Pavlik Gábor

Bár dr. Pavlik Gábor professzor nemrégiben visszavonult a TF Egészségtudományi és Sportorvosi Tanszékének vezetéséről, de nem hagyott fel a további munkálkodással. Pályája során sohasem akart lemondani semmiről, mint a következő interjúból kiderül: életében egyaránt helye volt az oktatásnak, a kutatásnak és a gyógyításnak. Az egykori vízilabdázó jó ideje már a válogatott csapat sportorvosa, és következetesen hirdeti a sport, a mozgás betegségmegelőző szerepét.

– Húsz éven át a vízilabda sportban éltem. A Fradiban kezdtem, aztán egyetemistaként az OSC-ben folytattam, később, pedig a BSE OB II-ben játszottam – kezdi a beszélgetést Pavlik professzor. – Közben 1967-ben lediplomáztam a Budapesti Orvostudományi Egyetemen és az Országos Munkaegészségügyi Intézet Kísérleti Élettani Osztályára kerültem kutatóorvosnak. Nagy reményű kutatómunka kezdődött ott akkoriban.

– Ezek szerint nem gyakorló orvosnak készült, hanem kutatni akart?

– Nem nagyon tudtam én még medikusként, hogy merre induljak el. A Külső Klinikai Tömbben, a mai Klinikai Kísérleti Kutató- és Humán Élettani Intézetben voltam diákkörös – együtt a jelenlegi vezetővel, Kollai Márk professzorral –, akkor még Kovács Arisztid professzor igazgatta. Onnan neveztek ki a Nagyvárad téri intézetbe két embert vezetőnek, és hát ők vittek magukkal. Így elindultam a kutatói pályán, amit nem nagyon bántam, erősen kacérkodtam a gondolattal, hogy élettanász legyek. Közben azért nagyon akartam tanítani is, bejártam hát a lakásom melletti egészségügyi szakiskolába mikrobiológiát és járványtant oktatni óraadóként. Aztán, amikor Frenkl doktort kinevezték a TF-re tanszékvezetőnek, idehívott. Csábító volt az ajánlat, hogy sportközelbe kerülhetek, taníthatok is. Csak amiatt aggódtam, hogy tudok-e majd olyan színvonalon kutatni, mint addig. Mivel azonban akkori munkahelyemen kezdett a labor elerőtlenedni, döntöttem. 1973 januárjában idejöttem.

Szív-keringési vizsgálatok

– Ma pedig már 2007-et írunk…

– Bizony… Akkor még a régi épületben dolgoztunk, a mostani még fel sem épült, 1987-ben költöztem át ebbe a szobába. Biztatónak indult a kezdés a TF-en, Frenkl doktortól ugyanis azt a megbízást és bátorítást kaptam, hogy próbáljak állatkísérletes alapokat teremteni, fél év alatt sikerült. Ha kinézünk az ablakon, akkor ott szemben látható egy nagy terem, azt rendeztettem be az élettan gyakorlati oktatásához, annak hátsó, leválasztott részében tartottuk a patkányokat. És nekiláthattunk a különféle szervezeti reakciók vizsgálatának edzett és nem edzett állatokon. Célzatosan edzettük a kiválasztott patkányokat. Az első heti – naponta félórás – úszás után, növekvő mennyiségben 4mg/100g súlyt kötöttünk a farktőre, és három hónap múltán eljutottunk a napi 120 perces edzésig. A kellő edzettségi szint elérése után kezdődhetett a szív és vérkeringési vizsgálat, ezzel a témával foglalkoztam korábbi munkahelyemen is. Összehasonlítottuk az edzett és a nem edzett patkányok vérnyomását, pulzusszámát, a perctérfogatot, valamint vérnyomásemelő anyagok beadása után megnéztük a reakciók változását. Ez a vizsgálat adta a kandidátusi disszertációm törzsét, amivel már 1978-ban elkészültem, annyira jól haladtunk a kutatásban. A dolog szépsége, hogy az adott alapjelenségeket megnéztük – természetesen blokkolók beadása nélkül – sportolókon és nem sportolókon is – TF-es hallgatókat és medikusokat vontunk be a vizsgálatba. S ez jól kiegészítette az állatkísérleteket, ahol a gyógyszeres beavatkozással részletesebb adatokhoz juthattunk. Szóval, reménytelesen formálódott itt a tudományos élet, és emellett elkezdtem oktatni, részben anatómiát, részben élettant. A tanítási kedvem egyre csak nőtt, mert a hallgatókkal való kapcsolatom mindjárt az elején remekül alakult. Azóta is – hol kopogjam le – elég jó viszonyban vagyok velük, összeröhögünk, időnként részt veszek a bulijaikon, hozzátartoznak az életemhez.

