Hetek óta együtt élek az ötvenéves forradalommal. Növesztem magamban a gondolatokat, hogy aztán összerendezett újság és cikk formát öltsenek az emlékek. Figyelem, ahogy duzzad kezem alatt a történelem. Valaki cikket ír, másvalaki visszaemlékezést, aztán meg fényképek kerülnek elő kalandos körülmények között, közben folyton jönnek a telefonhívások, e-mailek és ötletek.

E lapszám rendkívüliségét az adja, hogy a címlapon és a belső oldalakon közölt korabeli fotók ebben a kiadványban láthatók először. Dr. Székely Lajos hagyatékából nemrégiben került elő az a fényképcsomag, amelynek megdöbbentő felvételeiből válogathattunk lapunkba a leszármazók jóvoltából, amit ez úton – olvasóink nevében is – köszönök. Azt viszont sajnálom, hogy családi tragédia miatt nem tudtam megkérni Somogyi János professzort egy visszaemlékező cikk megírására a kerek évfordulón.

Ebben a számban arra vállalkoztunk, hogy az egykori Budapesti Orvostudományi Egyetem hallgatói és dolgozói forradalomban való helytállásának állítsunk emléket.

Újságkészítés közben világossá vált számomra, akár minden pillanatban történelem íródhatik, anélkül azonban, hogy a nagymívű végeredménynek tudatában lennének a résztvevők. Ők csupán dolgukat teszik, azt, amit a józan ész vagy éppen esküjük diktál. Olvasva a forradalomra emlékező, korántsem teljes igényű lapszám kiváló cikkeit, hamar megértettem, nem a jelen, hanem a jövő teremt hősöket a történelmi idők helytállóiból. Mindazok, akiket hősökként tartunk ma számon, azért lettek azok, mert példásan, elfogultság és részrehajlás nélkül végezték a dolgukat. Egyszerűen tették, amit akkor tenniük kellett. S addig cselekedték azt, amíg egy lövedék által nem szabta életük folyását. Ők a szerencsésebbek, a könnyebben haltak. Mert sokan életük végéig hordozták a sérülések nyomait, következményét, több tízéves börtönbüntetésben mondtak búcsút ifjonti reményeiknek, s voltak, akik derékba tört pályájukat cipelték hátukon. Ők is e nagy idők hősei. S ne felejtkezzünk el a kényszerből menekülőkről sem, akik muszájból hagyták hátra hazájukat, amelyik dicsőséges forradalmi napok után újra testi-lelki börtönnel fenyegette őket.

Azt is megtapasztaltam e lapszám készítése során, hogy az emlékezet nem mindig figyel a dátumokra. Sokkal inkább megmarad a fejekben ami történt, akit látott, amit tapasztalt, de az gyakorta bizonytalan, hogy mindez mikor történt. Pedig a történelem, mint tudomány, nem nélkülözheti a tényszerű pontosságot. Nos, én nem történészként szerkesztettem össze ezt az 56-os forradalomra és szabadságharcra emlékező lapszámot, hanem az utókornak azon tagjaként, aki az események nagyszerűségében, azok mikéntjében nem keres és nem is talál érdeket. Valahogy úgy, ahogy Hamvas Béla írja a kertről, amit szerinte nem a kertész szeret leginkább, mert az alig várja, hogy a beérett gyümölcsöt leszedhesse. Nem így a művész, aki az érintetlen szépségében leli örömét, csak látványára kíváncsi.

Tolnai Kata