének a felső felét kellett ollóval levágni, hogy gerincvelő-készítményt kapjunk. A lányok irtóztak a béka megfogásától is, nemhogy még a fejét is levágják. Így lovagi módon ezt átvállaltam tőlük.

Ezt a kis kitérőt azért tettem , hogy bizonyítsam, a történelem ismétlődik. Ugyanis esténként Bandi és Imre a szobájukban segítettek átvenni az egész könyvet, s amikor azt látták, hogy kezd a tekintetem üvegessé válni, a mosdókagylóhoz vittek és a fejemet a hidegvíz alá dugták, amíg életjelet nem adtam. Ugyanis az előzmények (írásbeli, gyakorlat és az előadásokon mutatott aktivitás) mind a hármunknak kitűnőt valószínűsített és a vizsgán kiderült, hogy a Professzor is azt szánta nekünk. DE. Pont a látótér vizsgálatánál megszántak a barátaim és a hideg víz helyet ágyba parancsoltak. A vizsgán minden nagyon jól ment, majd beütött a ménkő, hát persze, hogy azt a látóteret húztam, amit némi túlzással egész életemben használni fogok. De ott nem ment, a színes látótereknél totálkárosnak bizonyultam. Így lettem jó-rendű.

Folytatom a szövet- és fejlődéstannal. Bandiék ott profik voltak, én, törékeny állampolgár beiratkoztam a Kiszely-kurzusra. Hogy lehet egy komoly tárgyat derűsen és viccelődve jól elsajátítani, erre kaptunk életre szóló választ. Központi kérdés volt a metszetértékelés, amelyhez a Kiszely-versikék segítettek:

Csillószőrős hengerhám, oesophagus ez talán?

Kövek, kövek, kiáltott Grósz tata! Ez nem lehet más, csak prostata!

Igyekeztem ezt az elvet átvinni az anatómiára, majd meg a klinikára.

Felhívta a figyelmünket arra, hogy a vizsgán ne találjuk ki egyből, hogy mi az a metszet, amelyről már akkor tudtuk, hogy micsoda, amikor a Prof. a téka jobb felső sarkához nyúlt, hiszen annyit nézegettük a szigorlat előtt.

Ámde a fejlődéstanhoz volt egy salátára olvasott jegyzet, amelynek az utolsó lapja hiányzott, a másfél oldalas „Húgy és ivarszervek fejlődése” fejezettel együtt. Megismétlődtek a fej hidegvíz-alátartásai. Hát már csak nincs olyan peched, hogy azt húzzad? De volt, és itt is használt Kiszely aranytanácsainak legfontosabbja: ha a Professzor úr szempillái elnehezednek, a világért se hallgassunk el, akkor sem, ha már elmondtunk mindent a kérdésből, kezdjük újra, csak a hanglejtésre vigyázzunk, hogy ne változzon.

Hát persze, hogy kihúztam a húgy és ivarszervek fejlődését. Kiszely az ajtóban állva, mint egy karmester dirigált és mutatta, hogy a szemek már teljesen becsukódtak, ne álljak meg. És mivel nem volt egy ép mondatom sem, azt az egy gondolatot variáltam, hogy nekem most az a feladatom, hogy a h. és i. szervek fejlődését foglaljam össze, tehát… Igyekeztem a magas adrenalinszint ellenére hangerőm kontinuitását megőrizni. Egyszer csak hirtelen kinyíltak a professzori szemek és én bedobtam azt a befejező mondatot, ami olyan fontos szerepet fog játszani évek múlva a Néphadsereg tisztjeként a napi továbbképzéseken: ennyiben kívántam összefoglalni erről és erről a mondanivalómat. Elvégre ez egy teljes mondat, „nemes töltelék”.

Tivi bácsi a szunyókálástól felfrissülten felpattant és indult a metszetekhez, közben dícsérőleg mondta, hogy nnna jóó.

Aztán nézem a metszetet, bátortalanul mondom, hogy látok hyalin rostokat, nem sorolom fel, hogy mi minden fölöslegeset soroltam még, elvesztette a türelmét: na mondja már, hogy mit lát. Én bizonytalan és kérdő hangon: hypophysis? Már csak a Nobel-díj hiányzott a dicsérő mondatai mellé. És én bevallom, szégyelltem magam. Annál is inkább, mert abszolút profi barátaim ragyogó feleletük után, nem tartották be a metszet-nézés gyakorlati tanácsokat, egyből rávágták, hogy mi a metszet, Tivi bácsi egyre türelmetlenebb lett, mert valami turpisságra gyanakodott, mindketten 5-6 metszetet is kaptak, hogy a végén kegyelem jót kapjanak. Nincs igazság a földön, vagy a csomagolás fontosabb, mindennél?

Elnézést kérek ezért a kitérőért, de a mondanivalómhoz tartozik, hogy Kiss professzor úr feljelentette a szomszédját a dékánnál, hogy a kísérleti csirkéket és tojásokat megeszik (a fáma szerint). Hogy valójában hogy és mint zajlottak az események, nem tudom. De egyszer csak Kiss prof. úr felvezényelte Szabó tanársegéd urat a Szövettani Intézetbe mintegy II. sz. Anatómiai Intézetet képezni. Néhány oktatót is vele küldtek, szinte természetesnek tűnt, hogy engem is. Itt derült ki, hogy Szabó tanársegéd úr hangja elvész a tanteremben és enyhén szólva kaotikus volt a helyzet.

Míg meg nem érkezett Péterfy professzor Törökországból és átvette a vezetést. Hívatott engem, és kivett a zsebéből egy noteszt, amelyet felfele és lefele, jobbra és balra hajtogatott úgy, hogy számos kis zsebecske állt elő. Kedvesen kérdezgetett, hogy mivel foglalkozom, mik a terveim. Nagy megtiszteltetésnek vettem, de csak amíg másodszor, sőt harmadszor is hívatott, és a notesz-koreográfia után mindig egy másik zsebbe tette a rólam szóló feljegyzéseit. Hát, igen, mondták, egy icipicit leépült, de nagy értékű műszereket hozott. Közben lejárt a kinevezésem és megkönnyebbültem.

Még számtalan történet maradt megíratlanul, különösen az ostrom alatti és utáni időszakból, de ezeket apránként megírom általam novellicának nevezett rövid böffenetekben.

