Langer Róbert

Nem túl gyakran fordul elő, hogy az amerikai sebész társaság (American College of Surgeons, ACS) tagjai közé válasszon külföldit, kivált nem térségünkből. Ez a szakmai elismerés érte nemrégiben dr. Langer Róbert egyetemi adjunktust, aki 2003-tól vezeti a budapesti hasnyálmirigy programot a Transzplantációs és Sebészeti Klinikán, egyetemünkön pedig munkásságával tavaly elnyerte a Jendrassik emlékérmet.

– Ötödik magyarként lettem az ACS tagja, egyetemünkről harmadikként: az I. sz. Sebészeti Klinikát vezető dr. Kupcsulik Péter professzor és a Sebészeti Tanszéken dolgozó dr. Sándor József egyetemi docens után – egészíti ki az információt dr. Langer Róbert. – A többi tag prof. dr. Balogh Ádám Szegedről és prof. dr. Kiss János az Országos Gyógyintézeti Központból.

Tehetségekre ügyelve

– Egy más jellegű újdonság is van most az életében. Fontos feladatokat vállalt a Kerpel-Fronius Ödön Tehetséggondozó Programban.

– A tehetséggondozás ötletét dr. Szabó Attila egyetemi adjunktussal (I. sz. Gyermekgyógyászati Klinika) vetettük fel. Az elgondolást felkarolta a tehetséges középiskolásokkal már régóta foglalkozó Csermely Péter professzor és oroszlánrészt vállalt a program kidolgozásában. Nagyszerű dolognak tartom, hogy Sótonyi Péter professzor úr, rector emeritus, elnökként segíti a kezdeményezést.

– Azért tartotta szükségesnek, hogy jobban odafigyeljenek a tehetséges fiatalokra, mert annak idején egyetemistaként hiányát érezte ennek?

– Részben igen. Kevés tehetséges ember pályáját irányítja tudatosan mentor, ennek nincs intézményesített formája. A klinikára kerülésemet 30 hónapos munka előzte meg a Heidelbergi Egyetemen. Előbb ötöd-hatodévesként jutottam ki egyetemi ösztöndíjasként, majd a diploma elnyerése után további 20 hónapot töltöttem az ottani sebészeti klinikán, már német állami ösztöndíjjal. És csak ezt követően pályázhattam eséllyel a Transzplantációs Klinika akkori igazgatójánál, Perner Ferenc professzor úrnál egyetemi állásért. A tehetséggondozó programot azért is fontosnak tartom, mert termeljük a nagyvilágnak a nyelveket beszélő, kiemelkedő teljesítményeket felmutató fiatalokat, ahelyett, hogy megtartanánk őket. Jól tudom, persze, hogy itthon mások a körülmények, lehetőségek. Ám, ha valaki érzi, hogy itt foglalkoznak vele, számítanak rá, hazavárják, akkor szívesen jön haza. Így voltam ezzel én is, amikor három évig az USA-ban dolgoztam. Nem akartam ott maradni, mert tudtam, itthon feladataim lesznek. A közeljövőben utazom Heidelbergbe a Tehetséggondozó Tanács és rektor úr megbízásából, mert a német kollégák szeretnék, hogy a náluk ösztöndíjasként tartózkodó hallgatóink a diploma elnyerése után még pár évet ott dolgozhassanak. Ezek a fiatalok már medikus korukban bebizonyították, hogy okosak, szorgalmasak, hadra foghatóak, megérdemelnek még további lehetőséget arra, hogy tapasztalatot gyűjthessenek, esetleg belevágjanak a PhD tanulmányokba vagy akár a rezidensképzésbe. És ami tudást ott megszereznek, aztán hazahoznák, s ez az egyetemnek nyereség lenne.

– A tehetséggondozó program, mivel három nyelven oktat egyetemünk, kiterjed a nálunk tanuló külföldiekre is. Van-e a magyar hallgatóktól eltérés a velük való törődésben?

– Ők ugyanúgy kapnak majd mentort, és azt hiszem, éppúgy foglalkozunk majd velük, ahogy például a heidelbergiek a mieinkkel. S remélhetőleg a német vagy angol nyelven nálunk tanulók elviszik majd a jó hírünket, amikor végleg hazatérnek.

– És egy életre megmarad kötődésük, kapcsolatuk egyetemünkkel.

– Így van. Csavargásaim során akárhol ejtettem ki a számon a Semmelweis nevet, szakmai körökben mindig tudták, kiről van szó. Zseniális ötlet volt annak idején Zoltán Imre professzortól, hogy felvegyük Semmelweis nevét, ami mára egy márkanévvé vált. Amerikában több olyan orvossal is találkoztam, akik azért választották éppen ezt a hivatást, mert gyerekkorukban hallottak az anyák megmentőjéről, s akkora hatással volt rájuk az élete, a küzdelmei.

– Igen, tipikus magyar sors volt az övé…

– Valóban, de amit ő nem kapott meg életében, azt kamatostul megkapjuk mi, az utódjai. Legalább halála után méltón megbecsülik a világban – jóllehet neki ez már nem vigasz –, és nem veszett el a süllyesztőben. Nekünk pedig intő példa, hogy mi se hagyjuk elkallódni a tehetségeket.