– Akkor elégedett lehetett.

– No, igen, csak éppen szép lassan hiányozni kezdett, hogy kutatóorvosként nem nézhetek rá a betegre, egy receptet sem írhatok meg. Mindig vonzott az orvoslás, de nem a betegágy mellett. A gyógyítás iránti vágyamat eleinte úgy oldottam meg, hogy körzeti ügyeletet vállaltam éjszakánként. Aztán itt egyre többet foglalkoztam sportsérülésekkel. Botár Zoltán és Mohácsi doktorok voltak akkor a fő gyakorló orvosok a TF-en – sajnos, már mindketten eltávoztak az élők sorából, Miltényi Márta doktornő még hál’ istennek jó egészségnek örvendve köztünk van –, és az ő útmutatásukkal tanultam el egy-két sportorvosi fortélyt, aztán jöttek a saját tapasztalataim is. Nem telt bele egy év, amikor 1976-ban a Fradi felkért, hogy legyek az I. osztályban játszó férfi kézilabda csapatuk sportorvosa. Néhány nagyon szép évet lehúztam náluk, és 1983-tól vagyok a vízilabda válogatott orvosa, azóta 5 olimpián ott voltam.

– Bizonyára már csukott szemmel is látja, hogy kinek mi a baja, mi szokott fájni.

– Hát, eléggé. Sokszor ki sem nyitom teljesen az orvosi táskámat, csak egy résen benyúlok és kiveszem, ami éppen kell. Azért persze az orvosban – bárhol is dolgozik – mindig ott munkál a kétely. Felelősségteljes döntéseket itt is kell hozni, például, hogy játszhat-e a sportoló kezdődő betegségével az olimpián, vagy négy év erőfeszítése megy veszendőbe – nem könnyű ilyenkor a választás. Talán segít, hogy régóta ott vagyok a válogatottnál, ezért jobban elfogadják, amit mondok… Szóval, ahogy a sportorvoslás bejött az életembe, úgy hagytam abba a vízilabdázást. Nem mintha meguntam volna, de az ember egy idő után már nem versenyezni akar, hanem az egészségéért játszik és közben már örömsportoltam a TF-es kollégákkal, fociztam, kosárlabdáztam. Így hát beállt az életem egy kutató, oktató, gyakorló orvosi életre, amiben én kellőképpen jól éreztem magam.

Publikálási korlátok

– Hogyan alakult a későbbi tudományos munkája?

– Az állatkísérletekkel fokozatosan felhagytam, mert a továbbfejlődéshez szükséges műszerekre nem volt elég pénzünk. És akkor a szakmai pályafutásomban újabb fordulat jött azzal, hogy véletlenül kikerültem Bécsbe, ahol folytathattam az eddigi szívvizsgálataimat, ezúttal már, először életemben, echokardiográffal és osztrák sportolókon. Sikerült az ultrahangos szívvizsgálatot bizonyos szintig megtanulnom. Sosem lettem ugyan kardiológus diagnoszta, ezért ha sportorvosként szívvel kapcsolatos gyanút észlelek, akkor vizsgázott kardiológussal konzultálok. 1994 óta van az itteni laborban is szívultrahangunk, amelyen spiroergometriás terhelésekkel (futószőnyeg, kerékpár), különböző adatok összevetésével vizsgáljuk a szív edzettségi jeleit embereken, számos szempont – nem, életkor, sportolt-e, milyen sportágban és meddig, szed-e gyógyszert, elhízott-e, stb. – alapján. Először ráálltunk a labdajátékosokra, aztán a különböző élsportolókra, majd a parapatológiás esetekre. Az egyre gyűlő adatokat, pedig úgy vittük be a számítógépbe, hogy bármelyikük – ha például egy beteg vizsgálatához szükséges összehasonlításként – azonnal előhívható legyen.

– Követéses vizsgálatokat is végeznek?