30 évvel később

Oktatói pályafutásom csúcsát Halász Béla professzor úrnak köszönhetem, akinek tiszteletére merítek az emlékeimből. Ő ugyanis megtisztelt azzal a kéréssel, hogy a II. éves hallgatóknak, a Motorium anatómiája befejezése után, mutatnék be olyan betegeket, akiknek látható tünetei motiválják az anatómia fontosságát. Czeppán Gyuri beteg-kísérő szervezésében megindult a menet a Balassa utcából a II. Anatómia épületébe. A betegekkel előzőleg megbeszéltük, hogy miről van szó és semmi más nem történik velük, mint a viziteken. Volt, aki nem vállalta, az aztán sajnálta, mikor a visszatérők lelkesen meséltek a sok szép lány és fiú arcáról, érdeklődő tekintetéről. És a prof. tényleg ugyanúgy beszélt velük, mint otthon a viziteken.

A menet oda-vissza komikusnak látszott, viszont a betegek életében (is) nagy esemény volt, napokig beszéltek róla. Mi pedig Jelencsik Ilonával és Tárcy Miklóssal (mindketten fiatalon mentek el) beültünk egy kis beszélgetésre és egy pohár üdítőre a Vendéglátónk szobájába. Ennek hangulatát most is őrzöm, arra is emlékszem, hogy milyen nehezen tudtuk abbahagyni az eszmecserét, hogy az idejét ne raboljuk.

Ezerkilencszáznegyvennégy

Úgy kezdődött, mint minden év, aztán mennyi minden történt! Dráma, tragédia. Március 19-én álltam az Operaház jegypénztára előtt sorban, a másnapi Svanholm Set világhírű svéd tenor vendégszereplésével tartandó Tannhäuser előadásra. Közben furcsa zajok hallatszottak az Andrássy útról. Amikor boldog jegytulajdonosként kiléptem az épületből, döbbenve láttam a német hadsereg motorizált egységeinek vonulását, nem igazán tudtam hova tenni a jelenséget, csak a közeli napokban realizáltam, hogy megszálltak bennünket. A politikai események felgyorsultak, letartóztatások, miniszteri váltások – ezek engem mit sem érdekeltek. Az már igen, hogy Svanhol Set nem jött el, ott kellett volna gyanút fognom. Közben Budapest bombázása is gyakoribbá vált. A Baka utca 5. óvóhelyén vészeltük át a légiriadókat, melyek lefújása után nagy sétákat tettünk a károk felmérésére. Így láttuk a Nyugati pályaudvar súlyos rombolását, majd a még égő malom találatát a Vaskapu utcában, ahol másfél évtizeddel később a Verus lakása lesz, és ott sokszor előfordulunk majd.

Az óvóhelyen a hangulat nagyon vegyes volt, szórakoztatásunkról egy 30 év körüli vegyésznő, Nóra gondoskodott, aki hivatalosan az épület óvóhelyének parancsnoka volt és ezt nagy önértékeléssel viselte, olykor kabarét súroló utasításaival. Mi meg többnyire römiztünk.

Az első komoly figyelmeztetést egy olyan vasárnapon kaptam, amikor épp otthon voltam Nagyváradon szülői látogatáson. Vonattal a 4 órás utat 14-18 óra alatt tettük meg (Szolnoknál légiriadó miatt ki kellett szállni és a kukoricásba bújni). Hétfőn, visszatérésem után egy nagy bombakrátert láttam az Anatómiai Intézet és a Kórbonctan közötti virágágyás helyén. Épületkárt csak az Anatómia falában okozott, a téglákat projektillé alakítva pozdorjává zúzta a 62-es labor egyik sarkát, ahol az én asztalom volt, és ahol én legszívesebben csendes és nyugodt vasárnapokon szoktam volt dolgozni. Hát ezt megúsztam, de leszoktam arról, hogy légiriadó alatt felmenjek a tető közelébe, ahonnan jól lehetett látni a légelhárító ágyúk tüzét és olykor a bombák okozta tűzijátékot is.

Amikor a bombázások sűrűsödtek, délelőttönként is bejártam az Ideg-elmeklinikára. Ott nagy ovációval fogadtak az orvosok, mert a szigorlók nem jártak be, és nem volt kit kérdezzen a viziten Benedek László, a klinika vezető professzora. Engem, a totál laikust, kineveztek szigorlóvá, mondták, ne ijedjek meg, bármit kérdez, mindig ő szokta meg is válaszolni. Miután meggyőződtem, hogy tényleg nem érhet bántódás, csak az amúgy is meglévő érdeklődésemet mutassam ki, fantasztikus színjátéknak lehettem tanúja. Ráadásul egy csomó ismeretanyaggal lettem gazdagabb, mert ő úgy magyarázott, hogy azt meg is tudtam érteni, sőt megjegyezni is. Hatvan év távlatából is előttem van az a fiatal, nagyon szép nőbeteg, akinek a skizofrén schubja a gyermekágyban robbant és ún. katatón mozgászavarban szenvedett. A zárt osztályon egy hatalmas, zsinegből készült háló-sátorban volt a beteg, szabad mozgástérben. Ugyanis akkor még látótávolságban sem voltak pszichotrop gyógyszerek, csak morfin-scopolamin állt rendelkezésre, vagy a lekötés, ami embertelen lett volna. A beteg mindent levetett magáról, és egy kaotikus koreográfia szerint szinte folyamatos mozgásban volt. Benedek professzor azt magyarázta nekem (!), hogy az egyes mozgáselemek nem térnek el a normálistól, csak az összerendezettségben van zavar. Ezt demonstrálandó egy-egy mozgásszakaszt kiemelve eljátszotta nekem, kiemelve a lényegeset és azt is, hogy az oda nem illő folytatás is önmagában nem lenne kóros, más mozgászavaroktól eltérően. Engem annyira lenyűgözött, álltam háttal a sátornak és a hátam mögött a két kezemmel megfogtam a zsinegek által szabadon hagyott részt. Egyszer csak éles fájdalmat éreztem a jobb hüvelykujjamban. Most is őrzöm azt a kis heget, amelyet a beteg harapása okozott. Csak nemrég tudtam meg, hogy a remek mutatvány alapját balettiskolai tanulmányok előzték meg.

