Aranyüstökű régesztendős lepkekatona múlékony alkonyban biceg, emlékében a kórház, gondolmányainak szívképző enyhelye. Így írta volna le Kazinczy Ferenc, nagy nyelvújítónk csupa akkori újsütetű szóval, ahogy a szőke hajú veterán gyalogoskatona mulandó alkonyban a testét gyógyító kórházra gondol szívmelengető, pozitív érzésekkel és gondolatokkal sétája közben. Mindezt a XVIII. században. Ma hogy is festene ez a mondat? Egy szőke kiszolgált gyalogoskatona vonszolja magát fájó lábbal a naplemente utolsó sugarainál, miközben szidja a kórházát, mert a tévéká-ra hivatkozva nem kapott kezelést, ellenben várólistára tették. Azóta dühös gondolatok forognak fejében minden egyes fájva biccenő lépésénél. Az alkony, a kórház, az emlék – jól szolgáló, több mint kétszáz éves élet- és időálló szavak, nem oly múlékonyak, mint az alkony, vagy felteszem: a tévéká (teljesítményvolumen-korlát). Hol a kellem, hol a gondolati könnyedség e legújabb kori szóalkotásból? Csupa prakticizmus, lezáró gyakorlatias gondolkodás, mogorva pragmatizmus, amely nem ad utat fantázia-repkényeknek. Nos, eddig a humorféle.

Ahogy belépünk, újságírók, a Perinatális Intenzív Centrumba, nemcsak öltözékünkről látszik, hogy laikusok, odakintről jövők vagyunk, hanem abból is, ahogy megilletődötten, csodálkozva érint meg minket a hely légköre. Nehezen jön a szó, s a pillantásokkal is óvatosan bánok. Mert amit ott látni, azt mint nem fehérköpenyesnek, nehéz feldolgozni és megfogalmazni, pedig barátságban élek a szavakkal. A csöppök – megannyi életzsengény –, inkubátorban. A kiszolgáltatottság talán legfelső fokán hordozzák egyszerre a természet és a technika csodáját. Anyaméh helyett művédelem, technikai oltalom, s pont annyi ideig, amíg születniük kellett volna a természet szerint. Létük döccent kezdetén az életben tartásuk több millió forintba kerül naponta, miközben összes, akár többhetes gondozásukért alig több mint négymillió forintot fizet az egészségügyi kassza. És akkor még a tévékát nem is hoztam szóba. Szándékosan, mert ezen a helyen érvényét veszti e XXI. századi ádáz nyelvújítási találmány. Csak úgy, mint a másik gyermekklinikán, ahol hajatlan csöppségek mosolyognak vissza, amikor belesek hozzájuk. Az egyik kislányt édesanyja infúzió állványon állva húzza a folyosón, közben karjába csöpög az átlátszó folyadék, de láthatóan élvezi a fuvart. Idebent ez az ő játéka, nem a hinta. Életéért megy a nagy derbi: orvosok és ápolók a kémia és biológia eszközével, a szülők, pedig teljes személyiségükkel vannak benne ebben a halálosan komoly életjátékban. Mindeközben vannak, akiknek az a dolga, hogy számológépükkel gondosan kiszámolják az egy gyerekre eső tévékát, vagyis azt, aminek – főleg ebben a közegben – nem lehet értelme. Ki mondja meg, mi lesz a tévéká plusz egyedikőjükkel?

Tolnai Kata