Mérlegelési dilemma

– Beszélgessünk most az Ön hivatásáról, a sebészetről meg a transzplantációról. Kívülállóként úgy tűnik, hogy szédületesen fejlődik ez a szakterület is. Ugyanakkor az olló a „képesek vagyunk” és a „finanszírozni tudjuk” között egyre tágabbra nyílik. Hogyan látja ezt a klinika orvosaként? Mi a napi gyakorlat? Tudnak-e annyit operálni, amennyire képesek?

– A transzplantációt gyakran az űrhajózáshoz hasonlítják. Noha csak kevés űrhajós jut ki a világűrbe – miközben naponta milliók repülnek egyik városból a másikba –, de az űrhajózással kifejlesztett technológia előrelendítette a fejlődést. Ugyanez érvényes a mi szakmánkra is. Évente nem tudunk 500-nál több szervátültetést végezni az egész országban: ez mintegy 300 vese-, 50 máj-, 30-30 szív-, tüdő- és 10-15 hasnyálmirigy-transzplantáció összesen. Ugyanakkor csak a mi klinikánkon több mint 2 ezer általános sebészeti műtét van egyetlen esztendőben. Tehát a transzplantáció is egy húzóágazat. Egyik amerikai lapban, talán a Timesban olvastam egy felmérést arról, hogy mi volt a 20. századnak az a 10 vívmánya, amely előbbre vitte a világot. És az űrhajózás, a számítógép vagy a mobiltelefon között ott volt a transzplantáció is. Évezredes álma volt az emberiségnek, hogy például egy elveszett szervfunkciót valamivel pótolni tudjon.

– A szervátültetésnek egyértelműen csak pozitív hozadéka van?

– A határainkat pontosan ismernünk kell, mert nem mindegy, hogy úgy végezhetek csak el egy beavatkozást, hogy az csupán 10%-ban lesz sikeres, viszont 90%-ban sikertelen, vagy éppen fordítva. Nekünk mindig mérlegelnünk kell, hogy melyik az a beteg, aki jól jár ezzel.

– Mert mindig vannak vesztesek is. Több-e ezeknek a száma?

– Nem, szerencsére ez a mérleg abszolút pozitív. Ha az egy- vagy az ötéves túlélést nézzük, akkor az eredmény még mindig jobb, mint a tumorgyógyítás egyes területein. A hasnyálmirigyrákosok közül alig él néhány százalék öt évnél többet, a hasnyálmirigy-átültetettek felénél viszont még 23 év múlva is működik ez a szerv, az előrejelzések szerint. Ebből az aspektusból igen pozitív a kép, csak nagyon jól fel kell mérni: ki az, akinek ezt a beavatkozást föl lehet ajánlani, hogy a műtét sikerrel kecsegtessen. A vesedializáltaknak például csak körülbelül a 20%-ánál jöhet szóba az átültetés, főleg az életkoruk és kísérőbetegségeik miatt.

– Mi történik, ha olyan beteg kerül ide, aki határeset?

– Sajnos minden nap találkozunk a korlátainkkal, de erre jó a technikai fejlődés, hogy ma már olyanokat is meg tudunk operálni, akiket 20 évvel ezelőtt még nem vállalhattunk.

Csapdákkal körülvéve

– Technikailag különbözik-e a transzplantációs műtét az általános sebészeti operációtól?

– Kívülről nézve nem, mindkettő ugyanúgy sebészeti beavatkozás, csak más alapfeltételekkel. A sebész szempontjából viszont lényeges különbség, hogy egy általános sebészeti műtét után 90%-ban tudja az ember, hogy milyenek a beteg kilátásai – ezért aztán nyugodtabban áll a megoperált és a hozzátartozók elé –, míg a transzplantációnál az eredmény megjósolhatatlan. Lehet, hogy teljesen simán ment a szervátültetés, aztán két hét múlva mégis kilökődik a szerv vagy jön egy vírusfertőzés stb. Hiába volt sikeres a beavatkozás, az orvosban ott motoszkál: ha nem műtöttem volna meg, akkor a beteg még mindig élne. Ám az is előfordulhat, hogy a szervezet rossz állapota miatt kétséges a szervátültetés, aztán két hét múlva fütyülve megy haza a recipiens. A transzplantációnál nagyon sok csapda van, ráadásul ez egy interdiszciplináris terület. Nekünk kicsit mindenhez értenünk kellene, az immunológiától kezdve a nőgyógyászaton át a pszichiátriáig. Mert bármi baja lesz később a betegnek, először hozzánk jön, vagy bennünket kérdeznek meg az őt kezelő kollégák, hiszen nem mindegy, hogy milyen ellátást, gyógyszert adnak neki baleset vagy akárcsak egy banális nátha esetén. Transzplantációs osztályon dolgozni nap mint nap kihívást jelent, semmiképpen sem rutinmunka. Nemcsak a műtőben kell helytállnunk, igen fontos az előkészítés, a kiválasztás és az utótörténet, hogy például 20 év után is működjön az a szerv. Ilyen szempontból ez egy borzasztóan izgalmas munka.

– Ezért választotta ezt a szakmát?

– Valószínűleg igen. Mindig sebész akartam lenni, az nem volt kérdés. Csak az derült ki számomra később, hogy a szervátültetésnek olyan varázsa van, ami magával ragadja az embert. Mi nem elveszünk, csonkolunk – mint például az onkológiai beavatkozásoknál –, hanem pluszt adunk. Hozzáteszünk valamit az emberi élethez.

Tolnai Kata – Tóth Andrea