A Professzor érkezése előtt az orvoskar a bejárat közelében várakozott, és szinte olyan testtartásban állt, mint a sprinterek start előtt, mert soha nem lehetett tudni, hogy a három lehetőség közül melyik irányba indul, hogy annak az osztálynak a vezetője ab-start követni tudja. Horányi Béla különösen komikus volt (Isten bocsássa meg nekem), mert eleve volt egy bicegése, ami rohanásban még karikírozottabb lett. Akkor még nem sejtettük, hogy később ő lesz a klinika igazgatója, azt meg pláne nem, hogy én fogom követni. Ahogy kipattant a kocsijából, már a bejárat előtt kezdte levetni a kabátját, a zakóját, amelyeket Orgovány úr, a tábornoki csicskás kapott el, és valaki a lépcsők előtt ráadta a köpenyét. A viharos kezdet mit sem csökkent az egész vizit alatt, csak a magánszobás betegek kórtermébe nem mehetett senki rajta és a beteg orvosán kívül. Azt hittem, most egy szusszanásnyi idő lesz, hát tévedtem, mert kipattant az ajtó, mögüle derékig a Professzor kihajlott, rám mutatott és kérdezte: melyek a labiális mássalhangzók? Mire magamhoz tértem volna, már el is sorolta őket, és újra eltűnt a külön-szobában.

Fantasztikus gyorsasággal vizsgált, jó darabig azt hittem, hogy csak alibi mozdulatokat végez, mígnem egy ilyen fulmináns betegvizsgálat után diszkréten vitába keveredett az osztály vezetőjével. Akkor tapasztaltam meg azt, hogy mennyi minden apró részletet appercipiált a betegen. A vizit után ugyanis az orvosok visszatértek és hosszasan vizsgálták a beteget, majd szörnyülködtek, hogy már megint a Főnöknek volt igaza.

Pozőr volt a legnemesebb fajtából. Az előadásai zsúfolt tanteremben zajlottak. Gyakran használta a táblát is, pl. százalékos előfordulásokat írt fel, két tizedes (azaz százados) pontossággal. Amikor a tábla már tele volt a különböző országok adataival megtorpant egy pillanatra, mint akit nagyon zavar valami, aztán megtalálta a hibát és elnézést kérve a rengeteg szám közül kiemelt egyet: pl. 62,47%-ot kijavított 62,45%-ra.

Sok történet keringett róla a kolozsvári, majd a debreceni korszakából. Előbbiből kiemelem azt, hogy egy cirkusz birkózójával álarcban megküzdött és természetesen elnyerte a kihívó által kitűzött díjat. Hogy aztán ez neki mennyibe került, arról nem szól a fáma. Debreceni professzor korában, ha Pesten volt dolga, egy egész kupét lefoglaltatott, Püspökladányban felszállt egy pincér a gondosan megválasztott menüvel, amelyet felszolgált, majd Szolnokon leszedte a terítést és leszállt. Közben a sofőrje az autóval száguldott, hogy idejében várja a Nyugati pályaudvaron. Élete nagy drámája volt a Zilahi Irénnel kötött házasságában először az, hogy egy bombatámadáskor telitalálat érte a ház udvarában épített óvóhelyet. Ám a feleségét másodszor is elvesztette, amikor Orgovány úr a romok között megtalálta a fémkazettát, amelyben a pénzt tartotta. Ebben ugyanis egy fiatalemberrel folytatott szerelmi levelezés és olyan számlák is benne voltak, amelyekből tudni lehetett, hogy az óvóhely építésére adott pénz nagyobbik része hova tűnt el. És a kispórolt anyag okozta a halálát, az eredeti terv szerint állítólag bombabiztos lett volna a bunker. Én nem láttam a változást, Angyal Lajos bátyámtól tudtam meg később, hogy amikor a ládikó felfedeződött, abbahagyta a gyászolást és rikító nyakkendőket viselt és erőltetetten heherészett. Félt az oroszoktól és a náciktól, az osztrák Kitzbühelbe ment és 45 elején főbe lőtte magát.

Olivecrona meghívó levele elkerülte.

Húsvét tájékán, 1944-ben Nagyváradot is elérte a nemezis. Gettó létesült, a házunkból is kiköltöztettek bennünket egy, a színház háta mögötti kis utcában lévő ügyvéd lakásába. Akkor még senki sem tudta, hogy mi lesz a barátaink sorsa, átmeneti szörnyűségnek tűnt így is, ahogy bezsúfolták a házunkat is. És az a fiatal csendőr hadnagy, aki többször is előfordult nálunk, hogy kiabált az emberekre, különösen egy törékeny lelkű drogériás barátunkra, aki nem is tért vissza, csak a felesége, Magdus. Imre bácsival, a patika laboránsával még napokig visszajártunk, azzal az ürüggyel, hogy holmikat kell még elhoznunk, kenyeret csempésztünk, szégyellve, hogy nem tudunk többet tenni. Imre bácsi minden alkalommal megjegyezte a gettóban járván, hogy ebből mekkora baj lesz még. Jobban megérezte, mint én, hogy ez a drámának csak a kezdete. Sokan rohanták meg a patikát, a törzsvásárlókon kívül is, Édesapámmal, Emmikével, Ilussal és Andriska Erzsébet, Zsizsivel, aki praxiként volt Édesapámnál. Óriási iramban dolgoztunk és röstellem leírni is, hogy nem látván kellő mértékben a helyzet tragikumát, még élveztem is a közös munkát. Aki nem tudott fizetni, annak Édesapám „felírta”, hogy ha majd visszatérnek, megadják. Kevesen voltak ilyenek, sajnos, de voltak, akik visszatértek. Előfordult az is, hogy arannyal vagy más nemes valutával akartak fizetni, vagy megkérni, hogy tegye el nekik a kis vagyonkájukat, amit Édesapám elhárított. Mégis előállították és a sörgyárnak nagy épületében vallatták, hogy kinek mit tett el. Egy jó nevű váradi ügyvéd volt az a csendőrtiszt, aki a főgonosz volt ott. Nem tudom, hogy fizikailag is bántalmazták-e, csak arra emlékszem, hogy hamuszürke arccal tért vissza. Fantasztikus volt, ahogy a gettóban tartották magukat az emberek, Deutsch Elemér doktor minden nap felhívta Édesapámat telefonon „moriturrite salutant”-al köszönve, majd elmesélte az aznap született vicceket. Ő visszatért, de a felesége és Dávid fia nem. Kiváló belgyógyász volt, nagyszerű humorral. Apai barátságot örökölve tartottam vele a kapcsolatot, emberileg és szakmailag is. Nemrég hallottam, hogy túlélve a borzalmakat egy másikba kezdett belesüppedni: amit ma egyszerűen csak szocializmusnak nevezünk. Történt pedig az, hogy egy gyűlésen fenyegető figyelmeztetést kaptak, hogy nem szabad a betegtől semmit sem elfogadni. Szóra jelentkezett: Egy szál virágot se? Azt igen. És ha a virág egy liba seggéből lóg ki? Botrány-röhögés tört ki, de őt nem merték bántani, azok után amit korábban átélt. Újra nősült, szép felesége volt a második is, vele idő előtt rák végzett. 1945 után összejártunk römizni, zsengebablevest és más finomságokat enni, mert azon a vonalon is félszavakból megértettük egymást.