– A mintegy 3 ezer vizsgálatból nagyjából 500 ilyen. Az egyik munkatársunk, Faludi Judit docens asszony, aki a PhD értekezését itt készítette, általános iskolás fiuknál és lányoknál végzett évente egyszer-kétszer követéses vizsgálatot, 8-15 éves korig van adatunk.

– Jó lenne ezt folytatni, nem?

– Persze, csak az a helyzet, hogy meglehetősen kiterjedt vizsgálatokat végeztünk és végzünk most is. Amióta 2004 végén megvédtem az MTA doktori értekezésemet, már az a törekvés éltet, hogy a PhD hallgatóim érjék el a kívánt tudományos szintet. Hatan vannak jelenleg, némelyikük a disszertációját írja, másoknak a védés van hátra. A képzés nehéz, különösen nálunk, a természettudományos vonalon, főleg, hogy kevés a komoly impakt faktorú szaklapunk, ezért muszáj külföldön publikálni. Ott azonban, hendikeppel indulunk, mert hiába írunk le akármilyen jó dolgokat, a saját nemzetiségűeket részesítik előnybe, mi mindenhol idegenek vagyunk. Ahhoz, hogy valaki teljesítse a PhD fokozathoz szükséges publikálási kötelezettséget bulldogkitartás, türelem, alázat, sőt megalázkodás és soha el nem fogyó reménykedés szükséges. Mégis, azt mondom, ha nem lenne a TF-nek doktori iskolája, akkor elsorvadna. Tudomány nélkül nem egyetem az egyetem.

– Mennyire fogadják el ezt a gyakorlati szakemberek, mert régebben eléggé ódzkodtak tőle?

– Most is van még egy kis fogcsikorgatás, de azért egyre többen rugaszkodnak neki a PhD fokozat megszerzésének. Az egyik megoldás, hogy a gyakorlati szakember szövetkezik az elméleti szakemberrel – tehát velünk –, és együtt valamit kitermelünk. Nekem volt az Atlétika Tanszékről egy edző és oktató tanítványom, most már docens, Gyimes Zsoltnak hívják. Nagyon szépen elkészítette a PhD-jét szív témában, büszke vagyok rá. Másik megoldásként a sportági szakemberek többsége nem a természettudományi, hanem a társadalomtudományi oldalról közelíti meg kutatási témáját, ezáltal némileg könnyebb a helyzetük, hiszen publikálniuk ugyan kell, de nincs impakt faktor követelmény. A doktori iskolánkra szükség van, és szerintem létét sokkal stabilabbá teszi közösségünk az orvosegyetemmel. Nagyon sok helyen kapcsolódunk mi össze, az edzettségi kurzusomra jönnek onnan diákok, de az itteni PhD hallgatók is mennek oda.

Prevencióra nevelés

– Lát a PhD hallgatók és a TF-es diákok között kiváló személyiségeket?

– Az egyik nevezetes egyéniség Horváth Patricia, aki orvos és egyben vízilabda világbajnok, 2005-ben Montrealban a válogatott csapat kapusa volt. Régebben nálunk dolgozott, a jövőben rezidensi pályára megy, egyelőre a PhD disszertációját szeretné megírni. És igen, a TF-es hallgatók között is vannak olyanok, akik nagyon értékesek, gondolkodnak, kiváló sportolók. Fontos is, hogy egyre többen legyenek, mert ma a mozgásszegény életmód minden korábbi időszakhoz képest jobban veszélyezteti az emberi egészséget. Olyannyira felgyorsult a technikai fejlődés, hogy hovatovább már az utcára sem kell kimennünk – az interneten szinte mindent elintézhetünk –, és az emberek, sajnos, hajlamosak kihasználni a kényelemmel járó újdonságokat. Az ennek következményeként kialakuló szív-vérkeringési, koszorúsér betegségek, a hipertónia máris komolyan fenyegetnek, megelőzésükben az egyik kulcsszereplő a testnevelő tanár, a másik pedig az orvos. A célunk tehát az orvosegyetemmel ebben is közös: mi a prevencióval próbálkozunk, ők gyógyítanak, majd utána ismét szerepet kapunk a rehabilitálásban. Ezért nem véletlen ez az integráció, mindenki tudja, hogy én ennek a híve vagyok. Nekünk, oktatóknak a TF-en és az ÁOK-n is az a dolgunk, hogy beleoltsuk a hallgatókba a prevenciós szemléletet. A testnevelő tanár feladata, hogy rávilágítson a sport fontosságára, szeretesse meg azt a tanítványaival. Mutasson nekik sokféle sportmozgást, hogy aztán ők kiválaszthassák a nekik tetszőt.

