Boda Miklós

Közeleg az az időpont, amikor a regionális egyetemi tudásközpontok számot adnak eddigi tevékenységükről az elindulásokat pályázati pénzzel segítő Nemzeti Kutatási és Technológiai Hivatalnak (NKTH). Ez a megmérettetés vár az egyetemünk gesztorságával 2005. február 16-án alakult Szentágothai János Tudásközpontra is. A kutatás-fejlesztés helyzetének alakulásáról dr. Boda Miklós NKTH elnökkel beszélgettünk.

– A hazai tudományos életben jelenleg nincs egységes álláspont arról, hogy a jövő szempontjából valóban az lenne üdvös az országnak, ha a kutatás, a tudásközpontok az egyetemek köré koncentrálódnának. Ön következetesen kitart e vélemény mellett. Miért?

– Elég csak megnéznünk a nálunk jobb helyzetben lévő nyugati, vagy az utóbbi időben a high-tech területén feltörekvő országokat – gondolok itt például a Távol-Keletre –, mindenhol azt látjuk, hogy a nagyobb léptékű tudományos eredmények mindig az egyetemek vonzáskörzetében születnek, a fejlődés ott generálódik. A professzorok vállalkozásokba kezdenek, szabadalmaik vannak, tehát megpróbálják hasznosítani a kutatásaikban elérteket. Mindent ugyan nem lehet, de amit igen, annál megragadják ezt a lehetőséget.

Általános szemléletváltás

– No, igen, de erre szoktunk úgy érvelni, s nem mindig alaptalanul: ami máshol jól működik, nem biztos, hogy nálunk is beválik. S nekünk nincs annyi pénzünk, mint az USA-nak vagy Szingapúrnak.

– Erre én azt mondom, hogy ez elsősorban nem pénzkérdés, bár kétségtelenül sokkal kényelmesebb ennek hiányára hivatkozni. A gondolkodásmódot, a hozzáállást kell megváltoztatni. Ha ezt nem tesszük meg, akkor még a pénz sem segít rajtunk. Mert, hogyan is néz ki ez a jelenség manapság? Egy megbeszélésen a következőt mesélték nekem: „amikor egy magyar vállalkozó, akinek 100-120 milliós forgalma van évente, azért panaszkodik, hogy nincs pénze kutatás-fejlesztésre, de 25 milliós Mercedesben furikázik, akkor én igencsak kérdésesnek gondolom szavai őszinteségét”. De nemcsak ő, hanem a nála lényegesen nagyobb bevétellel rendelkező vállalatok is így gondolkodnak itthon. A multinacionális cégek még csak-csak foglalkoznak innovációs fejlesztésekkel Magyarországon, nagyságrendileg legalábbis többet, mint az összes magyar vállalkozás együttvéve. Sajnos, ez tény. Természetesen nem pusztán a hazai változók értékválasztását kellene megváltoztatni, hanem a kutatókét is. Általános szemléletváltásra lenne szükség abban, hogy mit is kellene a jövőben csinálniuk. Most egyre-másra arról panaszkodnak a kutatóintézetek, hogy nincs pénzük, nem lehet mit tenni. Minden projekt kiemelkedő, újat hozó, amit ott kutatnak, mindegyik világszínvonalú?

– Melyik kezemet vágjam le: a balt vagy a jobbat? Ők valószínűleg így mérlegelnek.

– Nem kell levágni egyik kezet sem. Csak meg kell nézniük, hogy mi az, ami fontos, s mi nem.

– Csakhogy akkor már felvetődik a kérdés: biztos, hogy kell ennyi kutató ennek az országnak?

– Valóban. De ha nem tesszük fel többek között ezt a kérdés, sosem kapunk rá választ, s minden marad a régiben. Szerintem a mostaninál sokkal több kutatóra lenne szükség, de koncentrált csoportokban és elsősorban a vállalkozásoknál.

– És kinek kellene a kutatás-fejlesztési szférával kapcsolatos kérdéseket feltenni és azokra válaszolni?

– Az állam feladata érvényesíteni az előremutató irányokat. De manapság a kutatás irányítása nem szorosan állami funkció. Autonóm szerepet élvez. Pénzt kap, de senki sem szólhat bele abba, hogy mit csináljon.

– Nem akarja néven nevezni a Magyar Tudományos Akadémiát?

– De megnevezhetem, bár anélkül is tudja mindenki, hogy mire gondolok. Az Akadémia egy autonóm szervezet, kormányprogram végrehajtásáért nem vonható felelősségre, tevékenységéről a parlamentnek referál. Attól, hogy valaki akadémikus, az önmagában még nem jelenti azt, hogy tudja: milyen kutatásra van szüksége az országnak. A reformok az egész társadalomra tartoznak, s nem pedig egy tudósklubra. Tehát a tudományos kutatás-szervezési koncepcióról való döntés szerintem nem az Akadémia közgyűlésére tartozik.

– Akkor kire? Az államnak mely szervét tartaná Ön megfelelőnek e terület felügyeletére?