Korábban a húsvét volt az egyik nagy családi ünnep, annál is nagyobb mint karácsonykor, mert a kertben a kis medence mellett, vagy a már virágzó kert végében lévő filagóriában volt látványosan megterítve az asztal. Most ez elmaradt. De van egy zenéhez kötött emlékem, az ideiglenes otthonunkban. Édesapám és Emmike a patikában dolgoztak, én a kórházba jártam be a sebészetre és a belgyógyászatra. Aznap délelőtt otthon voltam, Édesanyám tett-vett, dolgozott, amikor a rádióból felcsengett a Parasztbecsület húsvéti kórusa. Szívtam be a jó tavaszi levegőt és boldogságérzetem volt. Ugyanakkor valami balsejtelem is keveredett hozzá, majdnem szégyelltem, hogy olyan „veszélyesen jó a közérzetem”, ahogy egyes migrénben szenvedő betegek érzik a roham előtti napon.

Ez a balsejtelem június 2-án, délben fél egykor testet öltött egy légiriadó formájában. A sebészeten dolgozók és a mozgatható betegek az udvaron lévő óvóhelyen voltak. A gyermekosztályon egy vagy két súlyosan sérült gyermeket viszont nem lehetett elmozdítani a törött lábuk csigaszerkezettel működő húzatása miatt, és egy fiatal apácát, akinek Emmike volt a neve, mint a testvéremnek. Borzasztóan félt, és én amúgy sem voltam olyan óvóhelyre járós, fent maradtam vele és a gyermekekkel. Megnyugtatási céllal azt kérdeztem tőle, akarja-e, hogy megesküdjek arra, hogy nem lesz bombázás? Abban a pillanatban felsivított a szőnyegbombázás első robbanása, majd megtanultam azt, hogy ha a sivító hang mélyül, akkor közeledik a vész, ha magasodik, akkor távolodik. Itt közeledett és három robbanás hangja egybemosódott, a harmadiknak a légnyomása besöpört minket a kedvesnövérrel az asztal alá. Megéltük a halálunkat, furcsán hangzik, de nem tudom mennyi időbe telt, hogy megállapítsuk, mi élünk, a gyerekek is. Az U-alakú kórházépület másik szára, ahol orvostanhallgató barátaim dolgoztak a belgyógyászaton, viszont eltűnt. Ekkor indult életem első és eddig egyetlen hisztériás rohama. Mindenkiből ki lehet ezt váltani, csak a személyiségtől függően megfelelő nagyságú ingert kell alkalmazni. Hát ez az volt. Kétféle válaszreakció lehetséges, az állatvilágból vett analógiák alapján (Kretschmer). Az egyik a „magát holttá tettető” variáció, ekkor az ember is megmerevszik, mozdulni nem tud, enyhébb fokozatban végtagbénulás keletkezik. A másik a tömegmozgás-zavarból álló forma, a kicsit nyitott ablak és a szobába szorult légy analógiájára, a sok mozgásból álló menekülésreakcióból lesz majd egy olyan is, ami megtalálja azt a kis szabadulási rést. Emberi változatban különböző mozgásviharokból állhat, olyan tudatzavarral, amely meglazítja az ember magatartását, de később mindenre pontosan emlékszik. Ez utóbbi volt rám jellemző, felpattantam és heherészve elkezdtem szaladni le a lépcsőn át az udvaron, repetitív módon kiabálva az embereknek, akik egy-egy sarokban meredten álltak (első változat), hogy „nincs semmi baj”. Közben kritikátlanul rohantam át az udvaron tátongó tölcsér alakú üreg mellett, miközben az égből még hullottak a deszka- és tégladarabok. Felszaladtam a romhalmazra, a lábam alatt hallottam a betegek és a barátaim vinnyogását (utóbbiak megmenekültek, mert látták a repülőket és időben elmenekültek). Én a hang után menve elkezdtem dobálni a tégladarabokat olyan hihetetlen erővel, amire roham nélkül képtelen lettem volna. Ezt onnan tudom, hogy amikor a kislány feje már szabadon volt, szájából is kikapartam a téglaport, egy falrészlet leomlott és egy tégladarab súrolta a fejemet jelentéktelen kis vérzést okozva, abban a pillanatban megszűnt a roham és kimerülten képtelen voltam folytatni a mentést. Addigra már jöttek is emberek oda és folytatták a kiásását. Amikor a 12-14 év körüli kislányt teljesen kiszabadították, akkorra tudtam összeszedni magam és már én vittem le a romhalmazról, a többiek meg folytatták, de már senkit nem találtak élve. A kicsit véres homlokom azt a kalamajkát okozta, hogy ezt valaki ismerős látta és láncban adták tovább, úgy, hogy a patikába már annyira felnagyítódott, hogy „láttam a kedves fiának a fejét szétloccsanni, gyógyszerész úr”. Nem tudtam életjelt adni, de talán eszembe sem jutott. Mert visszatérve a sebészetre látszott, hogy az a bomba, amelyik a mi épületünknek szánódott, az épület sarkától vagy húsz méterre a puha földbe mélyen belefúródott és nem robbant fel. Viszont valaki hallani vélte, hogy ketyeg a bomba, tehát időzített, tehát nem tudtuk, hogy mennyi időnk van a megmaradt épület teljes kiürítéséhez. Ajtókat szereltek le és arra fektették a betegeket, nagy káosz volt, de arra is emlékszem, hogy a menekítő emberek közül karórákat csatoltak le, ami szörnyű látvány volt, és megértettem, hogy szükségállapotban miért jár halálbüntetés az ilyenért. Ez most elmaradt, átmenekültünk a pár száz méterre lévő Irgalmasok Kórházába. Ott miután tisztázódtak a viszonyok, indultam hazafelé a kitelepített otthonunkba. Útközben bementem az Úri utcai templomba egy rövid köszönetet mondani. Furcsa módon nem emlékszem a hazaérésem pillanataira, utóbb elmondva nagyon gyászos bizonytalanságban voltak és idővel csökkent a hazakerülésem lehetősége. És hazakerültem…