– Azután pedig minél többen versenyszerűen sportoljanak?

– A legideálisabb valóban az lenne, ha már fiatal korban elkezdenének igazolt versenyzőként, edző irányításával, bajnoki pontokért vagy hivatalos versenyekért sportolni. Jól tudjuk, hogy csak 5 százalékuknak van esélyük arra, hogy bajnokok legyenek, egy százalékuk valóban az is lesz. Ám a többi is nyerni fog, mert kap egy alapot, sportműveltséget, és a sportágtól függően igazolt sportolóként, de örömből játszhat alsóbb osztályban. Az is lehet, hogy abba hagyja, de a parkban futni fog és a gyerekével kirándulni, stb. Ilyen szempontból rendkívül jónak tartom a labdajátékokat, lehet erre akkor is váltani, amikor valaki az egyéni teljesítménysportban már nem tud tovább haladni. Mehet például vízilabdázni, ha meg azt is abbahagyja, focizni – a lényeg, hogy a későbbi egészséges élethez alapmuníciót kapjon. Nemcsak a mi kutatásaink, de nemzetközi irodalmi adatok is bizonyítják: amit gyermekkorban nem szerzünk meg, nem biztos, hogy meg tudjuk szerezni felnőttkorban. A szív edzettségének vannak olyan mutatói, amelyek sokkal hatékonyabban fejlődnek ki a gyermekkori sporttal és nem nagyon fejlődnek vissza felnőtt korban, ha szinten tartjuk a sportolást.

– Heti két-három alkalmat ért ezalatt?

– Ez életkorfüggő. Én a szervezet napi energiaforgalma alapján azt mondom, hogy 20 éves korig hetente 6-7 órás sportolásra van szükség, utána nagyjából tízévenként egy óra elengedhető, azaz a harmincasoknak 5-6, a negyveneseknek már 4-5 órát kellene mozogniuk, stb. –, de intenzíven, és ha ez valamiért nem megy, akkor növelni kell a ráfordított időt. Ehhez a készséget és az igényt még gyermekkorban kell felkelteni. A gyerek még nem azért mozog, mert a koszorúsereit akarja védeni, hanem mert bajnok akar lenni. Nem lesz az, de azért a motiváció megmarad. Nem véletlen, hogy szinte minden országban a sikersportokban van a legszélesebb bázis, mert az a legfőbb mozgatóerő. Nálunk ez a sportág a vízilabda, egyre több gyerek választja – csak az uszodák száma szab ennek határt –, és nagy örömömre a vidékiek is. Ez azért van, mert a vízilabda válogatott jó.

– És azért lesz jó a jövőben is, mert népszerű a gyerekek körében. Van miből kiválasztani a legjobbakat.

– Pontosan. A szülők is nagyon szívesen adják vízilabdázónak a gyermeküket, mert tudják, hogy jó helyre kerül, követendő példákat lát maga előtt – az élsportolók nagy része tanult ember –, ráadásul a víz olyan közeg, amelyben kevésbé vagyunk sérülékenyek. Ezért is ajánlom a gyerekeknek, mert megerősödik a szívük, az izomzatuk kifejlődik, emellett még a személyiségük is pozitívan fejlődik.

Kispadon jegyzetelve

– A beszédéből kiérződik a vízilabda iránti szeretete.

– Igen, ez örök szerelem. A meccsre járók látják, amint ott ülök a kispadon, és egy előre elkészített táblázatba buzgón jeleket írok. Ezzel örökítek meg minden történést – egy rossz passzt, az ellenféltől szerzett labdát, valamelyik játékos kiállítását, a gólt – egyszóval a meccs statisztikáját.

– Van ennek valamilyen köze az egészséghez, az orvosláshoz?

– Az égvilágon semmi, csak a vízilabdázó múltamhoz. Kemény Dénes szövetségi kapitánnyal közösen munkáltuk ki a szisztémát, ő meccs közben gyakran bele-belenéz, aztán miután otthon bevittem az adatokat a számítógépbe, elküldöm neki az értékelést. Szerencsésnek tartom magam, amiért pont itt dolgozhatok, hogy így alakult az életem.

Tolnai Kata – Tóth Andrea