Szabó Csaba

– Elégedett a kongresszussal?

– A színvonalával, az előadások minőségével és a szervezést végző céggel (Convention Budapest) mindenképpen, de a részvételi aránnyal már nem annyira. A mintegy 300 regisztrált résztvevő közül alig találkoztam a Semmelweis Egyetemen dolgozó kutatókkal, hallgatókkal pedig elvétve sem. Számomra furcsa volt az is, hogy kedden reggel, Ignarro professzor nyitó előadásának végezetével a hallgatóság egyharmada az ajtó felé vette az irányt. Pedig a Nobel-díjas tudós mellett sok más világklasszis kutató is előadott a kongresszuson.

– Mondana néhány példát?

– Szándékosan nagyon sok olyan kutatót hívtam meg, akik úgy végeznek világszínvonalú kutatómunkát, hogy emellett betegeket is gyógyítanak. Gondoltam, ez illik Semmelweis szelleméhez. Itt volt a Pittsburgh-i és a New Jersey-i Egyetem Sebészeti Tanszékének vezető professzora: Tim Billiar, illetve Ed Deitch. Itt volt a Tulane Egyetem Urológia Intézetének tanszékvezető professzora, Wayne Hellstron. Itt volt Christoph Tiemermann, a londoni William Harvey Intézet professzora. És még sokan mások. Sajnos, Michael Brownlee, a New York-i Albert Einstein Egyetem diabetológus kutatóprofesszora az utolsó pillanatban lemondta az utat, és ezért előadását én tartottam meg.

– Ön, ugye, végzett közös kutatásokat Brownlee professzorral?

– Igen, így nem volt nehéz megtartanom az előadását. Pár éve a Journal of Clinical Investigation című lapban jelent meg közös cikkünk, amely ma már magasan idézett, úgynevezett citation classic. De dolgoztam és publikáltam együtt a Semmelweis Symposiumra meghívott több más kutatóval is. Sajnos, Nobel-díjas mentorom, John Vane pár éve meghalt – pedig milyen jó lett volna őt is elhozni Budapestre! Egyébként kicsit ijesztő belegondolnom, hogy immár 20 éve annak, hogy tudományos diákkörösként az első angol nyelvű közleményt kaptam elolvasásra témavezetőmtől, Dóra Eörs professzortól – éppen a nitrogén monoxid értónus-szabályozó szerepével kapcsolatos témában.

– Azóta is ez maradt a kutatási szakterülete?

– Maradt is, és bővült is. A nitrogén monoxid érszabályozó szerepén keresztül kapcsolódtam be a kardiovaszkuláris kutatásokba. Később, az indukálható nitrogén monoxid szintetázon keresztül a vérkeringési sokk és a gyulladás témáiba, és a reperfúziós károsodásba. Az érszabályozás és a nitrogén monoxid vezetett el a cukorbetegség szövődményeinek vizsgálatához. Mindehhez molekuláris szinten a nekrózis és az apoptózis folyamatainak vizsgálatára is szükség volt. Az, hogy bizonyos körülmények között a nitrogén monoxid átalakulhat sejtkárosító speciessé, keltette fel érdeklődésemet a peroxinitrit és a PARP enzim iránt. Ezen utóbbi témákkal kapcsolatosan indítottam be később gyógyszerfejlesztési projekteket is.

– Ignarro professzorral is dolgozott együtt?

– Őt már régóta jól ismertem kongresszusokról. Amikor Nobel-díját megkapta, elvállalta, hogy egy minden területre kiterjedő szakkönyvet szerkeszt a nitrogén monoxidról. Ebben a nitrogén monoxid toxikus metabolitjaival kapcsolatos fejezet megírására kért fel. Tavaly, a Semmelweis Egyetemen beadott egyetemi tanári pályázatomra is ő küldött ajánlólevelet.

– Ennek ellenére az egyetem leszavazta a pályázatát.

– Már túltettem magam ezen a dolgon. Újra Amerikában dolgozom, és a New Jersey-i Egyetemen vagyok Full Professzor, vagyis egyetemi tanár. Emellett több gyógyszerfejlesztési programban is részt veszek. A Semmelweis Egyetemen csupán egy projektet viszek tovább, az általam megálmodott és megszervezett, az egyetem és az AMRI vezetésével felállt, s az NKTH támogatásával működő Orvostudományi Alkalmazott Kutatási-Fejlesztési Centrumot.

T.A.