Emmike testvérem a légiriadó hallatára már olyan vegetatív rosszullétbe esett, hogy Szüleink kiköltöztették őket egy félixfürdői házba, Váradtól 20 km-re. Ott nem is történt semmi, Béla a fronton volt. Őt féltettük a legjobban. Aztán jött a végzet egy teherautó formájában, amelyet két legénnyel együtt Béla a frontról küldött, azzal a feladattal, hogy vigyék Emmikééket egy Szombathely-közeli faluba (Gyöngyösapáti). Először Pestre jöttek, a Zseltvay rokonoknál laktak a Gábor Áron utcában. Mikor október 15-én Szálasi testvérék átvették a hatalmat, a Zseltvay házaspár úgy megrémült, hogy Béla hadbíró ezredes nagybátyához mentek. A két legény látványosan húzta az időt. Aztán ők is megijedtek és Emmike és a kis Emmike, Margit és a felváltva vezető két legény, meg én is, elindultunk. Szüleink minden mozgatható értéket velük adtak, hogy csak ők meneküljenek meg és ha egy darab kenyérért ezüsttel kell fizetni, hát legyen mit odaadni. Csodálatos őszi színek voltak, a rozsdabarna, a sárga és a zöld különböző keverékei. A földeken dolgozók megjegyzései és szitokszavai kísértek, hogy a burzsujok mentik az irhájukat. A fejünk felett sötétlett az ég a bombázó amerikai és angol bombázóktól. Egyszer csak a Dunántúlon járhattunk, mikor egy gép kivált a tömegből és minket megcélozva szállt alá. Mi leugrottunk a kocsiról és félve a gépfegyverlövésektől az árokba bújtunk. Én négykézláb állva a kis Emmikét a mellkasom és hasam alá bújtattam. Nem nagyon értette ezt az újfajta játékot, de hang nélkül, csuda aranyosan viselkedett. Aztán láttuk, hogy a gép kigyullad, nem minket célzott meg, hanem kényszer-leszállt és felrobbant. Egy grófi kinézetű öregúr vadászpuskával akarta elfogni az ellenséget. Aztán folytattuk az utunkat, és időnként a nagy Emmikével kézen fogva néztünk körül, mintha csak egy kiránduláson lennénk. Aztán megérkeztünk Gyöngyösapátiba. Nem szóltam, hogy visszamegyek Pestre, mert Verusék ott vannak és a váradiakról sincs semmi hírem. Nem köszöntem el tőlük, és ez alakította ki bennem azt a kényszert, hogy azóta is kétszer-háromszor köszönök el minden szituációban.

Aztán egy katonai kocsiban ülő két tiszttől megkérdeztem, hogy nem vinnének-e Pestre. Kicsit csodálkoztak, de szívesen felvettek, vezérkari tisztek voltak. Kb. azon a tájékon, ahol odafele menet az álvadászgép és álgépfegyver megijesztett bennünket, most egy valódi jött, és mire az árokba menekültünk, már meg is sorjázott minket háromszor is, az embernek az volt az érzése, mintha moziba lenne, ahol kartávolságnyira látszanak a felszántott út kövei. Most nem volt nálam a kis Emmike, a legkisebb félelmet sem éreztem. Aztán az ellenség elhúzott és én mentem vissza a Szent Imre Kollégiumba. A SAS-behívóm dec. 10-re szólt a szomszédos Műegyetem Aulájába, ahol választhattam, hogy Németországba megyek, vagy beállok Hunyady páncélos katonának. Nem vicc. Egy elvesztett háború végéhez közeledve biztos jól állt volna az egyenruha. A kocka el volt vetve, 9-én éjfélkor elindultam egy nagy demizson pálinkával és több kiló disznózsírral, mint legfőbb kincseimmel, a Balassa utcába. Félelmetes csend volt, ami persze szerencse is volt. Az Üllői út sarkánál megálltam egy pillanatra, letettem a demizsont, az felborult és szétrobbant, nagy része rám hullott.

Úgy csengettem be a klinikára, keresvén az ügyeletes orvost, mint aki több korcsmát is megjárt. Gurszky Emil volt beszervezve, aki sürgősséggel és a fent említett diagnózissal felvett a B emeletre egy négyágyas szobába. Aztán másnap lumbálpunkció történt, akkor még nem volt szokás egy quadlit tenni a bőrbe, amit azóta is megkövetelek mindenkitől. Feladatom az volt, hogy a Bárány próbánál egy kicsit lateralizájak a jobb kezemmel. Hogy milyen nehéz szimulálni, azt úgy tudtam meg, hogy az egyik medikus, akit az Anatómián oktattam, odasúgta nekem a vizit végén, hogy, Bandi, ne lent vidd az ujjad oldalra…

Aztán jött a meglepetés: 100 mg felett volt az összfehérje-értékem és bár tudtam, hogy Láng Sándor bácsi értékei magasan repülnek, ez mégiscsak soknak számított.

Egy alkalommal délután az Anatómia tetejéről néztük végig néhány lökött társammal a bombázást, ami tőlünk távoli területen zajlott, Budapest északi részén. Szörnyű, de ugyanakkor valami esztétikus látvány volt, azt hiszem ezt hívják fenségesnek (ijesztően szép, a borzalmas és a lenyűgöző keveredése). Én különben nem szoktam az épület gyatra óvóhelyére lemenni, egyrészt nem bíztam a védőhatásában, ugyanakkor tartottam a betemetéstől is. Döntő módon azért nem mentem le, mert útközben a kokszra egy hatalmas szürke patkány volt kitéve, igaz ketrecben, de én a látványától is borzadtam. Élő markernek tették oda, hogy a CO gáz keletkezését idejében észleljék. Ma már azt is tudom, hogy Emmike testvérem 2 éves kislánya, a Kis Emmike és Margit dajkánk Drezdában CO mérgezésben pusztultak el ’45 február 13-án.

Három évtizeddel később tudtam meg Pityu bácsitól (Szentágothai Jánost hívtuk így az intézetben és otthonában a családtagjai is), hogy engem Sizinek (értsd schizophren becézve) hívtak, egyrészt a skizoid vicceim miatt, másrészt, mert nem mentem le az óvóhelyre (= magatartászavar). Milyen szerencse volt így, utólag, hogy mikor Angyal Lajos c. rk tanár felkínálta a bujtatást és válogattunk, hogy mit a legkönnyebb szimulálni, szóba került a schizophrenia, a kórlapba beírják, hogy disszimulál, mérgeztetési téveszméim vannak, amiket persze tagadok…

Aztán két dolog annulálta ezt. Az egyik, ha túlélném és megtalálják a kórlapomat, akkor az kínos lenne. A másik pedig az volt, hogy már hallottunk róla, hogy a németek eugenikai tisztogatás céljából az öröklődő elmebetegeket is likvidálják, hát így kaptam az akkortájt divatos vestibulotrop encephalomyelitis diagnózist és mindössze az volt a feladatom, hogy a Bárány próbában a jobb kezemmel lateralizáljak.