– Nincs még ilyen szerv, de ki lehetne alakítani ezt a feladatkört. Ahogy azt megtették már más országokban is. Megfelelő feltételek mellett akár az NKTH is alkalmas lehet rá.

– Akkor viszont mondhatják azt, hogy hivatalnokok kezébe kerül a döntés. Márpedig ki értene jobban a kutatáshoz, mint maguk a kutatók?

– Más dolog kutatni, és más a kutatást menedzselni. Az utóbbihoz nem feltétlenül ért egy kutató. Az is egyre nyilvánvalóbb, hogy törvénymódosításra is szükség lesz.

Termékérlelő találkozások

– Ön azért jött haza Skandináviából, hogy a kutatóintézeti struktúrát átformálva az innováció felé terelje az országot. Nem lett ezzel túl népszerű bizonyos körökben.

– Igaz, de természetes is, hiszen érdekeket sértek. Az első haragot mindjárt azzal váltottam ki, hogy érvényesítettem a korábban már hatályba lépett jogszabályt az összeférhetetlenségről, s megteremtettem – külföldi szakemberek felkérésével – a pályázatok objektív elbírálásának a feltételeit. A következő lépésben pedig elindítottam a regionális egyetemi tudásközpontokat. Két év után eljutottunk odáig, hogy bizonyos folyamatok már nem fordíthatók vissza. Most több pénze van a magyar kutatói társadalomnak, mint amennyit valaha is kapott volna, de koncentráltan. Egyszerűsítettem a pályázati rendszert is.

– Hallani arról, hogy osztanak el pénzt pályázati kiírás nélkül is. Ezt mivel magyarázza?

– Csakugyan van egy egyedi keretem, 50 milliós nagyságrendű. Amolyan gyorssegély, ha valami fontos dologra kell hirtelen: konferenciaszervezésre vagy olyan projekt beindításához, amire pályázni már nincs idő. Csak arra adhatok, amire a Kutatás-fejlesztési Alap feljogosít engem. Szó nincs arról, hogy nagy pénzeket osztanék ki „pult alól”.

– Folytatva a korábbi gondolatsort: úgy látja tehát, hogy érzékelhető már némi pozitív irányú elmozdulás?

– Igen, beindult valami, remélhetőleg folytatódni fog. Mintha kezdenének kicsit a saját kutatások, az innováció irányába „mozgolódni” a vállalkozások. Ezért is fontosak az egyetemi tudásközpontok. Mert ha úgy nőnek fel a diplomásaink, hogy nem láttak élő kutatókat – mivel azok az akadémiai kutatóintézetekben vannak „elzárva” –, akkor sosem ébrednek rá arra, hogy lehetne velük közös ügyük is.

– Ez fordítva éppúgy igaz, nem? A kutatóknak sem árt „belekóstolniuk’ az ipari környezetbe.

– Persze. A lényeg, hogy találkozzanak, ismerjék meg és használják fel egymás szakértelmét, tegyenek le az asztalra valamilyen innovációs terméket. A Semmelweis Egyetem ilyen szempontból előnyös helyzetben van, mert kapcsolódik a gyógyszeripari cégekhez, amelyeknek vannak kutatásaik, még ha generikus gyógyszerekkel kapcsolatosak is. Erre lehet alapozni, közös vállalkozásokat létrehozni.

– Már két spin-off cége van a Szentágothai János Tudásközpontnak.

– Nagyon jól csinálják. Amit eddig a Szentágothai Tudásközpont fejlődésével kapcsolatban láttam, azzal elégedett vagyok. S igen jó az együttműködés az NKTH és a Semmelweis Egyetem között.

– Hasonlóan kedvezően ítéli meg a többi tudásközpontot is? Beváltották a hozzájuk fűzött reményeket?

– Az újabban beadott pályázataik már lényegesen nívósabbak, koncentráltabbak. Kezdenek jó irányban gondolkodni. Ez a legjelentősebb lépés ahhoz, hogy ténylegesen kialakulhasson öt-hat kutatóegyetem az országban. Az eddig elért innovációs teljesítményeiket pedig majd a nemzetközi bíráló bizottság értékeli ősszel.

Eltéríthetetlen folyamat

– Mennyi idő alatt változhat meg releváns módon a hazai tudóstársadalom mentalitása, Ön szerint?

– Úgy gondolom, minimum 15 év alatt. Körülbelül hat év kell ahhoz, hogy a folyamat abszolút visszafordítatlan legyen, s további esztendők, hogy végképp meggyökeresedjen. Ezt lehet könnyíteni, gyorsítani jogszabály-változtatásokkal. Max Planck mondta egyszer egyik fiatal tanítványának, hogy paradigmaváltó nézeteihez meg kell várnia, amíg az opponensei kihalnak. Ma sincs ez másként: az idősebbek a saját képükre formálják a fiatalokat, s azokat preferálják, akik hagyják magukat formálni. Megérett az idő a szemléletváltásra. Ha most nem csinálunk semmit, akkor legfeljebb csak száz év múlva lesz itt valamifajta változás.

Tolnai Kata–Tóth Andrea