Az orvoskari kurrikulum reformja hallgatói léptékkel mérve igen tekintélyes múltat mondhat magáénak. A régóta napirenden lévő feladat megvalósítása eleddig rendre akadályokba ütközött, érdemi elkezdése azonban tovább nem halogatható. A tavalyi évben megkezdett apró lépéseket folytatni kell.

Azt hiszem, nem járnék el helyesen, ha jelen cikkben kiemelnék egy-két tantárgyat, és azokkal kezdenék el példálózni. Hogy ez vagy az a tantárgy korszerűtlen, elavult, netán óraszámcsökkentésre, vagy éppen -emelésre szorul.

Véleményem szerint ugyanis csak a struktúrát alapvetően áttekintve lehet érdemi változtatást végrehajtani. Pár tantárgy kiemelése és az azokon való példastatuálás különben sem hozhat valódi eredményt, jó érzés, hogy tettünk valamit, de a reformnak nem ez a lényege.

Érdemes előre lefektetni a célokat, vagyis, hogy a reformmal a döntéshozók mit akarnak a képzés végére kihozni a hallgatókból, milyen tudással akarják kiengedni őket az egyetem kötelékéből.

Átgondolásra érdemes, hogy a mai kornak megfelelve milyen diszciplínákat kell beemelni, és esetleg mi felett járt el az idő. Örökös probléma, hogy az orvosegyetemre jött hallgatók az első években nem nagyon találkoznak orvosi tevékenységgel, a megfelelő motiváció igencsak hiányzik az elméleti modulban. A klinikum gyakorlati oktatása is javításra szorul.

Korábban is voltak elszórt törekvések, amelyek aztán változásban testesültek meg, gondolhatunk itt például a klinikai munka vagy a reumatológia bevezetésére. Ezeket kellene egy reform keretében összefogni.

A felmenő rendszerben bevezetésre kerülő kreditrendszer – jelenleg a harmadévet végezte el az első ilyen évfolyam – mindehhez jó táptalajt nyújt. A kötelezően választható tantárgyak listáját (az elméleti modulban) jelenleg az alulkínálat jellemzi. A hallgatók körében valóságos kreditvadászat folyik, hogy fel tudják venni az előírt számú pontot. Erre a helyzetre hozna megoldást, ha a tárgyak oktatói azokat az ismereteket, amelyeket nem kíván meg szorosan a törzsanyag, meghirdetnék egy kötelezően választható kurzus keretében. Ez enyhülés hozna az óraszámokban, valamint megfelelő választék állna a hallgatók rendelkezésére, amelyből ki-ki az érdeklődésének megfelelőt választhatná.

Nem lehet megkerülni a külföldi példákat, amelyek nem feltétlenül követendő mintaként kell, hogy előttünk álljanak, hanem azok meglévő tapasztalatain kell okulnunk. A külföld felé történő nyitás más okból is fontos: a hallgatók jogos igénye, ha eltöltenek külföldön valamennyi időt, az ott elvégzett stúdium beleszámítson az itteni képzésbe.

Persze, értem azokat a mechanizmusokat, amelyek a reform ellenében állnak. Az elméleti képzés terén valamelyest az óraszámtól függetleníteni kellene a finanszírozást, a klinikai területen pedig motiválni az oktatókat, hogy a nagy felelősséggel járó betegellátás mellett megfelelő idő és energia jusson a hallgatókra is. Tisztázni kellene, milyen gyakorlati ismeretek és készségek fejlesztése fér bele a heti rendszerességű gyakorlatokba, mit kell manuálisan is elvégezni az egyetem végére.

A Hallgatói Önkormányzat mindenesetre igyekszik bevonni a hallgatók minél szélesebb rétegeit, velük összedolgozva fogunk összeállítani egy szerintünk ideális kurrikulumot, hogy ezzel is segítsük az érdemi párbeszéd kialakulását.

A tantárgyak oktatóinak egymás közötti egyeztetése, az oktatott anyag egymáshoz igazítása amúgy is elengedhetetlen, és talán a legfontosabb. Ez pedig párbeszéd híján egészen biztosan nem tud végbemenni.

Belátom, a sokat emlegetett hármas funkció (oktatás, betegellátás, kutatás) határozza meg a Semmelweis Egyetem életét, és ezek képeznek egyfajta egymást kiegészítő egységet. De azért végül is nyilvánvaló, a fentiek közül mégis csak az egyik miatt hívják egyetemnek.

Békási Sándor ÁOK HÖK elnök