Fiatalember lévén, hiába feküdtem vízszintesen, kemény postpuictiós perióduson kellett átesnem. Ráadásul igen magas volt az összfehérje-értékem, ráadásul az egyik lues reakció bizonytalan volt. Eszembe jutott, hogy Édesapám mielőtt megnősült volna, ugyanahhoz a hölgyhöz járt, mint a keresztapám, akinek viszont tabese volt. Így került sor a cisterna punctióra, ami egy villanyáramütést okozott a bal testfelemben (akkoriban meredeken szúrtak). Aztán megnyugtató volt a laborlelet, olvastam tovább az egyetlen könyvet, amelyet magammal vittem, Knut Hamsun: Halk húrokat penget a vándor. A befejező mondata is mindig előcseng: Elindultam. Lassú léptekkel. Elvégre mindegy, hogy hol vagyok.

Szobatársaimtól féltem, főleg a mellettem fekvő magas beosztású detektívtől. Mint utóbb kiderült, ő meg tőlem tartott. Tőle balra egy mizofobiás, kényszeres fiatalember, akinek az arcára volt írva üldöztetésének oka. Szemben egy délvidéki hírszerző, akit a nyilasok név szerint kerestek, de sikerült megszöknie.

Egy éjjel hatalmas robbanással akna csapódott az ablakpárkányra. Millió kis repesz volt az egész szobában, de a bent lévőknek egy karcolásuk sem esett. Átvittek a zárt osztályra, ahol néhány napig együtt éltünk azokkal a betegekkel, akiket jól ismertem. Aranyosan jöttek oda hozzám vigasztalni: ne szégyellje magát, doktorkám, ez mindenkivel előfordul. Nem volt félnivalóm, hiszen már előtte kedveltek. Hát, a higiéniai viszonyok nem voltak rózsásak, a zsilettet is elvették. Egy magas rangú úr testvére is ott volt az osztályon, naponta látogatta és nagy örömet okozott neki, ha valamilyen ruhadarabot kapott. Ezt aztán azonnal rávette a már rajta lévőkre. Egy alkalommal hallottam az ápoló felháborodott hangját: az istenit magának, X. úr, már megint nem tolta le az összes nadrágját.

Egyik este meglátogatott Angyal Lajos és miközben a zsebembe csúsztatta a szobakulcsát, súgta, hogy tussoljak le és hallgassak egy kis zenét. Karácsony este volt, soha ilyen értékes ajándékot nem kaptam, annak ellenére is, hogy a belövések és a légelhárítók szüntelenül dolgoztak, a csillár nagy kilengései mutatták ezt, de ki törődött vele, ha folyt a víz (akkor még). Ezen a napon zárták körül Budapestet az oroszok és kezdték el az aktív ostromot. A női részleg az alagsor jobboldalán összetákolt óvóhelyen, a férfiosztályok az alagsor baloldalán helyezkedtek el. Én az ágyamat a lépcső alatti sarokba tettem, így nem voltam szem előtt. Veronka főnővér volt az egyetlen a gyorsan csappanó létszámú beteggel, akik nagyon rosszul viselték ezt a helyzetet. Lepedőbe csavarva temettük a halottainkat az Urológiai Klinika előtti földbe. Ekkor már köpenyt viseltem, és mindenféle feladatot teljesítettem, pihenni az orvosi szobába mentem, Eszti néni gondnoknő tisztaruha raktárra volt a legnagyobb helyiség az alagsorban. A legkisebb, egyben legvédettebb a főlépcső alatt volt Horányi professzor és felesége búvóhelye. Onnan csak ritkán jött elő, általában mindenre azt mondta: ezt Angyal professzor intézi.

Egy hatalmas robbanás rázta meg a házat. És mondták, hogy Angyal prof. és Gurszky Emil felmentek a II. emeleti szobáikba. Odaszaladtam a lépcső-feljáróhoz, rettenetesen féltem és utóbb hiába mentegettem magam azzal, hogy ez a Totstellreflex egy részjelensége volt, Váradon a Bewegungsturm volt a fel nem robban bomba után, nagyon-nagyon szégyellettem a félelmemet. Aztán csak áttörtem és felszaladtam az emeletre, ahol Emil a földön feküdt, a bal bicepszét teljes egészében elvitte a repesz, Angyal Lajosnak csak kisebb sérülése volt. Emil az orvosi szobában a nagy fehérneműs szekrény tövében feküdt. Úgy nézett ki, szőkén és kék szemmel, mint egy sebesült SS tiszt.

A koszt naponta 2x2 dl híg rántott leves volt, még köménymag sem volt hozzá, hivatalosan 2x2,5 deka kenyérrel, amit Angyal Lajos egészített ki a hónapok alatt gyűjtött és szárított cipős dobozban tárolt 1-1 szelet kenyérrel. A legkínzóbb az volt, hogy akik bent laktak a klinikán bő tartalékkal, mindennap valami füstölt húsos ételt ettek és illatát terjesztették a levegőben. Az én zsíromat már másnap ellopták, azt is tudtam, hogy kicsoda, de Lajos bátyám azt mondta, maradjunk csendben. Közben felfedeztem Üdényi Nándor tanársegéd E pavilonbeli szobájában egy csomó félig telt üveg töményt és likőrt. Egy vizespohár töménytől egy egész napig jó volt a közérzetem, mentes minden eufóriától. Csakhogy Király úr, a főápoló is felfedezte, és pillanatok alatt megitta az egész készletet. Fájt a gyomrom az ürességtől, ezt ellensúlyozni lehetett egy összetekert ruhával a hasam alatt. Viszont az éhségnél is rosszabb volt a rágáshiány. Az egyik kazánházi munkás felesége tüdőgyulladásban szenvedett, ki menjen a Balassa utcában lévő lakásukba beadni az akkori idők antibiotikumát, az Ultrasetyl inj.-ot? Majd a Bandi.

