Ádám Veronika

Egyetem nincs tudomány nélkül, tudomány pedig nincs kutató és pénz nélkül. Noha a kutatásra fordítható egyetemi pénzügyi források nem növekednek, a Semmelweis Egyetem tudományos teljesítménye európai összehasonlításban is megállja a helyét.

– Vajon a fiatal kutatókat mi tartja itthon? – kérdezem dr. Ádám Veronika tudományos rektorhelyettest.

Fiataljainkban a jövő

– Tulajdonképpen közhely, de igaz, hogy az ország, és benne az egyetem is azért tud még mindig ilyen jó tudományos teljesítményt nyújtani, mert ezen a téren sok a tehetséges ember. Főként a fiatalok közt nagyon sok a rátermett, kiváló képességekkel rendelkező kutató, akik már külföldet is megjárták és néhány év alatt megszerezték azt a tapasztalatot, ami kell ahhoz, hogy többé-kevésbé véglegesen valahol megtelepedjenek. Ez a fiatal generáció a tehetsége mellett tudja is a szakmát, azon kívül megtanultak jól pályázni is mind hazai, mind nemzetközi szintéren, ami nem kevéssé fontos a sikerességhez. Kiválóan helytállnak a laboratóriumban, a komputer előtt is, tehát a fejükkel és a kezükkel egyaránt. Úgy tapasztalom, hogy szinte minden elméleti intézetünkben van egy-két húzóerőt jelentő fiatal, aki minden tekintetben példamutató.

A meglévő nehézségek ellenére is bizakodó vagyok, mert látom ezeket a kiváló fiatalokat. Úgy gondolom, az egyetem a maga lehetőségeihez képest nagy figyelemmel támogatja őket, több módon is. Az egyik legfontosabb támogatás számukra a háttérbázist jelentő tudományos feltételek biztosítása, ami elengedhetetlen azoknak, akiknek fontos a tudomány.

Versenyképes feltételek

– Mint támogató háttér nagyon fontos lehet az alma mater szellemisége, miliője, de vajon mennyire megfelelőek számukra hosszú távon az itteni materiális adottságok?

– Az esetek legnagyobb részében azt érzik a hazatért kutatók, hogy legalábbis összemérhetők az amerikai és európai egyetemek által nyújtott infrastrukturális lehetőségekkel a mieink. A fejlesztésekre, korszerű laborfelszerelések megvásárlására az idegen nyelvű oktatásból tudunk költeni. Az ebben részt vevő intézetek olyan háttér felszereltséget tudnak biztosítani kutatóik számára, amely valóban korszerű és versenyképes a külföldi egyetemekkel való összehasonlításban.

És föltétlen említést érdemel, hogy két kutatási támogatási pályázatot is meghirdettünk egyetemi forrásból kifejezetten fiatalok számára. A nyertesek valóban jelentős összegű támogatást kaptak munkájukhoz.

– A versenyképességet biztosító infrastrukturális feltételek közel azonossága mellett vajon a publikálási feltételek is azonosak-e a régiónkból való kutatók és a nyugati országok fiatal kutatóinak összehasonlításában?

– Az esélyeink e téren még mindig nem azonosak, időnként bizony tetten érhető a régiónkbéliek hátránya egy-egy publikáció elfogadtatása terén.

– Lehetne-e ez ellen tenni valamit?

– Úgy gondolom, hogy intézményesen nem lehet mit tenni. Informálisan azonban nemzetközi kongresszusokon, tudományos rendezvényeken, folyóiratok szerkesztőbizottságában lehet erről beszélni, tehát ki-ki a maga szakterületén az ismeretségi körében tehet azért, hogy csökkenjen a publikációs hátrány. De paranoiásnak sem szabad lenni. Egy-egy elutasításkor alaposan vizsgáljuk meg a munkánkat az érkezett kritika tükrében, és ne mentsük fel magunkat automatikusan azzal, hogy az elutasítás rajtunk kívül álló okból következett be.

Egyetemi tudományos ünnepre készülünk

– A Magyar Tudomány Ünnepéhez kapcsolódik a Semmelweis Symposium idén 16. alkalommal, tehát mondhatni, már hagyományosan. Sajnos, a részvétel általában nem tükrözi azt a hatalmas munkát, amit a rendezők belefektetnek a szervezésébe.

– Szerencsére nem minden Semmelweis Symposium látogatottsága csekély, s azt remélem, hogy az idei rendezvény is nagy érdeklődésre számíthat. Programja és az előkészítése is kiváló.

Valóban voltak olyan évek, amikor fájóan kevesen jöttek el. Érdekes módon az alacsony érdeklődés nem volt összefüggésben az igényességgel és a rendezvény színvonalával.

– Milyen okokra lehet gondolni ezekben a sajnálatos esetekben?

– Többféle okát gondolom. Egyrészt lehet a kutatással szembeni fenntartás, ami az oktatás és a gyógyítás mellett mintegy luxusként kezeli a tudományt. Holott mi ettől és ez által vagyunk tudományegyetem, vagyis nemcsak oktatjuk, hanem műveljük is a tudományt.

Túlterhelt oktatók

– Az idei második lapszámban az Önnel készült cikkben az oktatók nagyfokú túlterheltségéről is beszélt.

– Igen, e tekintetben nem változott a helyzet, a leterheltség igen nagy. Ezért nem is kárhoztathatok senkit, akinek már nem futja erejéből a kutatásra, hiszen a betegellátás jelenlegi rendszerében a szakmai és adminisztratív elvárások teljesítése óriási, teljes embert kívánó feladat. Hajszoltságban élünk, ami óriási energiákat emészt fel, ráadásul pont ellene hat a tudományos munkához szükséges elmélyülésnek, és a gondolkodás szabadságának.

– Vészharangok zúgnak jó ideje a felsőoktatásban és a tudományban is. Ön szerint van-e belátható időn belül remény a helyzet javulására? Érdekelne az is, hogy Ön, mint évek óta az egyetem tudományos rektorhelyettese, milyen motivációval végzi egyre nehezedő körülmények között a mindennapi munkáját?

– Nagyon egyszerű a válasz: amikor behozzák a munkatársaim a napi kísérleti eredményeket, vagy elolvasok egy dolgozatot, vagy leülök az íróasztalomhoz megírni egy munkát, az olyan örömet okoz, ami minden nehézséget vagy problémát felülír. Mindemellett rendületlenül bízom abban, hogy a jelenlegi abnormális helyzet el fog múlni, mert el kell hogy múljon, és a mostaninál jobb lesz a helyzetünk néhány év múlva. A makrovilág tükröződik mikrovilágunkban, s miután az előbbi javulni fog, mert javulnia kell, nem maradhat ilyen áldatlan, javulni fognak a közvetlen körülményeink is. És hiszek abban, hogy a mostani nehéz időszakot segít átvészelni az a boldogság, amit a tudomány közelsége okoz, vagyis annak az öröme, hogy megértünk, megismerünk valamit, ami addig rejtve volt előttünk.

Tolnai Kata