Életem legnagyobb honoráriumát kaptam, egy férfitenyérnyi füstölt szalonna formájában. Elfeleztem Veronkával, és úgy emlékszem szégyenteljesen hamar behabzsoltam, kivéve a bőrét, amit egy fluszpapírba csomagoltam, és attól kezdve minden nap 2-3 percig rágtam nagy gyönyörüléssel.

A klinikát valójában Angyal Lajos irányította. A frontot megjártak tanácsára a klinikán található összes alkoholt a kanálisba kellett önteni, mindenkinek, az orvosoknak is. Persze engem bíztak meg a lebonyolításával. Negyven liter tiszta szeszt kellett volna a kanálisba önteni, az ápolók fellázadtak. Soha olyan közel nem álltam a lincseléshez, mint akkor, Veronka későbbi férje állt mellém, és sikerült megúsznom a tettlegességet és a szeszkiöntést is.

A klinika megbízott vezetője, Horányi prof. kapott egy átiratot, hogy minden járóképes beteget haza kell küldeni. Így engem is hivatott, és közölte velem, hogy pár óra múlva hagyjam el a klinikát. Mondtam, hogy ez biztos halált jelent, mert kint vannak a plakátok, hogy a helyszínen felkoncolandó az, aki katonaköteles korban van és nincs katonai menlevele. Válasz: nagyon sajnálja, de végre kell hajtani. Ezt 10 év után úgy említette, hogy megmentette az életemet. Angyal Lajos átvitt a Sebészti Klinika igazgatójához, Gyurka bácsihoz, aki abszolút természetesen és pillanatok alatt elintézte, hogy vegyüljek az ambulancián a segítők közé, ott olyan szörnyűségek vannak, senki meg nem kérdezi, hogy ki kicsoda, „segítsél, amit tudsz, aztán sötétedéskor menj vissza az Idegre és hajnalban gyere újra”. Az egész ostromból ez a látvány maradt meg, mint legborzasztóbb: a klinika előtti térség zsúfolásig tele halottakkal, ki széken vagy sámlin ülve, ki hordágyon, színes, otthoni ruhákban. Furcsa végleteket lehetett látni a padon ülve várakozók között. Mi, fullajtárok szelektáltunk a sürgősség szempontjából. Volt olyan, aki nagyon sápadt volt, kis lyuk volt a zakóján. Kért tőlem egy kis vizet. Mire visszaértem a pohárral, már halott volt. Másiknak a feje csupa vér volt, úgy nézett ki, mint aki az utolsókat lélegzi, aztán mikor lemosták a fejét, egy apró kis sérülés derült ki. Ilyet a váradi sebészeten is láttam, de ez a helyzet drámaibb volt, halálközelibb.

Közben időnként lövések pukkantak a ház falán. Jól értesültek mondták, hogy az oroszok már a Tömő utca végén vannak (nem a spájzban, mint unokáim kedvenc filmjében, a Tizedesben). Időközben Gyárfás Kálmán (Gyafi) is előkerült egy kolostorból, ahová az édesanyjával együtt a detoxikálás után Lajos bátyám rejtette őket. Furcsa kis figura volt, de aki egy kicsit is ismerte, felismerte benne a csupa szív embert és éles eszét. A betegek ugyanúgy szerették, mint Angyal Lajost. Lehozott a szobájából egy kurblis gramofont és a Mozart Requiemet. Villany már rég nem volt, Eszti néni, ez a csodálatos asszony a kidobandó paraffinba ágyazott blokkokat zsákba gyűjtötte és ezekből kis mécseseket csinált, ami most kincset ért.

Közben a külső falat egyre sűrűbb lövések érték, többünkben felsejlett az, hogy utolsó perceinket éljük, ezt sugallta a sötétben az egy szál gyertya, vagyis mécses, közben szólt a Lacrimosa. Amikor véget ért, igen kínos csend támadt. Aztán behallatszott az öblös-hörgő ruszkij üvöltés. Egy katona berúgta az ajtót és bekiáltott: nyemecki jeszt?, aztán látta a fehér köpenyes csapatot és a legtisztább francia hangon bocsánatot kért, hogy így betört, de hát vojna-vojna, a háború, az háború, mondta arra is, hogy piszkos a keze. Böszörményi Zoli előhúzott egy orosz nyelvkönyvet, kérdezvén, hogy ejtik helyesen… Elnézően mosolygott, aztán elköszönt és továbbment. Teljesen elbűvölt minket, hát ilyenek az oroszok? De nem ilyenek voltak. Később tudtuk meg, hogy a politikai okok miatt halálra ítélteket az első vonalba küldték, beosztásoktól függetlenül. Ezek aztán hamar elfogytak, majd újakat küldtek. Aztán hamar kijózanodtunk, mert durvább hörgéseket hallottunk és újabb rúgást az ajtóban. El kell itt mondanom, hogy gyermekkoromban néhány szlovák mondat maradt a fejemben a Nagymamáéktól (Isztáncson) és hozzátanultam egy kis oroszt – majd román katonák vegyültek az oroszok közé, azok boldogok voltak, hogy a nyelvükön beszélek. Így lettem én a klinika nem hivatalos tolmácsa. A sorozatgyilkos-küllemű, enyhén ittas káder odajött hozzám, és fenyegetően a homlokomhoz nyomta a pisztolyát, közben üvöltötte: spirt jeszt? Mert ha nem, lesz puh-puh. Aztán odament Gurszky Emil ágyához, és benyúlt a szekrény háta mögé, előhúzott egy fél üveg konyakot. Iszonyatos dühbe gurult, hogy hazudtam, kibiztosította a pisztolyát és akkor Angyal Lajos odajött, és a maga megnyugtató, kicsit nazalis hangján elkezdett magyarul persuáziós leckét adni mindnyájunknak. Épp az futott át az agyamon, hogy most nekem kellene valamit oroszul mondani, mikor a katona zavarában megrúgta Lajos bátyámat és üvöltve elment. Egy szó szemrehányás sem érte Emilt, pedig többünknek az életébe kerülhetett volna. Én máig sem értem, hogy ez a harcos milyen alapon nyúlt egyből oda, nem keresgélt-kutatott, mintha valaki csak megmondta volna neki, hogy hol vannak a tipikus helyek. A második hullám után jött egy toleránsabb harmadik, Kovács Atyula elkezdett nyírni és borotválni a porta körül. Már nem kellett a nyilasoktól félni és megnyugtató volt néhány román katona jelenléte. Egyébként a szpirten kívül szulfigyint is kerestek a kankó miatt, vagy ki tudja miért. Az összes barbiturátot elajándékoztuk, egyszer, amikor már az utcán lehetett körülnézni, előtte gondosan ki kellett tenni a zsebemből az értékemet: egy Doxa órát, amelynek egy vívóversenyen ráütöttek a felhúzójára, de hát kincs volt, mert a Szüleimtől kaptam. Az Üllői úton megkerestem Máriát, és ma sem akarom elhinni, hogy a nagy éhezés kellős közepette friss foszlós kalácsot és forró kakaót kaptam tőle. Aztán lekísért és a kapuban álltunk egy-két percig, mikor a szembejövő laktanyából két katona rohant oda és becipelt a laktanya udvarán földön fekvő, kettéhasított fejű társukhoz, mondván, ha ő meghal, akkor én is, akárcsak a fáraók idegsebésze, Szinuhe. Annál holtabb már nem lehetett volna, de hát tudtam, hogy gyorsan be kell vinni a Sebészetre és valahogy útközben lelépni. Ez a lépcsőházban sikerült is. Évekkel később a váradi pályaudvaron láttam a kút mellett két hatalmas kazah katonát vödörrel verekedni, félelmetes látvány volt, de elhúztam a csíkot gyorsan, nehogy „elsősegélyt” kelljen nyújtani.

Másnap már előre merészkedtem a belvárosig. A Szervita téren aknavetővel lőtték Budát. Egy tiszt és egy ittas katona volt a téren. Ez utóbbi odajött hozzám és csaszit kért. Mondtam, hogy nincs. Ha hazudok, lesz puh-puh. Elkezdte a zsebeimet tapogatni, és olyan biztos voltam, hogy nem talál semmit, emlékszem, halkan mondtam, hogy ne csiklandozzon és a szavam is elakadt, mikor megakadt a bal zsebemnél. Elfelejtettem a Doxámat kivenni. Azt a reakciót, amit kiváltottam belőle, merthogy hazudtam, az ő morálja nem viselte el, és biztos nem élem túl, ha nincs ott az a tiszt, aki olyan hangon szólt oda, mint Angyal Lajos, hogy hagyja abba. Hogy mekkora nagy tud lenni az emberi hülyeség, azt bizonyítja, hogy én ahelyett, hogy elkotródtam volna, odamentem a tiszthez és magyaráztam, hogy az az óra nem jár, kérem vissza. Mire úgy nézett rám, hogy a szavai, no és a hangsúlya már nem lepett meg, és elengedtek. Egy kis utcában egy kapu alól előugrott két marcona harcos (marcos) és levonszolt a zsúfolásig tömött pincébe. Egyik évfolyamtársamat láttam meg, aki két évvel később jött meg Szibériából. Egy asztalnál állt egy fiatal parasztember, két tiszt mellett. Ő volt a tolmács. Megmutattam neki az igazolványt, amelyben dr. Csorba Antal szerepelt és vörös csillag is volt rajta. Hány éves? Huszonkettő. Mióta orvos? Két éve. A blöff bejött. De már nem mertem többet kockáztatni, bekéredzkedtem a legközelebbi ház óvóhelyére, és kértem, hogy maradhassak ott világosodásig.

Egyik alkalommal, amikor elfogtak a ruszkik, az Üllői út sarkán a Stühmer csokoládéüzlet kirakatában álltam egy egész napig, sokadmagammal. Mikor besötétedett, meglógtam, dobtak utánam egy kézigránátot. De akkor én már a romhalmaz mögött voltam.

Egy délelőtt nagy csapat érkezett, élén kis, öreg apóval, aki sétabottal és egyenruhában vonult. Ő volt a Déli Hadsereg legfőbb egészségügyis parancsnoka. A főnököt kereste, aki viszont hívatott engem és eldicsekedett velem, hogy ők bujtattak engem a németek elől. Így aztán elsőként írtak fel egy listára, amelyen gyűjtötték a járóképes foglyokat. Megállapodtak abban, hogy mielőtt valakit hazaküldenének, keresse fel az illető a Baross utcai parancsnokságot. És még volna egy kérése. Van egy kitűnő tisztje, aki az utóbbi időben úgy viselkedik, hogy paranoid schizophreniára gondolnak. Feküdjön be hozzánk, és nagyon megnyugtatná, ha a töltött pisztolyát a párnája alatt tarthatná. Ha nyugtalan lenne, mennyi morfiumot szoktak egy magyarnak adni? 5-6 mg-ot. Akkor neki adjanak nyugodtan 15 mg-ot.

És ezután csendben elváltunk, előzőleg a lelkünkre kötötték, hogy mielőtt valaki hazamenne, jelentkezzen a komandatúrán.

Közben megérkezett Udvarhelyi Gyurka egy hátizsák libamájkonzervvel. Egy nagyon szép leányzó családjában bujtatták, és ígért egy mikroszkópot annak a szovjet orvosnak, aki megmenti a leányzót a megbecstelenítéstől. Horányi prof. tajtékozott, de Gyurkának nem lehetett ellenállni, egy mikroszkópot ki lehetett írni a leltárból. Most már csak az oroszoktól kellett félni, a nyilasoktól nem. És itt apropóként megemlítem, hogy a délvidéki szobatárs az udvar felé eső nagy teremben feküdt. Mikor a nyilas testvérek név szerint keresték, ép arra jártam és Horányi prof. – ha tudatosan csinálta, akkor jó pont jár érte – odaszólt nekem: Bandi, vezesd a testvéreket oda. Rejtő Jenői igazság az, hogy ha ki akarsz maradni a névsorból, akkor te magad olvasd. Kibiztosították a fegyvereiket, beléptek és két lövés hallatszott. Mikor elmentek a testvérek, a betegek ujjongva mondták, hogy az ember még időben az udvar felé elmenekült.

Nem tudom hány embert menekített Angyal Lajos, erről soha nem beszélt. Csak fel-felbukkant egy-egy hálás arc családostól vagy anélkül. Lóránt Blanyiról tudtam, Lajos bátyám fantasztikusan tudott konspirálni, én sem kérdeztem tőle soha semmit. Gurszky Emil viszont eltűnt, azt tételezték fel róla, hogy csónakon próbált a Dunán átkelni, mivel az összes híd fel volt robbantva. A Margit híd már novemberben, egy részeg katonának tulajdonítva, már felrobbant, a Margit körúton voltam éppen, szörnyű látvány volt a villamosokkal, kocsikkal és persze sok emberrel.

Csanda Endre